2019. szeptember és november között harmadik alkalommal került megrendezésre a Bergen Assembly, Norvégia kortárs művészeti triennáléja. Az Actually, the Dead Are Not Dead (Valójában a halottak nem halottak) című esemény a művészet, a politika és az élet kapcsolatát vizsgálta. A kurátori csapat, Hans D. Christ és Iris Dressler művészeti vezetésével, a halál témáját érintő kulturális és szociálantropológiai kérdésekre különféle diszkurzív eseményeken kereste a választ. A Bergen Assembly megközelítőleg 60 művész közreműködésével jött létre; független és összefonódó platformokból, workshopokból és performanszokból, valamint egy öt helyszínen bemutatott kiállításból állt.
Egy kis csoporttal a Bergeni Egyetem kultúrtörténeti múzeuma előtt várakozunk 2019 őszén az Impressions from the Colonies (Benyomások a gyarmatokról) című állandó kiállítás köré szervezett Colonisation – What is it really? (Gyarmatosítás – Mi is az valójában?) című kísérleti tárlatvezetésre. Két fiatal mediátor az egyetem múzeumának legfelső emeletére, egy alacsony belmagasságú térbe vezet minket. A kiállítás, küldetése szerint, kritikusan elemzi Norvégia részvételét a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben, valamint a kolonizáció következményeit és folytonosságát tematizálja.
A gyarmatosítástól napjainkig tartó hatalmi viszonyrendszerek feltárása közben a jelen neokolonialista valóságával találjuk szemben magunkat: sötét, kincskeresés hangulatát idéző térben spot lámpákkal megvilágított, Afrikából és Ázsiából származó tárgyakat látunk, sok esetben adatok nélkül. Ugyanis háttérinformációt elsősorban a gyarmatosításban ilyen-vagy-olyan formában közreműködő norvég szereplőkről kapunk. A tárgyak „egzotikus” módon történő bemutatása kurátori érzéketlenségre utal, és alátámasztja a már a kiállítás címében érzékelhető tudatlanságot a gyarmati múlt kritikai feldolgozásával szemben.
A 2014-ben nyílt és ma is látogatható Impressions from the Colonies című etnográfiai kiállítás szolgált a Bergen Assembly-n bemutatott, jelenleg Bergenben is élő brit Emma Wolukau-Wanambwa projektjének kiindulópontjaként. A triennálé mediátori programjával együttműködve, a művész 2019 eleje óta dolgozik helyi színesbőrű fiatalokkal, ahol elmondása szerint azzal a kérdéssel kezdték a közös munkát, hogy milyen ma Norvégia második legnagyobb városában nem fehérnek lenni. A fiatalok a Bergenben megélt élményeiket rizográffal készült nyomatsorozatban rögzítették, majd Oi! címmel a Bergen Kunsthallban állították ki installáció formájában.
A Colonisation – What is it really? kísérleti művészetközvetítő programot Wolukau-Wanambwa ezekkel a fiatalokkal állította össze. Az etnográfiai kiállítást kiindulási pontnak tekintve túrákon és workshopokon keresztül a gyarmati múlt kritikai feldolgozásával, a társadalommal és a múzeumokkal kapcsolatos kérdéseket vitatták meg: ki beszél a múzeumban és kinek a történeteit mondják el? Mennyit tud a múzeum az általa bemutatott tárgyakról és milyen információ hiányzik? Hogyan tematizálja a kiállítás a gyarmati örökséget, valamint Norvégia gyarmati múltját?
Wolukau-Wanambwa művészi módszerei között interjúzást, rajzolást, filmezést és fotózást, valamint nyomtatott anyagkészítést jegyez. Önálló munkaként In a very low voice, so then you’re sort of there (Nagyon visszafogott hangon, úgy, hogy némiképp megjelensz) címen a Bergen Assembly különböző helyszínein jelentek meg az etnográfiai kiállítást dokumentáló képei, és annak kurátorával készített interjúja. Az álomszerű képeken Wolukau-Wanambwa úgy mutatta be a kultúrtörténeti múzeum kiállítását, hogy rávilágítson, a gyarmati múlt megértése egy teljesen újfajta megjelenítési és megközelítési módot igényel.
Wolukau-Wanambwa nemcsak művészként, hanem úgynevezett convener, azaz gyűlést összehívó-szervező személyként is szerepet vállalt a harmadik Bergen Assembly programjában.
Mit jelent, amikor egy triennálét gyűlésnek hívnak?
A Bergen Assembly, azaz „bergeni gyűlés”, 2013 óta háromévente kerül megrendezésre Norvégia dél-nyugati partján. Alapításának története 2009-re vezethető vissza, amikor válaszként az önkormányzat felkérésére – miszerint Bergennek is csatlakoznia kellene az 1990-es években induló „biennále-boom”-hoz – a bergeni Műcsarnok egy háromnapos kutatás-alapú konferenciát szervezett. A konferencia a To biennial or not to biennial? (Biennálézni vagy nem biennálézni?) nevet kapta. Céljának azt tűzte ki, hogy a helyi művészeti szcéna mellett a nemzetközi szakma bevonásával megvitassa, van-e szüksége Bergen városának egy – és a nemzetközi művészeti világnak még egy – biennáléra. Ez a konferencia fektette le a Bergen Assembly megalakulásának teoretikus alapjait. A konferencia további produktuma volt a Biennial Reader című antológia, amelyet a mai napig a biennále jelenség egyik legalaposabb feldolgozásaként tartanak számon, valamint ez alkalommal jelent meg a témával helyi szinten foglalkozó, Localised című kiadvány.
A Bergen Assembly megalakulásától fogva kritikusan értelmezi a biennále formát. Nyíltan pozícionálja magát a megakiállításokkal kapcsolatos vitákban, miszerint ezek a nagyszabású események gyakran standardizált és „gyorsan fogyasztható” tartalmat állítanak ki, ezzel is kiszolgálva a neoliberalizmus gazdasági szempontú elképzelését a művészetről. Ugyanakkor felismeri, hogy térségtől és politikai rendszerektől függően ezek a biennálék a politikai ellenállás felületeként is működhetnek.
Bergennek egy kisebb méretű és „megfontoltabb” tempójú struktúrát kínál a Bergen Assembly, ahol van idő és forrás a művészeti kutatáson alapuló, és gyakran hosszú távú projektek megvalósítására is. A szervezők élnek a folyamatosan újraértelmezhető, kísérleti forma kiváltságos adottságaival, és elsősorban nem gazdasági szempontok alapján, hanem koncepcionális paraméterek mentén működtetik az eseményt.
Az első Bergen Assembly 2013-ban Monday Begins on Saturday (A hétfő szombaton kezdődik) hívószó alatt Ekaterina Degot és David Riff művészeti vezetésével, a második, 2016-ban, Tarek Atoui, a freethrought és a PRAXES alkotócsoportok együttműködésében valósult meg.
A harmadik, vagyis a 2019-es kiadás művészeti vezetői, a Christ és Dressler duó, 2005 óta vezetik Stuttgartban a Württembergischer Kunstvereint. Kurátori tevékenységükben fontos szerepet játszik az együttműködés, nemzetek és diszciplínák között egyaránt.
A Bergen Assembly programjának összeállításához további 10 főt kértek fel, így Christ és Dressler mellett Banu Cennetoğlu, María García, Hiwa K és Emma Wolukau-Wanambwa művészek, Murat Deha Boduroğlu emberi jogi ügyvéd, Paul B. Preciado filozófus, valamint Katia Krupennikova, Viktor Neumann, Pedro G. Romeo és Simon Sheikh kurátorok alkották a központi csapatot.
A művészeti vezetők kiindulási pontként a gyűlést mint formát határozták meg. Elmondásuk szerint ezt a fogalmat mind politikai vonatkozásában, mind pedig a művészeti megközelítések szempontjából fontosnak tartják. Reflektálva a 10 évvel ezelőtti bergeni konferenciára, a To assembly or not to assembly? (Gyülekezni vagy nem gyülekezni?) kérdésfeltevéssel kezdték a két és fél évig tartó kurátori munkafolyamatot. Mit jelent, amikor egy biennálét vagy triennálét gyűlésnek hívnak? Milyen elvárást fogalmaz meg ez az elnevezés a művészek és a kurátorok felé? Egyáltalán mennyiben értelmezhető egy megakiállítás gyűlésként? Ezen kívül milyen politikai minőséggel és társadalmi felelősséggel jár?
A gyűlésre mint heterogén közegre reflektál a kurátori koncepció, ami nem egy témából, hanem abból a helyzetből indul ki, hogy 12 különböző területről és kulturális kontextusból értekező convener, közösen hoz létre egy eseményt. Az eltérő kurátori elképzelések közösen megfogalmazott értékek mentén találkoznak, amelyekben hangsúlyos szerepet kap a reprezentációból kimaradt hangok beemelése, a múlttal való szembenézés, valamint a felelősségvállalás és a gondoskodás kérdéskörei.
Elnyomott hangok és marginalizált testek beemelése
A 2019-es Bergen Assembly Actually, the Dead Are Not Dead eseménysorozata a művészet, a politika és az élet kapcsolatát a múlt és a jövő tükrében gondolta újra. Ezzel a gesztussal pedig pont nem a halálra, hanem az életre fókuszált. Az esemény öt helyszínen került megrendezésre, melyek a Bergen Kunsthall, a KODE 1 Permanenten/Salon, a KODE 1 Permanenten/Cabinet, a Hordaland kunstsenter és a Bergen Kjøtt voltak.
Az eredetileg Permanente múzeum néven ismert, 1896-ban épült KODE 1 Permanenten/Salon-ban a múlt szellemeivel való szembenézésre vállalkozott a triennále. Az itt bemutatott szekció, a múzeumot mint gyarmatosító intézményt többféleképpen tematizálta; ezen a helyszínen volt látható például Niilas Holmberg, Jenni Laiti és Outi Pieski a lapp ellenállást bemutató installáció-sorozata, és Emma Wolukau-Wanambwa a gyarmati múlt feldolgozásával foglalkozó képei is.
Banu Cennetoğlu munkája a migrációs válságra reagált. 2019. júliusában, három hónappal a Bergen Assembly megnyitása előtt, a művész közzétett egy listát a Bergensavisen nevű helyi újságban. A lista 36 570 bevándorló halálával kapcsolatos adatokat tartalmazott, akik 1993 után Európa felé haladva vagy már Európában vesztették életüket. A KODE 1-ben 07.06.2019 címen könyvbe kötve volt kiállítva ez a Bergensavisen példány a június 7-én megjelent más norvég napilapokkal együtt – így illesztve be ezeknek az embereknek a sorsát a norvég mindennapi életbe.
A társadalmi kérdések iránt elkötelezett Bergen Assembly sok szempontból emlékeztet a 2017-ben Kasselben és Athénban megrendezett documenta 14-re. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy több kurátor és művész működött közre mindkét eseményen. Paul B. Preciado például a documenta 14-en debütáló, majd a varsói kortárs múzeumban továbbgondolt Parliament of Bodies (Testek képviselőháza) című eseménysorozatot vitte el Bergenbe. A Bergenben megvalósult Parliament of Bitches, a feminista ellenállás hagyományait ünnepelte, “női, transz-női, nem-női, anti-kolonialista, patriarchátus ellenes szexuális harcosokat és gyógyítokat.”
Hiwa K munkája a Bergen Kunsthallban volt látható. Pre-Image című videójában az iraki kurd területektől Európába gyalogosan megtett útjának részleteit játszotta újra, homlokán több méter magas botot egyensúlyozva. A bot hegyére motorkerékpártükröket szerelt fel, amelyek látványprotézisként működtek és segítették a tér érzékelésében. A néző ugyanakkor nem láthatja a sokrétű tükörképet, amivel a művész navigálja magát; csak az egyensúlyozásának vagyunk a tanúi. A videót nézve ráébredünk, hogy a performansz a narratíva előállításának metaforájaként működik.
Szintén a bergeni Műcsarnokban volt kiállítva Lisa Bufano és Sonshereé Giles One Breath is an Ocean for a Wooden Heart (Egy lélegzetvétel egy teljes óceánt jelent egy fából készült szív számára) című performanszának videó dokumentációja. Lisa Bufano 21 éves korában egy fertőzés következtében elvesztette a végtagjait. Táncelőadásaihoz és performanszaihoz sajátos, gólyalábszerű eszközöket – afféle protéziseket – fejlesztett ki mind a négy végtagjára. Bufano elmondása szerint a protézisre való hagyatkozás – az emberi, az állati és a gépi mozgásformák közötti átjárhatóság – nem korlátot, hanem a mássá válás lehetőségét jelenti számára.
Kiállítások a kiállításban
A Bergen Assembly keretén belül két kiállítás önálló kurátori munkaként is értelmezhető: a KODE-1 Permanenten/Cabinet-ben bemutatott political parties (politikai ünnepek), valamint a Hordaland Kunstsenter-ben a Sick and Desiring (Beteg és vágyakozó) című projekt.
Frissítően hatott Pedro G. Romero és María García „gyűlésszervezők” közös kurátori munkája, a political parties. A kiállításban különféle típusú munkákat – rajzokat, nyomatokat, fényképeket, filmeket – válogattak össze, a válogatással a politikai és az ünnepi közötti kulturális és történelmi kapcsolódásokat elemezve, különös tekintettel az andalúziai flamenco és a roma kultúrára.
A másik, számomra szintén érdekes élményt a Sick and Desiring című projekt jelentette. Ez a kiállítás a betegség politizálására, és a köré szervezett kiszolgáltatottság megoszthatóságára tett kísérletet installációkon, rajzokon és zineken keresztül, a testet az ellenállás terepeként értelmezve. Az alternatív gyógyítás visszatérő téma volt a munkákban, így például a Feminist Health Care Research Group zinjei és poszterei a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején Nyugat Berlinben működő alternatív egészségügyi mozgalmakat mutatták be.
A gondoskodás motívuma nemcsak témájában, hanem a kiállítás kivitelezésében is megjelent. Juliana Cerqueira Leite és Zoë Claire Miller Phytogyne Garden (Fitogün kert – a művész szóalkotása) című installációjában például teát tölthettek maguknak a látogatók. A kiállítás kurátora, Nora Heidorn évek óta kutatja a gondoskodás témáját, mindezt az elmúlt időben egyre népszerűbb ún. self-care (ön-gondoskodás) vagy mutual care (egymás iránti gondoskodás) gyakorlatok égisze alatt.
Egy közösség kialakítása
Az Actually, the Dead Are Not Dead társadalmilag elkötelezett műveket mutatott be, és köztük jó néhány olyan projektet, amely a látogató elmélyülését igényelte. Bár a politikai művészetnek gyakori nehézsége, hogy mások nevében beszél, a különböző diszciplínák és kulturális kontextusok felől érkező kurátori csapat tudatosan figyelt ennek a jelenségnek az elkerülésére. Tematikája – amely szolidaritást vállal szinte bármilyen, a történelem során hátrányosan kezelt „testtel” és „hanggal” – egy befogadóbb közösség felvázolására tett kísérletet. Ez a gesztus, bár valóban létrehozott egy új közösséget, megfeledkezett másokról; többek között az ún. „provinciális testekről“. Azaz a helyi alkotókról, és arról a helyi közönségről is, akik nem sajátították el a diszkurzív praxis nyelvezetét, vagyis nem tudják értelmezni a kritikai megközelítést.
A norvég művészeti szcéna kritikaként jegyezte meg, hogy a Bergen Assembly harmadik kiadása a 60 meghívott alkotójából csak egy norvég, és csupán egy, részben Bergenben élő művészt válogatott be a programjába. Érthető a felháborodás, hiszen a helyi közösség számára egy megakiállítás hozadéka lehetne az esemény turisztikai vonzerején túl a lokális és a nemzetközi művészeti világ párbeszéde. Erre a kritikára részben válaszként szolgálnak a különböző hosszú távú projektek, amelyek nem kizárólag a művészeti közegnek, hanem Bergen lakosainak is szóltak, sok esetben tágabban értelmezve a triennále időtartamát. Ilyen projekt például a cikk elején bemutatott Emma Wolukau-Wanambwa kezdeményezése (együttműködés a helyi színesbőrű fiatalokkal), vagy a Belgin nevű triennále-központ megnyitása. A Württembergischer Kunstverein példájára nyitott közösségi helyszín a kurátori csapat munkahelyévé, a mediátori program, valamint az eseményalapú és diszkurzív rendezvények bázisává vált. Nem utolsósorban pedig a bergeni lakosok rendszeres találkozóhelyévé. A Belgin áprilistól novemberig közösségi helyszín lett Bergen szívében, többek között az Assembly szervezői és a város lakosai számára, és nyitvatartási idejében bárki használhatta, akár saját eseményeinek megvalósítására.
