Egyre gyakrabban kísérletezem azzal, hogy egymástól látszólag távol eső területek alkotásait (szövegeket, képeket, eseményeket, kiállításokat és magyarázatokat) illesztek egymás mellé, és „összeolvasom” őket. Nem a hasonlóságok és a különbségek izgatnak, csupán élvezem a behelyettesítést, játéknak tekintem az akciót, aztán néha megdöbbenek, mennyire „igaz”, amit az „új szöveg” állít. A módszert nem én találtam fel. És valójában inspirációnak használom: azokhoz a munkákhoz, amelyeken épp dolgozom. Azért, hogy kiszakadjak abból a fogalmi erőtérből, ami közvetlenül körülvesz.
Ismeretlen festő: Olvasó nő (Gerber Pál gyűjteménye)
A kép forrása: mucsarnok.hu
Mindennapjaimat egy múzeumban töltöm, de sokat járok színházba, élőszóban pedig gyakran keverem a színház és a múzeum, a kiállítás és az előadás szavakat, véletlenül – akárcsak egy nagymama az unokái nevét: egyformán szereti őket, de a látás örömében hirtelen összecsúsznak a fogalmak. De így is érti mindenki, kiről és miről beszél. És együtt nevetnek rajta. Néhány éve aztán tudatosan végigolvastam Hudi László és Imre Zoltán Nemzeti Színház – mindenkinek! című 2007-es pályázatát úgy, hogy a színház szót hangosan múzeumra cseréltem. Nem állítom, hogy minden stimmelt, de nagyon sok ponton elgondolkodtatott a szöveg egy projekt-alapú produkciós-múzeum elképzelésről. De azt is megértettem, mennyire kötöttek intézményi kereteink, és mennyire nem kompatibilis a szöveg az intézményesített valósággal. Talán ez volt az első eset, amikor megfordult a fejemben, hogy a behelyettesítés tapasztalatait leírom – kissé szemtelen, provokatív szövegben, de nagyon barátságosan és játékosan. Aztán mégsem tettem meg. Elsodorták az ötletet a mindennapok. Viszont tavaly ősszel a Pulszky Társaság éves szakmai konferenciáján mégiscsak előálltam két hasonló kísérlettel. Az előadás nem volt nagy siker, talán többen kellemetlenül is érezték magukat. Holott: a kellemetlen kérdések megfogalmazása a változás és változtatás első biztató jele. Az alábbiakban elmesélem az egyik példát, és visszatekintve kommentálom, majd egy következő bejegyzésben folytatom és továbbgondolom.
Nemrég láttam a ted.com web site-on egy 2009-es előadást, amiben Daniel Libeskind lengyel születésű, amerikai építész 17 fogalom segítségével beszélt 18 percben az építészet és az inspiráció viszonyáról. Ebből az előadásból idézek néhány mondatot:
„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget: sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik az építészet nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy az építészet a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye. […] A kifejezés az, ami az építészetnek értelmet ad. S természetesen a kifejező terek nem némák. A kifejező terek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… Az építészet] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”
Royal Ontario Museum of Art
A kép forrása: FLICKR
Eddig a rövid idézet. A „kifejezés” az egyik a 17 fogalomból, amelyre Libeskind mondanivalóját építi. Az előadás, elismerem, kissé didaktikus, de roppant jól felépített, feszes, mégis asszociatív. Még utalok rá, dolgozom vele, de előbb néhány mondat a TED koncepcióról és a site-ról.
A TED története 1984-ben kezdődött egy konferenciával, amely három témakörre (TED: Technology, Entertainment, Design) épült. Ezt további konferenciák követték, éveken keresztül. Az előadások felvételeiből indult el a ted.com web-site, ami azóta is folyamatosan bővül, és mára már fordítási projekttel, televíziós előadássorozattal, ösztöndíjjal és díjjal is kiegészült, viszont továbbra is nonprofit keretek között működik. (2011-ben a TED díját JR, a világszerte ismert street art művész kapta.) A konferencia előadóinak 18 perc áll rendelkezésükre, hogy valami értelmes dologról beszéljenek: a munkájukról, a gondolataikról, gyakorlati, elméleti kérdésekről, fogalmakról. (E tekintetben a magyar tudósoknak is volna mit tanulniuk!) Az előadásokban vastagon benne van a kortárs kultúra: a koncepciókban és a bemutatott, megvalósult alkotásokban egyaránt.
Ez a társadalmi kontextus. Most nézzük közelebbről a kiemelt szövegrészt! A feladat rém egyszerű: a fenti idézetben kicserélek néhány szót, és felvázolom, milyen az a múzeum, és milyen az a kiállítás, amely számomra inspirációt jelent. Létrehozom a Libeskind előadásrészlet meghekkelt változatát, és nemcsak azért, hogy zavart keltsek:
„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik a magyarországi múzeumok és kiállítások nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy a múzeum a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye […] a kifejezés az, ami a múzeumnak és a kiállításoknak értelmet ad. S természetesen a kifejező múzeumok és kiállítások nem némák. A kifejező múzeumok és kiállítóterek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező múzeumi terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… A múzeum és a kiállítás] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy létrehozunk minimális eszközökkel valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”
A drezdai Hadtörténeti Múzeum – építés közben
A kép forrása: ArchiThings
Valahogy így. A Pulszky konferencián állva kellett beszélni, egy pulpitus mögül. A szöveget olvastam, de végig az járt a fejemben, mennyivel meggyőzőbb lennék, ha kívülről mondanám. Ha nézném a közönséget, keresném a szemkontaktust, figyelném a reakciókat. De erre sajnos nem vagyok alkalmas, túlságosan izgulok. És kapaszkodom az otthon megírt, ámbár élőszóra szabott nyomtatott előadásszövegembe. Így a hangomat használtam: nagyon expresszívnek éreztem magam, a kicserélt fogalmakat mindig erősen megnyomtam, és a tőlem telhető leglassabb tempót választottam az olvasáshoz. És piros pólót húztam, mert egy képzőművész barátom egyszer azt mondta, hogy az odavonzza a tekintetet. Néma csend volt. Ez nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy igazi színházi előadás. Bár vastaps és többszöri meghajlás nem volt a végén. Ma sem tudom, értették-e, mit szeretnék mondani. A zavart pedig az előadás másik felében csak tovább fokoztam (a következő bejegyzésben majd erről mesélek). A szöveg a mai napig nem jelent meg nyomtatásban.
A kissé teátrális behelyettesítésre és összeolvasásra nemcsak azért tettem kísérletet, mert a mai múzeumok és kiállítások – véleményem szerint – könnyedén illeszthetőek a TED három alapfogalmához, a technológiához, a szórakozáshoz és a designhoz. Hanem azért is, mert az építészet, a múzeum és a kiállítás Libeskind gondolataiban és munkájában is erősen kapcsolódik össze. Építészként innovatívan, komplex és előremutató módon gondolkodik a múzeumról mint kortárs médiumról, a kiállításról mint kifejezési formáról, mint kortárs vizuális műfajáról, annak tudományos, társadalmi és kulturális szerepéről. Továbbá olyan alkotó, aki többféle látványosságban is kipróbálta már tudását, járatos a spektákulum kultúrájában: legyen az egy lakóház, egy egyetem vagy kutatóintézet, egy múzeum vagy akár egy operaszínpad. Radikális, zavarba ejtő, talán többeknek kicsit kényelmet is, de a kompromisszum sem idegen tőle. (Erre példa a berlini Jüdisches Museum építészeti megformálása: az épület és a kiállítótér sűrű, jelentésteli rétegeinek több mint tíz évig tartó, tudományos és közéleti vitába ágyazott alkotófolyamata.) Tehát: legyünk kifejezők, okozzunk egy kis zavart, de legyünk képesek kompromisszumot kötni. A „kifejezés”, a „zavar” és a „kompromisszum” tehát mindenképpen olyan fogalmak, amelyekre érzésem szerint a kortárs muzeológiának is szüksége van: legyen szó múltbeli vagy jelenkori történetek feldolgozásáról és kiállításáról, gyűjteménygyarapításról, kutatásról vagy publikálásról.
Az alkotói késztetések és a kifejezés „kényszere” tehát nemcsak a városokban, hanem a múzeumok vizuális műfajaiban is változnak, és ezek a változások nemcsak izgalmasak és élvezetesek, hanem szükségesek is. A display ugyanis egy olyan, különféle koncepciókra épített kiállítási felület, a „kifejezés” tere, amely egy-egy diszciplínán belül mára kutatási témává, etnográfiai/antropológiai tereppé is vált. A kifejező kiállítási terek létrehozása (és elemzése) során a kiállításokban kialakított vizuális műfajok, dialektusok, idézetek, metaforák és expresszív árnyalatok is láthatóvá és átláthatóvá válnak. Hiszen a kiállítás nem attól „ki-állítás”, hogy a tárgyakat kivesszük a gyűjteményből, és egy másik fizikai környezetbe állítjuk, hanem attól, hogy segítségükkel, rajtuk keresztül létrehozunk jelentéseket, új és kifejező – esetleg első látásra zavartkeltő – olvasatokat.
És a játék innen folytatódik tovább!
Megpróbálhatjuk a kritikus-művészettörténész szavakat is behelyettesíteni.
Értelmes mondatokat és kérdéseket kapunk.
Választ viszont nem.
A következő három, részben személyes, részben hangulatromboló megjegyzéseim lennének.
1/ A konferencia előadás Zsófi által leírt helyzete túlzottan is ismerős, bár én még egyszer se vettem piros felsőt. Legközelebb kiróbálom.
2/ A Jüdisches létrejöttének “társadalmasítása” nyilván nagyon pozitív, de az ellen azonban ösztönösen berzenkedem (és a személyes élményem ennek jogosságát támasztja alá), hogy valaki engem akarjon egy múzeumban úgy inszcenálni, ahogy Liebeskind teszi, hogy még előre el is mondja, hogy milyen hatást akar kiváltani. Ezt én hatásvadásznak nevezem és nem feltétlenül tartom annyira üdvösnek. (Ott van például a “hideg torony”, ahol vártam, hogy megérintsen valami, de semmi. Most akkor bennem van a hiba?)
3/ Nem tudom megállni (és ezért elnézést kérek), hogy ne említsem meg, hogy azért az a nyelv egyik legalapvetőbb sajátossága, hogy kicserélhetünk szavakat mondatokban — vagy akár összefüggő sz övegekben — és még mindig a hétköznapi értelemben vett értelmes szöveget kapunk. Az, amit Liebeskind felvet, nagyon sok témára adaptálható lenne, ahogy azt iparterves is demonstrálta (és Liebeskind szövege sajnos némileg épp a saját maga praxisának mond ellent).
@timár.kati:
Libeskind a történetben nem “a” példa, valójában nem róla van szó, pusztán arról, hogy hallottam egy szöveget, csavartam rajta egyet, és éreztem benne annyit szuflát, hogy azt gondoltam, néhány fogalmat érdemes átemelni a múzeumi térbe belőle. Azt hiszem leginkább az ILLUSZTRÁCIÓ műfajával éltem, saját gondolataim és a “távolabbi” mondandó érdekében.
amit a JM-ről írsz, az meg csak szimplán, ahogy a hely működik: mindenkire más hat, nyilván a torony nem a te helyed a rendszerben. Ahogy, az enyém sem. Viszont az egy másik szöveg — majd egyszer talán.
@Frazon Zsófi: Én nem a szöveget kritizáltam, hanem csak felvetettem azt, hogy erős diszkrepancia áll fenn a praxis és a teória között. Ami engem ebben az esetben nagyon zavar. Épp azért, mert a téma annyira fontos és érzésem szerint kevéssé tárgyalt.
[Számomra az egész JM úgy ahogy van nem működik, de most hirtelen egy pozitív példát se tudnék arra mondani, ahol egy építészeti térélmény lenyűgözött volna. Sajnos.]