Az avantgárd aktivizmus a hatvanas évek újbaloldali folyamatai után csak a nyolcvanas évek posztmodernje és globalizációs boom-ja után kapott egy újabb erőteljes jelentés-inputot. A régi-új, nyugati, antikapitalista aktivizmus ideológiája azonban egészen különleges helyzetben találta magát a kilencvenes évek poszt-szocialista és új-kapitalista Magyarországán, ahol az oktatás és a művészetpolitika hivatalos liberalizálása kedvezett a neoavantgárd művészet intézményesülésének, amelyben igen fontos szerepet játszott az Intermédia szak, amelyet az InDiGo csoport egykori tagja, Peternák Miklós irányít immáron negyed százada. (E kétrészes bejegyzés apropója A közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok kiállítás.)
TNPU: A szabadság lelkének szobra 1992 W, 1992 I Fotó: Irokéz Gyűjtemény
A Fluxusban gyökerező intermédia hivatalossá válása után nem sokkal St.Auby Tamás is a tanszék oktatója lett, ami hozzájárult ahhoz is, hogy a tizenöt éven át Svájcban dolgozó nem-művész visszaköltözött Budapestre, és tevékeny részt vállalt a Fluxus és a társadalmilag elkötelezett művészet oktatásában. A TNPU szuperintendánsa kurzusának az ironikus Intermédia Bölcsőde nevet adta, amely nemcsak a tanulás primer fontosságát hangsúlyozta, de a magas szintű tudás hiányára is rámutatott, sőt, arra is utalt, hogy ez a tudás szinte elérhetetlen távolságra van a jelenlegi oktatás keretei között. A kurzus alcíme ezen túl nyilvánvalóvá tette a folytonosságot St.Auby korábbi pedagógiai és társadalomelméleti munkásságával: Paralel Kurzus/Tanpálya II. – Anatómiai halhatatlanság. Ennek keretén belül kezdődtek el 1994-ben a Beuys 1972-es akcióját idéző Direkt Demokratikus Szavazások, ahol St.Auby olyan kérdéseket tett föl, amelyek arra utaltak, hogy a Főiskola egészén egyáltalán nem olyan típusú oktatás folyik, amely valóban üdvözítő lenne a Paralel Kurzus szempontjai szerint.
Az új, demokratikus politikai berendezkedés a korábbinál ugyan jóval nagyobb teret engedett a képzőművészeti forradalmároknak, de az igazán kurrens elméletekre támaszkodó Polifónia kiállítás jó néhány projektjének kudarca már arra is utalt, hogy az esztétika és a politika határainak áthágása továbbra is akadályokba ütközött. Talán ezekre a határokra is reflektált az akkoriban az Intermédia tanszéken tanuló (ma pedig a MOME-n oktató) Erhardt Miklós Dominic Hisloppal közösen a Saját szemmel projekttel (1997-1998), amely hajléktalan állampolgárok bevonásával arra is kísérletet tett, hogy a kollaboráció és a kreativitás fogalmát újradefiniálja a szituácionisták pszichogeografikus praxisára támaszkodva. Erhardt és Hislop ugyanis hajléktalanokat kért fel arra, hogy fotókkal dokumentálják és kommentálják is életüket, és járuljanak hozzá műveik művészeti kontextualizálásához. A két művészt az akkoriban kiteljesedő new genre public art is inspirálta, amikor is Suzanne Lacey-nél a művészet kommunikációvá és mediációvá vált, melynek emblematikus példája a kallódó, drogfogyasztó tinédzserek és a velük foglalkozó felnőttek (tanárok, szociális munkások, rendőrök) közötti beszélgetés-sorozat egy parkolóház tetején: The Roof is On Fire. Lacy-hez vagy Mary Jane Jacobhoz vagy Martha Roslerhez hasonlóan Erhardt és Hislop is a művészet társadalmi szerepét és funkcióját, valamint illetékességét akarta problematizálni, és egyúttal újra feltették Filliou, Beuys és Szentjóby régi kérdését (Ki a művész?) a közösségi művészet új játékszabályai szerint. A közösségi művészet és a közösségi tér hasonló, de kicsit azért más – inkább ismeretelméletileg, mintsem politikailag paradox – megvilágításba került az Intermédia tanszéken oktató (és egykor Erdély Miklóssal együtt dolgozó) Sugár János 2003-as Időjárőr projektjében, amelyet az új típusú köztéri művészetre reflektáló Moszkva tér (Gravitáció) kiállításon mutatott be. Az Időjárőr lakókocsijában ugyanis arra nyílott lehetősége a projekt résztvevőinek, hogy egy komolyabb pénzösszegre tegyenek szert, ha hajlandóak tíz percig folyamatosan beszélni. A kollaboráció itt már szándékoltan aszimmetrikussá vált, egyfajta delegált performansz jött létre Claire Bishop kifejezésével élve, hiszen a művész tudatosan kiaknázta a gyakran szerencsétlen sorsú résztvevők exhibicionizmusát és anyagi szükségleteit. A médiakritikai parabolán túl a sci-fi birodalmából a művészet terrénumába átplántált időjárőr figurája felidézheti még Sugár nyolcvanas évekbeli munkásságát (Perzsa séta), illetve Erdély Extrapolációs gyakorlatait (1971) is, valamint az Eseményhorizont megnyitójaként elhangzott Lehetőség-vizsgálat szövegét, ami természettudományos és filozófiai mélységben tárta fel az időutazás paradoxonjait.
Robert Filliou: Optimista doboz, Plágium 2000 kiadás, 2008 I Fotó: Plágium 2000
Az Intermédia tanszék működésére, illetve a magyar neoavantgárd kanonizálására, és talán a kelet-európai neoavantgárd nemzetközi karrierjére is reflektált a Plágium 2000 csoport által rendezett Első multiplika show a Liget Galériában, ahol olyan ikonikus műveket mutattak be, mint Erdély Miklóstól a Tavalyi hó (1970), Altorjay Gábortól a Kényelmetlen (1968) és Szentjóby Tamástól a Hülő víz (1965). A nemzetközi kontextust, és annak egyszerre pedagógiai és társadalomkritikai vonulatát pedig olyan multiplikák idézték fel, mint Robert Filliou Optimista doboza (1968) és Joseph Beuys Intuíciója (1968). Ezen túl a Posztumusz tudattágítás és az Erdély Miklós pecsétje már egyfajta kultuszkritikai mentalitást is mutatott. Ha már a Ligetről is szó esik, akkor távoli előzményként gondolhatunk Várnagy Tibbi kilencvenes évekbeli poszt-forradalmi tevékenységére is, különösen az Első kortárs magyar epigon-kiállításra 1992-ből, ami szándékoltan ironikus, egyszerre művészi és művészettörténeti reflexió volt a neoavantgárd, a Fluxus és a konceptuális művészet hagyományára, miközben a Fluxus tradíciójához híven a szerzőség, a karrier és a pénz kérdéseit is tematizálta a rendszerváltás utáni poszt-szocialista új-kapitalizmusban világában. Egy másik fontos előzmény, egy másik műhely és kutatóközpont, az Artpool léte és tevékenysége, ahonnan most egy a Fluxus magyarországi fejleményeit feldolgozó kiállítást emelnék ki, ami konkrétan is inspirálta a Plágium 2000 egyes multiplikáit: a 3 x 4 kiállításon Altorjay Gábor, Erdély Miklós és St.Auby Tamás négy-négy művét mutatták be az 1973-as, tervezett, de meg nem valósult Fluxkoncert 20. évfordulójának alkalmából.
Gaál Orsolya – Gosztola Kitti: Erdély Miklós pecsétje, Plágium 2000 kiadás, 2008 I Fotó: Plágium 2000
A 2000-es években az Intermédia Bölcsődéből nőtt ki a neoavantgárd ezoterikus hagyományaira is kritikusan reflektáló és a közvetlen társadalmi invenció humoros lehetőségeit is kutató SZ.A.F., akik 2009-ben Angel Judit Köztes idő kiállítás-sorozatának pre-apokaliptikus keretei között az evangéliumi asszociációkat keltő Jöjj! kiállítás terében közös főzést rendeztek, ami után minden nap vendégül is látták az oda érkezőket, akik közben olvasgathatták poszt-forradalmi és poszt-evangéliumi hitük írásos, akár koncept artnak is tekinthető bizonyítékait. A SZ.A.F. 2009-ben létrehozott egy immedifatista potlachot is, ami Hakim Bey anarchista intermédia-guru és net-filozófus munkásságát idézte fel, aki a kommunikáció egy új formáját javasolta a globális technokrácia korszakában, ami a személyes jelenlétre és a Fluxus hagyományaihoz is illeszkedő játékos aktivizmusra, direkt kommunikációra biztatott, amire egy találkozó, egy potlach keretein belül kerülhetett sor. A SZ.A.F. ráadásul még az osztálytalálkozó alcímmel is ellátta a kiállítást, ahol az utolsó terem egyfajta St.Auby hommage volt, az Intermédia Bölcsőde óráinak és szellemi horizontjának felidézésével.
ex-artists’ collective (Kaszás Tamás – Loránt Anikó): Kétéltű, 2011 I Fotó: Irokéz Gyűjtemény
St.Turba tanítványaként kezdte pályáját Kaszás Tamás is, aki az általa létrehívott különféle közösségi formációk keretein belül a szocialista múlt és a neoavantgárd tradíció súlyára egyaránt reflektált. Amíg a randomroutines (Kaszás és Kristóf Krisztián) éppen az ilyen típusú múltfeldolgozással foglalkozott, addig az ex-artits’ collective (Kaszás és Loránt Anikó) inkább a jövőre, illetve a túlélés lehetséges formáira reflektál a küszöbön álló ökológiai és politikai katasztrófák idején. A Poipoidromot, a szocialista faliújságokat és a jurtákat egyszerre felidéző Kétéltű 2011-es info-sátra és szellemi menedékhelye abba az irányba mutat, hogy a kollaboráció és a kreatív gondolkodás ma egyre inkább „utópiává”, képzelt gyakorlattá válik, amelynek tanulságait a „közönség” leginkább otthon tudja kamatoztatni. A 2010-es évek elejének poszt-2008-as traumája után már némi rezignált optimizmusra utalnak viszont az olyan közösségi és pedagógiai projektek, mint Mécs Miklós Korrekciós osztálya vagy a Tehnica Schweiz és Katerina Sevic Alfred Palestra projektje, amely Alfred Jarry patafizikai elveit vette közösségi használatba nevelési célzattal. A rezignált optimizmus persze egy másfajta olvasatban tűnhet poszt-apokaliptikus túlélési gyakorlatnak is egy olyan intézményi és kultúrpolitikai térben, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia és az OFF Biennále ideái uralnak.
Mécs Miklós fényújságja a Közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok kiállításon, Majakovszkij 102 – tranzit.hu iroda, Budapest, 2015
Mécs 2015-ben hozta létre a maga Korrekciós osztályát egykori esztergomi gimnáziumának egyik szobájában, ahová valószínűleg azok a diákok mernek majd belépni, akik magukban hordozzák a kreativitás és a liberalizmus csíráit, és némi útmutatásra várnak a továbbiakat illetően. Erre az útmutatásra Mécs hite szerint beszélgetésen és vendéglátáson (közös főzésen és evésen) keresztül lehet szert tenni, bár Mécs nevelési kiáltványának és mottójának elolvasása is sokat segíthet: „Ki itt belépsz, kezdj el reménykedni”, ami az én értelmezésemben nemcsak Dante poklára utal, de visszavezet Erdély utópikus és társadalmilag elkötelezett művészetelméletéhez is, amely Ernst Bloch nyomán komoly reményt és lehetőséget fedezett fel a tudatot alakítani képes képzőművészetben.
JÖN A FARKAS! – az aktivizmustól a pedagógiáig, és vissza… (1. rész) »
________
A közösségi pedagógia erőterei – Kreativitás-gyakorlatok
(2015. szeptember 18. – október 31.)
Nyitva tartás:
csütörtök, péntek: 14.00 – 18.00
szombat: 10.00 – 14.00
Tárlatvezetések:
október 2., 8., 9., 16., 22., 31.; 16.30
Kapcsolódó programok:
október 9., 19.00: Boris Ondreička: The Abyss
Between Pampered Theory and Corrupted Practice, előadás
október 15., 16.30-19.00: Magyar Képzőművészeti Egyetem
hallgatóinak eseménye. Elke Krasny, a Bécsi Képzőművészeti Egyetem
tanárának előadása: Hogyan dolgozzunk egy kiállításban?
október 30., 19.30: Kritikai pedagógia a gyakorlatban: a Közélet
iskolája és mások részvételével
október 31.: A kreativitási gyakorlatok újragondolása a Virág
Judit Galerivel, 10-18 óra között
Helyszín:
Majakovszkij 102 – a tranzit.hu nyitott irodája. 1068 Budapest, Király utca 102. I/1.
Kép: © Erdély Miklós Alapítvány, Artpool Művészetkutató Központ
Design: Bogyó Virág
