(…) ha a művészet teljesen „kivonul” az államból, akkor teljesen akadálytalanul fog kiépülni egy népbutító „államművészet”, aminek a pusztító hatása felmérhetetlen lesz, minek jelei és előjelei már most is láthatóak.
Vége van annak a megszokott védettségnek, amelyet a kortárs művészet intézményrendszere biztosított a szakma művelői számára. A nagy, állami intézmények vagy nem kívánják tovább támogatni a kritikai, kísérletező és kérdéseket feltevő művészet kibontakozását, vagy éppen annak művelői döntenek úgy, hogy kívül maradnak a nagybetűs kultúra továbbra is szilárdan álló (vagy inkább megkövesedett?) falain. A Katalizátor-díj 2014 koncepciójának kidolgozása során éppen erre a helyzetre koncentráltunk: olyan projektek ötleteket vártunk, amelyek a kortárs képzőművészet eszköztárát erősítik, a színtér aktuális helyzetén és lehetőségein gondolkoznak. A február 23-i díjátadó eseményen bemutatkozó 5 projekt ennek megfelelően különféle életben maradási stratégiákat modellez majd. A kérdés viszont az, hogy miként használjuk fel az eszközkeresés és az önszerveződés során elsajátított skill-eket és megszerzett tapasztalatokat. Mondhatjuk, hogy a progresszív szakma földalatti működésre kényszerült? És, ha igen, végérvényesen le kell-e számolnunk az állami intézmények otthont adó szerepével egy jelenleg több fronton is alakulóban lévő off-szcéna megalkotása érdekében, vagy épp ellenkezőleg, az intézmények falain belül kell képviselnünk az általunk megfogalmazott szakmai minimumot? A körkérdésre Havasréti József válaszol:
Úgy érzem, ezek a kérdések kissé kategorikusan lettek feltéve, többek között azt sugallva, hogy pontosan tudjuk, mit is nevezünk „szakmai minimum”-nak. Egyébként is nehéz válaszolni a fenti kérdésekre, mert a mai állapotok egy olyan politikai helyzethez kapcsolódnak, mely mind a demokratikus berendezkedés, mind a diktatórikus rendszerek működési kontextusában értelmezhetetlen. A magyar állam léte (diktatórikus megnyilvánulásai mellett) pillanatnyilag ahhoz az állapothoz áll közel, amit Robert K. Merton (Durkheim nyomán) az anómia fogalmával jellemzett.
Elvileg elképzelhető a progresszív színtér teljes föld alá szorulása, ami függetlenséget és autonómiát jelenthet ugyan, de további problémákat idézne elő. Ilyen a művészet teljes átpolitizálódása (a földalatti művészet a hatalom által működtetett autoriter rend valamiféle tükörképévé válhat); ilyen a professzionális karrier megvalósulási esélyének csökkenése; de ilyen lehet a gettóba szorult művészet sajátos deformálódása is, mely a megfelelő kritikai mércék, illetve az erőforrások hiányából fakadhat. Ezek a jelenségek a kommunizmus, a Kádár-rendszer underground kultúrájában is előfordultak, e szempontból érdemes lehet a régi tanulságokat feleleveníteni.
Figyelembe kell venni, hogy az állami intézmények teljes köre nem azonosítható az MMA-val, illetve a mai kultúra ügyeit állami szinten irányítani igyekvő néhány dilettáns kultúrmunkással és politikai kalandorral. A helyzet paradox voltát jellemzi, hogy az MMA formálisan nem is állami intézmény, hanem, ha jól értem, állami feladatokkal (is) felruházott köztestület. De tévedhetek.
Ha a kultúrharcon a jelenlegi, sokszorosan kompromittálódott ideológiákat közvetlenül kiszolgáló, valamint korrupt kultúrpolitikai gyakorlat bírálatát értjük, azt folytatni kell. Végül, azt is figyelembe kell venni, hogy ha a művészet teljesen „kivonul” az államból, akkor teljesen akadálytalanul fog kiépülni egy népbutító „államművészet”, aminek a pusztító hatása felmérhetetlen lesz, minek jelei és előjelei már most is láthatóak.
