Kifejezés, zavar és kompromisszum

Egyre gyakrabban kísérletezem azzal, hogy egymástól látszólag távol eső területek alkotásait (szövegeket, képeket, eseményeket, kiállításokat és magyarázatokat) illesztek egymás mellé, és „összeolvasom” őket. Nem a hasonlóságok és a különbségek izgatnak, csupán élvezem a behelyettesítést, játéknak tekintem az akciót, aztán néha megdöbbenek, mennyire „igaz”, amit az „új szöveg” állít. A módszert nem én találtam fel. És valójában inspirációnak használom: azokhoz a munkákhoz, amelyeken épp dolgozom. Azért, hogy kiszakadjak abból a fogalmi erőtérből, ami közvetlenül körülvesz.


Ismeretlen festő: Olvasó nő (Gerber Pál gyűjteménye)
A kép forrása: mucsarnok.hu

Mindennapjaimat egy múzeumban töltöm, de sokat járok színházba, élőszóban pedig gyakran keverem a színház és a múzeum, a kiállítás és az előadás szavakat, véletlenül – akárcsak egy nagymama az unokái nevét: egyformán szereti őket, de a látás örömében hirtelen összecsúsznak a fogalmak. De így is érti mindenki, kiről és miről beszél. És együtt nevetnek rajta. Néhány éve aztán tudatosan végigolvastam Hudi László és Imre Zoltán Nemzeti Színház – mindenkinek! című 2007-es pályázatát úgy, hogy a színház szót hangosan múzeumra cseréltem. Nem állítom, hogy minden stimmelt, de nagyon sok ponton elgondolkodtatott a szöveg egy projekt-alapú produkciós-múzeum elképzelésről. De azt is megértettem, mennyire kötöttek intézményi kereteink, és mennyire nem kompatibilis a szöveg az intézményesített valósággal. Talán ez volt az első eset, amikor megfordult a fejemben, hogy a behelyettesítés tapasztalatait leírom – kissé szemtelen, provokatív szövegben, de nagyon barátságosan és játékosan. Aztán mégsem tettem meg. Elsodorták az ötletet a mindennapok. Viszont tavaly ősszel a Pulszky Társaság éves szakmai konferenciáján mégiscsak előálltam két hasonló kísérlettel. Az előadás nem volt nagy siker, talán többen kellemetlenül is érezték magukat. Holott: a kellemetlen kérdések megfogalmazása a változás és változtatás első biztató jele. Az alábbiakban elmesélem az egyik példát, és visszatekintve kommentálom, majd egy következő bejegyzésben folytatom és továbbgondolom.

Nemrég láttam a ted.com web site-on egy 2009-es előadást, amiben Daniel Libeskind lengyel születésű, amerikai építész 17 fogalom segítségével beszélt 18 percben az építészet és az inspiráció viszonyáról. Ebből az előadásból idézek néhány mondatot:

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget: sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik az építészet nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy az építészet a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye. […] A kifejezés az, ami az építészetnek értelmet ad. S természetesen a kifejező terek nem némák. A kifejező terek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… Az építészet] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy minimális eszközökkel létrehozunk valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”


Royal Ontario Museum of Art
A kép forrása: FLICKR

Eddig a rövid idézet. A „kifejezés” az egyik a 17 fogalomból, amelyre Libeskind mondanivalóját építi. Az előadás, elismerem, kissé didaktikus, de roppant jól felépített, feszes, mégis asszociatív. Még utalok rá, dolgozom vele, de előbb néhány mondat a TED koncepcióról és a site-ról.

A TED története 1984-ben kezdődött egy konferenciával, amely három témakörre (TED: Technology, Entertainment, Design) épült. Ezt további konferenciák követték, éveken keresztül. Az előadások felvételeiből indult el a ted.com web-site, ami azóta is folyamatosan bővül, és mára már fordítási projekttel, televíziós előadássorozattal, ösztöndíjjal és díjjal is kiegészült, viszont továbbra is nonprofit keretek között működik. (2011-ben a TED díját JR, a világszerte ismert street art művész kapta.) A konferencia előadóinak 18 perc áll rendelkezésükre, hogy valami értelmes dologról beszéljenek: a munkájukról, a gondolataikról, gyakorlati, elméleti kérdésekről, fogalmakról. (E tekintetben a magyar tudósoknak is volna mit tanulniuk!) Az előadásokban vastagon benne van a kortárs kultúra: a koncepciókban és a bemutatott, megvalósult alkotásokban egyaránt.

Ez a társadalmi kontextus. Most nézzük közelebbről a kiemelt szövegrészt! A feladat rém egyszerű: a fenti idézetben kicserélek néhány szót, és felvázolom, milyen az a múzeum, és milyen az a kiállítás, amely számomra inspirációt jelent. Létrehozom a Libeskind előadásrészlet meghekkelt változatát, és nemcsak azért, hogy zavart keltsek:  

„a kifejezés híve vagyok, sosem voltam a közömbösség rajongója. Nem szeretem a közömbösséget sem az életben, sem bármi másban. A kifejezésre [expression = kifejezés, kinyilvánítás] gondolok. Ez olyan, mint az eszpresszó kávé. A kávé esszenciája. Ez a kifejezés. És ez hiányzik a magyarországi múzeumok és kiállítások nagy részéből, mert azt gondoljuk, hogy a múzeum a semleges birodalma, annak az állapotnak a birodalma, amelynek nincsen véleménye […] a kifejezés az, ami a múzeumnak és a kiállításoknak értelmet ad. S természetesen a kifejező múzeumok és kiállítások nem némák. A kifejező múzeumok és kiállítóterek nem egyszerűen terek, melyek megerősítik, amit már úgyis tudunk. A kifejező múzeumi terek megzavarhatnak minket. S azt gondolom, ez is az élet része. Az élet nemcsak egy esztétikus dolog, ami megmosolyogtat minket. [… A múzeum és a kiállítás] nem a dekorálásról szól. Arról szól, hogy létrehozunk minimális eszközökkel valami olyat, ami nem megismételhető. Nem szimulálható semmilyen más közegben.”


A drezdai Hadtörténeti Múzeum – építés közben
A kép forrása: ArchiThings

Valahogy így. A Pulszky konferencián állva kellett beszélni, egy pulpitus mögül. A szöveget olvastam, de végig az járt a fejemben, mennyivel meggyőzőbb lennék, ha kívülről mondanám. Ha nézném a közönséget, keresném a szemkontaktust, figyelném a reakciókat. De erre sajnos nem vagyok alkalmas, túlságosan izgulok. És kapaszkodom az otthon megírt, ámbár élőszóra szabott nyomtatott előadásszövegembe. Így a hangomat használtam: nagyon expresszívnek éreztem magam, a kicserélt fogalmakat mindig erősen megnyomtam, és a tőlem telhető leglassabb tempót választottam az olvasáshoz. És piros pólót húztam, mert egy képzőművész barátom egyszer azt mondta, hogy az odavonzza a tekintetet. Néma csend volt. Ez nagyon tetszett. Olyan volt, mint egy igazi színházi előadás. Bár vastaps és többszöri meghajlás nem volt a végén. Ma sem tudom, értették-e, mit szeretnék mondani. A zavart pedig az előadás másik felében csak tovább fokoztam (a következő bejegyzésben majd erről mesélek). A szöveg a mai napig nem jelent meg nyomtatásban.

A kissé teátrális behelyettesítésre és összeolvasásra nemcsak azért tettem kísérletet, mert a mai múzeumok és kiállítások – véleményem szerint – könnyedén illeszthetőek a TED három alapfogalmához, a technológiához, a szórakozáshoz és a designhoz. Hanem azért is, mert az építészet, a múzeum és a kiállítás Libeskind gondolataiban és munkájában is erősen kapcsolódik össze. Építészként innovatívan, komplex és előremutató módon gondolkodik a múzeumról mint kortárs médiumról, a kiállításról mint kifejezési formáról, mint kortárs vizuális műfajáról, annak tudományos, társadalmi és kulturális szerepéről. Továbbá olyan alkotó, aki többféle látványosságban is kipróbálta már tudását, járatos a spektákulum kultúrájában: legyen az egy lakóház, egy egyetem vagy kutatóintézet, egy múzeum vagy akár egy operaszínpad. Radikális, zavarba ejtő, talán többeknek kicsit kényelmet is, de a kompromisszum sem idegen tőle. (Erre példa a berlini Jüdisches Museum építészeti megformálása: az épület és a kiállítótér sűrű, jelentésteli rétegeinek több mint tíz évig tartó, tudományos és közéleti vitába ágyazott alkotófolyamata.) Tehát: legyünk kifejezők, okozzunk egy kis zavart, de legyünk képesek kompromisszumot kötni. A „kifejezés”, a „zavar” és a „kompromisszum” tehát mindenképpen olyan fogalmak, amelyekre érzésem szerint a kortárs muzeológiának is szüksége van: legyen szó múltbeli vagy jelenkori történetek feldolgozásáról és kiállításáról, gyűjteménygyarapításról, kutatásról vagy publikálásról.

Az alkotói késztetések és a kifejezés „kényszere” tehát nemcsak a városokban, hanem a múzeumok vizuális műfajaiban is változnak, és ezek a változások nemcsak izgalmasak és élvezetesek, hanem szükségesek is. A display ugyanis egy olyan, különféle koncepciókra épített kiállítási felület, a „kifejezés” tere, amely egy-egy diszciplínán belül mára kutatási témává, etnográfiai/antropológiai tereppé is vált. A kifejező kiállítási terek létrehozása (és elemzése) során a kiállításokban kialakított vizuális műfajok, dialektusok, idézetek, metaforák és expresszív árnyalatok is láthatóvá és átláthatóvá válnak. Hiszen a kiállítás nem attól „ki-állítás”, hogy a tárgyakat kivesszük a gyűjteményből, és egy másik fizikai környezetbe állítjuk, hanem attól, hogy segítségükkel, rajtuk keresztül létrehozunk jelentéseket, új és kifejező – esetleg első látásra zavartkeltő – olvasatokat.

És a játék innen folytatódik tovább!

 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány