Kioktatás, tetovált képek elemzése, pisszegés, dühkitörés – a roma gyilkosságok pere a szenvedélyek által vezérelt objektív igazságszolgáltatás paradoxonját próbálta megvalósítani. Az erről készült doku pedig társadalmunk kórrajzát nyújtja.
Bizonyítékok elemzése I Forrás: origo.hu
Az igazságszolgáltatás a legkülönösebb emberi konstrukciók egyike: a demokráciára emlékeztető berendezkedési formákban ugyanis úgy próbálja egyfajta objektivitás ideálját megvalósítani, hogy közben minden pórusában szubjektivitással van átitatva. És itt nem az emberi esendőségből vagy netán rosszindulatból fakadó attitűdről van szó, hanem a rendszerbe kódolt, megkerülhetetlen, és annak részét képező személyességről. Törvények, dokumentumok, bizonyítékok, tanúvallomások tengerében a résztvevők saját(os) értékrendje, világképe és érzelmi intelligenciája alapvetően határozza meg e rendszer működését, hiszen végül mégis általában emberek ítélőképességén múlnak a bíróság elé kerülő sorsok.
Ugyanakkor rendkívül fontos, hogy az itt megjelenő személyek, bár szubjektivitás által (is) vezéreltek, nem(csak) magukat képviselik, hanem gyakran intézményekként vannak jelen. Éppen ezért Hajdú Eszter filmje sokkal-sokkal több egy per dokumentációjánál, hiszen az igazságszolgáltatási folyamat aprólékos bemutatása révén nemcsak az egyes szereplők véleményét vagy gondolkodásmódját mutatja be, hanem a mögöttük álló intézményrendszer működési logikájába és világszemléletébe enged betekintést. Az Ítélet Magyarországon nem(csak) azért értékes, mert feltárja a közelmúlt egyik legtragikusabb és beláthatatlan távlati következményekkel járó (mint egyértelműen kiderül, rasszista indíttatású) bűncselekményét, hanem mert a perben részt vevőkön keresztül kíméletlenül világít rá a hazai közviszonyok állapotára.
A 2009-es romagyilkosság-sorozat áldozatainak, tanúinak és vádlottjainak végighallgatása felkavaró és gyötrelmes tapasztalat, mert egy olyan világot mutat meg, amelynek legtöbben nem szoktunk részesei lenni, és amelyet talán mindennél jobban megjelenít a film szinte teljes időtartamára környezetünkké váló rideg és klausztrofób tárgyalóterem a maga rossz akusztikájával, nyikorgó bútoraival és depresszív fényviszonyaival. Ám a per és a film főszereplője egyértelműen Miszori László bíró, akinek személyisége, bírói attitűdje és gyakorlata, nyelvhasználata oly zsigeri és szavakkal kifejezhetetlen módon beszélnek a magyar társadalomról, amire a film megnézése előtt egyszerűen nem lehetett számítani.
Miszori László bíró a filmben I Forrás: origo.hu
Bírósági eljárásokban járatlan nézőként meglepő az a személyesség (időnként személyeskedés), valamint a – nem tudom másként megfogalmazni – professzionalizmus hiánya, ami áthatotta Miszori működését. Főleg a per elején volt hangsúlyos, hogy funkciója ellenére mily kevéssé van felkészülve a nyilvános szereplésre, hogy mennyire zavarban van időnként a helyzettől, és ennek köszönhetően gyakran mennyire „civilek” a megszólalásai, mennyire hiányzik belőlük a jogi nyelv szabatossága. Miszori figurája azért is középponti ebben a történetben, mert annak ellenére, hogy rengeteget látjuk, igazából végig nem tudjuk eldönteni, hogy pontosan mit gondol az esetről, hogy éppen kivel szimpatizál – amit viszont pont a professzionalizmus jeleként értékelhetnénk. Ugyanakkor – és ez a legfontosabb – a konkrét helyzeten túlmutató világszemlélete valahogyan mégis megmutatkozik. A saját pozíciójának szinte gőggel teli tisztelete, és annak kikövetelése (megbírságolja a „fegyelmezetlen” felpereseket) azt jelzi, hogy egy a hatalmához és annak látszatához ragaszkodó, ebben az értelemben kafkai hivatalnokot, és nem egy alázattal teli közszolgát látunk. A cigányok szóhasználatára, nyelvjárására egyszer rácsodálkozó, máskor azt kijavító nyelvészkedése „nagyvonalú” leereszkedésről vagy éppen szigorról szól, de mindkét esetben az intellektuális fölény piedesztálja jelenti a kiindulópontot. Valószínűleg a bírói tekintély (és ezen keresztül kissé önmaga) feltétel nélküli tisztelete, és nem a rendszernek kiszolgáltatottak iránti empátia vezérli akkor is, amikor a nyomozói eljárás hiányosságait pótolandó helyszíni szemlét tart, így bővítve ki (nyilván a jogi kereteken belül) saját szerepkörét.
Éppen ezek miatt hatalmas, felbecsülhetetlen érték az, amit Hajdú Eszter művelt azzal, hogy végtelen türelemmel és odaadással végigülte mind a 167 tárgyalási napot. Ez a megközelítés az, ami őt radikálisan megkülönbözteti oly sok, magát dokumentumfilmesnek gondoló riportertől. Az események látszólag száraz dokumentációja ugyanis itt nem egyszerűen semleges alapanyag, hanem maga a lényeg. Társadalmunk, közérzetünk – és ami a leginkább elszomorító –, jövőnk szívszorító lenyomata.
Az igazságszolgáltatás gépezete működésben I Forrás: origo.hu
És itt kell néhány szót ejtenünk Hajdú Eszter dokumentarista módszeréről, illetve inkább hozzáállásáról. Hajdú minden esetben nyíltan vállalja véleményét és értékrendjét, és éppen ezért valójában sokkal hitelesebb, mint a rosszul értelmezett, igazából csak manipulatív jelszóként működő (ál)objektivitás leple alatt „tájékoztató” „pártatlanok”. Ráadásul nemcsak azt tudja, hogy személye és kamerája jelenléte miatt képtelen nyom nélkül rögzíteni, hanem ezt tudomásul véve maga megy az események elébe, és alakítja azokat. Előző, nagy port kavart munkája (A fideszes zsidó, a nemzetietlen anya és a mediáció) talán még messzebb megy e tekintetben, ugyanis a szereplőknél ő maga kezdeményez a film kedvéért olyan helyzeteket, amelyek e nélkül biztosan nem jöttek volna létre. Az egymással már nem beszélő zsidók, illetve családtagok mediátor segítségével történő asztalhoz ültetése tehát a szó szoros értelmében nem tekinthető dokumentációnak, és mégis oly sokat tudunk meg e kapcsán magunkról, társadalmunkról, hogy nem állíthatjuk, hogy nem dokuval állunk szemben.
Az ábrázolás objektivitásának kérdése kapcsán muszáj szóba hozni – hogy visszatérjünk az Ítélet… problémaköréhez – a romagyilkosságokról készült másik mozgóképes alkotást, Fliegauf Bence Berlinben díjnyertes filmjét. Az az érdekes ugyanis, hogy a még bőven az ítélethozatal előtt készült játékfilm a konkrét egyének, helyszínek, helyzetek és párbeszédek fiktív mivolta ellenére görcsösen törekszik egyfajta mesterkélt kiegyensúlyozottságra. Így kerül sor a romák kitaszítottságának és nyomorának megmutatása mellett a jó szándékú közmunka-felelős, a „liberális” rendőr vagy a másik oldalon a kötekedő, részeges cigány szerepeltetésére. Amint erre Berkovits Balázs és Jónás Marianna remekül rámutatott, ennek következménye az, hogy a filmben a rasszizmus és a diszkrimináció csak mint individuális, eseti probléma jelenik meg, és így teljesen depolitizálódik benne a többség-kisebbség viszony.
Egyedi bűntény vagy politikai kérdés? – Fliegauf Bence: Csak a szél I Forrás: berlinale.de
És éppen ezek miatt marad végig hiteles Hajdú filmje még annak ellenére is, hogy (főleg a cigányoknál tett látogatások, valamint a temetés jeleneteinek ábrázolása révén) egyértelmű a rendező pozíciója, empátiája. Az Ítélet Magyarországon valójában nem a per hiteles történetét meséli el – hiszen a hatalmas anyag 100 percre vágása közben valószínűleg születtek leegyszerűsítő, akár valamely értelemben manipulatív megoldások. Azonban a film Miszori bíró ellentmondásos figuráján keresztül arról a – magyar társadalmat intézményi és individuális szinten egyaránt átható – rasszizmusról beszél, amelynek köszönhetően bármelyikünk képes embertársait vélt vagy valós tanulatlanságuk, lustaságuk, mosdatlanságuk vagy „civilizálatlanságuk” miatt megbélyegezni, lenézni, kirekeszteni. És ezáltal Hajdú nem a cigánygyilkosságokról forgatott filmet, hanem arról a közbeszédet is egyre inkább eluraló „közmegegyezésről”, ami ezekhez a borzalmas eseményekhez vezetett.
