A Continental Drift a New York-i 16 Beaver csoport és Brian Holmes hároméves múltra visszatekintő szeminárium-sorozata, mottója szerint „kollektív autodidakta kísérlet”. A résztvevő művészek és kulturális munkások a meghívott szociológusok, politika- és gazdaságkutatók segítségével arra tesznek kísérletet, hogy a kapitalizmus kérlelhetetlen mozgásaival, autonómiájával (többek között erre utal a „közetlemez-vándorlás” elnevezés) szinkronizálják a maguk sodródását (a „drift” szituácionista jelentése), elméleti és gyakorlati alapokat sajátítsanak el az avval való szembenálláshoz.
A munka „szigorú, szociológiai és kérlelhetetlenül történeti alapú, szenvedélyes figyelemmel a gazdaságra, az infrastruktúrára és az ideológiára” (idézet a szemináriumot kísérő kiadványból). Kiindulópontjuk Polányi Károly „kettős mozgás” elmélete, amely a kapitalizmus alapvető paradoxonját írja le: azzal, hogy mindent áruvá tesz, az emberi tapasztalás minden nézetét a haszon és az újra-befektetés logikájának rendeli alá, a kapitalizmus maga hívja elő ezzel egy időben az elszakadás, a menekülés védekező reakcióját, történjen az a kivonulás, az autarchia, a háborús erőszak révén, vagy a jobb alternatíva keresésének késztetésével. Polányi az első világháborúig, majd azon túl a nagy gazdasági világválságig vezette végig a kapitalizmus fenti önpusztító mechanizmusainak elemzését, és kezdetben a szervezők sem tudhatták, hogy az azóta kirobbant pénzügyi válság (és az éppen folyó, a magyar sajtóban gyakorlatilag nem kommentált görögországi, spanyolországi és olaszországi zavargások) milyen aktualitást adnak a felvetéseknek.
A zágrábi WHW (What, How and for Whom) kurátor kollektíva ezt a kísérleti kezdeményezést hívta meg Zágrábba egy négynapos együttlétre (november 27-30), kiegészítve a magot alkotó csoportot (Rene Gabri, Ayreen Anastas, Brian Holmes, Claire Pentecost) kelet-európai, elsősorban szerb és helyi művészekkel, filozófusokkal, aktivistákkal, lapszerkesztőkkel és társadalomtudósokkal. A program nagyon leegyszerűsítve annyi volt, hogy vizsgáljuk meg, milyen új lehetőségeket nyújt az összeomlani látszó neoliberális globális gazdaság és pénzügyi rendszer egy konkrét, alternatív, aktivista globalizmus számára („Hová mehetünk, ahol nem várnak minket?”), illetve mi volna ebben a lokális szinten dolgozó kulturális munkaközösségek és aktivista csoportok szerepe. Mivel a szeminárium tematikája ily módon jórészt globális és lokális fáradt, de éppen ezért megújításra váró dialektikája volt, a meghívó fél igyekezett a helyi kulturális-politikai aktivista szcénát is bemutatni, illetve mindezt összekötni az általuk kúrált következő Isztambuli Biennálé tematikájának és nehézségeinek bevezetésével. Célokban tehát nem volt hiány – a tét inkább az volt, hogy hogyan lehet fókuszban maradni, ha ennyire eltérő diskurzusok és érdeklődési körök találkoznak ilyen nagy átfogású problémával. Nem lehetett maradéktalanul.
A program egy hosszú busztúrával kezdődött a napsütötte Zágrábban, végiglátogatva a jugoszláv szocializmus és a jelenlegi neoliberális kurzus legfontosabb építészeti eredményeit és legmonumentálisabb csődjeit, kezdve a nyolcvanas években szerkezetkészre épített, korában egyedülállóan modernnek számító klinika hatalmas tömbjével, Új-Zágráb határában, embermagas gyomoktól övezve, amely, úgy tűnt, sokunk számára az egész program szimbólumává lett.
A tulajdonképpeni szeminárium ezután kezdődött, és tartott lélegzetvételnyi szünetekkel három napon át. A meghívott résztvevők mindegyike szigorúan félórás előadást tartott (huszonöt percnél csengőszó jelezte, hogy közel a vég), amit minden esetben egyórás vita követett – egy-egy fogást viszonylag hosszú emésztés. A felkérés tág teret engedett, mind tematikailag, mind az előadás módját illetően. Voltak konkrét projektek, bemutatkoztak önellátó kommunák, újságok, fesztiválok, hallottunk politika elemzéseket és vallomásokat, amelyek egyenként való bemutatása túlmutatna az írás keretein, ezért csak néhány elemet emelek ki. Implicit egyetértés csak abban mutatkozott, hogy baloldali elkötelezettségű emberek keresték egy fenntartható politikai-ideológiai „gondolat-ökonómia” módjait, hogy a munkájukban megélhessék a saját személyes politikai meggyőződésüket, minél kevesebb hasadtsággal. Első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a résztvevők között hatalmasak a kulturális különbségek, ami némileg elbillentette az egyensúlyt; a meghívottak közül kevesen tudták felvenni a versenyt az eredendően nagyobb vitakultúrával rendelkező amerikaiakkal – akik ezzel szemben némileg fáradtnak tűntek, és az idő előrehaladtával talán kicsit csalódottnak is. Az első prezentáció, Surayyya Ezren török író beszámolója az Isztambuli Biennálé belföldi fogadtatásáról, mindjárt rávilágított a lényegi ellentmondásokra. A rendezvény legharcosabb ellenzéke az isztambuli sajtóban erős pozíciókkal rendelkező török ortodox marxista értelmiség, akik abban a globális neolib tőke és a posztkolonialista diskurzus előretolt helyőrségét, a kurátorokban pedig fizetett ügynökeit látják. Az olyan, inkább groteszk kitételeken túl, miszerint az idei edíció balkáni kurátorai az ország balkánosítására, feldarabolására törekednének, felmerül: a lényeget illetően nincs-e igazuk? A téma sajnos, bár tulajdonképpen érthető módon elsikkadt (köszönhetően többek között a görög-német filmes Angela Metilopoulos radikális támadásainak, aki a vitát végül szinte a primordiális görög-török ellentétre redukálta), és bár a WHW-nak biztosan nem lesz könnyű dolga egy ennyire izgalmasnak ígérkező helyzetben, bennem mégis valami irigységet váltott ki a dolog, lévén, hogy Magyarországon a fenti képletből csak két dolog hiányzik: a baloldal és a kortárs művészet (arra a méretre gondolok itt, amely képes sajtóvitát generálni a legfrekventáltabb lapok részvételével).
Ezren előadása második része egy egészen az abszurdig vitt metaforikus szöveg volt, Johann Wolfgang Goethe „Villikirály” (Vass István fordításában) című versére építve, amelyben a kortársi baloldalt az apa szerepében írta le – az óvó, gondoskodó defenzivitás szerepében –, képtelenként arra, hogy visszavegye a jobboldatól a villikirály jóval inkább őt illető szerepét – az esztétikum erejét, csábítását. A rendkívül erős tézis önmagában természetesen rendkívül ellentmondásos is (a Villikirály erősen fasisztoid szerep), de Ezren elsősorban az igazsághoz (személyes vagy politikai) való viszonyról beszélt, segítségül hívva a Foucault által a kortárs diskurzusba visszavezetett „parrézia”* fogalmát, amely eredeti antik görög jelentése szerint az igazság tisztán, ártatlanul való állítását fejezte ki – olyan retorikai formulát, amely éppen a direktségénél fogva képes megbocsátást is nyerni az igazmondásért. Szépen beszélt, meg is kapta érte a magáét: Metilopulos azonnal védelmébe vette a művész szabadságát, hogy ne direkt módon közelítsen az igazsághoz, hogy metaforikus nyelvet használjon, és így tovább. Különösen érdekessé tette a vitát, hogy Ezren éppen metaforikus nyelvet használt a maga véleménye kifejtéséhez.
Ilyen fölütés után a további viták nem is tudtak kiszakadni a végletesség vonzásából, és nagyban sérült a bevezetőben említett szigorú ragaszkodás a tényekhez. A program magyar résztvevője például a neolib globalizációval való szembenállás vernakuláris stratégiáinak ismertetésekor nemigen tudott másról beszámolni, mint a hazai villikirály, a (szélső)jobboldal kreativitásának alakulásáról, kulturális fölényéről (különösen sikert aratott a Horvátország nagy részét magába foglaló Nagy-Magyarország térkép). Az ex-jugoszláv résztvevők részéről történt a legtöbb erőfeszítés, hogy Kelet-Európa jelenlegi státusát valamilyen módon megragadják, ami leginkább a kérdés negatív aspektusaiban sikerült (például Mirko Petric: „Miért nem lehet Zágráb ’kreatív város’?” című előadásában). Ovidiu Tichindeleanu fiatal román filozófus izgalmas illusztrációkon keresztül elemezte az utat, amelyen a rendszerváltó kelet-európai államok az értéktulajdonítás kreatív, szolidáris módozataitól gyors iramban eljutottak a jelenlegi mainstream diskurzus hegemonikus hármasságához: Antikommunizmus, Euroközpontúság és Tőkeközpontúság. Az általános önreflexivitás és „anti-parrézia” alóli üdítő kivételként Igor Grubic horvát képzőművész beszélt „366 intervenció” című munkájáról – egy éven át minden nap végrehajt valamiféle politikus vagy poétikus beavatkozást a városban, melyek spektruma az egyik szökőkút George Bush zágrábi látogatása alkalmából vörösre festett vizétől egészen a saját mellébe metszett szívig terjedhet.
WHW kurátorcsoport első isztambuli sajtótájékoztatója, melyet Oliver Frljic színházigazgatóval együttműködésben valósítottak meg.
WHW kurátorcsoport első isztambuli sajtótájékoztatója, melyet Oliver Frljic színházigazgatóval együttműködésben valósítottak meg.
Hatástanilag az egész program csúcspontja a WHW első isztambuli sajtótájékoztatójának video-felvétele volt, amelyen a négy kurátornő egy zágrábi színházi rendező színpadra állításában eltáncolta és recitálta a sajtótájékoztatója szövegét, mint a valami brechti oktatódráma főszereplői (a biennálé címe egy idézet Bertolt Brechttől: „Mi élteti az embert?” – What Keeps Mankind Alive?). A dolog valószínűleg műfajt teremt; ritkán látni ennyire frappáns és megdöbbentő előadást. Ezen a ponton nem sikerült túllépnie a szemináriumot lezáró közös (de szerencsére opcionális) városi futásnak sem, amely az amerikai humor kétségbeejtő velejárójaként a „We Can Run the Economy” címet viselte.
*„Pontosabban, a parrézia olyan verbális aktus, amelyben a beszélő az igazsághoz való személyes viszonyának ad hangot, és az életét kockáztatja, mivel az igazmondást a többiek (és önmaga) jobbításának vagy megsegítésének kötelességeként fogja fel. A parréziában a beszélő használja a szabadságát, és a nyíltságot választja a meggyőzés helyett, az igazságot a hamisság vagy a csend helyett, a halál kockázatát az élet és a biztonság helyett, a kritikát a csevegés helyett és az erkölcsi kötelességet az önérdek és az erkölcsi apátia helyett.” (Michel Foucault, 1983)
