Képzeljünk el egy szebb jövőt! – A kulturális globalizáció és a társadalmi képzelőerő

A globalizációval foglalkozni végtelenül nagy vállalkozás, a téma elemzői és kritikusai mégis számtalan tudomány nézőpontjából tesznek erre kísérletet évtizedek óta. Szinte lehetetlen a jelenséget általános érvényű fogalomként meghatározni, hiszen olyan, az egész világot behálózó gazdasági, politikai, társadalmi, kulturális és információs rendszerről van szó, melynek elemei folyamatosan változó kölcsönhatásban vannak egymással. Ugyanakkor éppen ez az oka annak, hogy napjaink egyik kikerülhetetlenül fontos jelenségévé vált, melynek hatásával az élet legkülönbözőbb területein találkozhatunk: utazunk, telekommunikációs eszközöket használunk, politikai és gazdasági uniók tagjai vagyunk, információt és tudást szerzünk a világ számos más pontjáról.

El-Hassan Róza - Feszített gubanc, 1995.jpg

El Hassan Róza: Feszített gubanc, 1995 Ι © roza-el-hassan.hu

 

Pontosan ezért, jelen írásommal nem célom a téma egészének áttekintése és rendszerezése, csupán a globalizáció és a kultúra viszonyrendszerének kavalkádjában – Guy Debord szavaival élve a „globális rendetlenségben” – kívánok néhány fogódzóval szolgálni. Mindehhez az indiai származású, Egyesült Államokban élő Arjun Appadurai kultúrantropológus és globalizációkutató vonatkozó tanulmányait hívom elsősorban segítségül. Appadurai a 90-es évek elején fogalmazta meg a globális kulturális áramlatokat, folyamatokat (global cultural flows) leíró elméletét, melyet aztán Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization című – magyarra sajnos le nem fordított – könyvében összegzett, közel 20 éve.

Meschac Gaba Citoyen du Monde.jpg

Meschac Gaba: Világpolgár, 2013 Ι © sitographics.com 

 

Kultúra és globalizáció a modernitás óta komplex kölcsönhatásban állnak egymással; az egyik nem írható le kielégítően a másik ismerete nélkül. Mindkét fogalomkör bizonyos fokú univerzalitást sejtet, ám jelentésük, értelmezési tartományuk folyamatos újragondolást igényel, melynek szükségszerűen a konkrét, lokális jelenségek vizsgálatából kell kiindulnia. Appadurai is alapvetően az alulról jövő társadalmi, szociális folyamatok felől közelíti meg a kérdést, hangsúlyozva az irány fontosságát, mely szemben áll a felülről jövő globalizációs hatások elnyomó természetével. Az általa bemutatott folyamatok a legkevésbé sem lineárisak, sokkal inkább szétválasztó (disjunctive) és kaotikus jellegűek, melyeket nehéz – sőt, talán felesleges is – rendszerbe foglalni. Ő maga is inkább csupán  a társadalmi képzelőerőt (social imagination) – mint napjaink egyik legfontosabb kulturális tevékenységét – felépítő folyamatok jellemzőit kívánja meghatározni, leírni. Ezeket a különböző dimenziókat szimbolikusan „tájképeknek” (-scapes) nevezi.

A tájkép mint metafora használata egy tudatos és a téma más elemzőinél (és intézményeinél) is megfigyelhető gyakorlat része, melynek oka egész egyszerűen a kifejezés etimológiájában keresendő. Global – glóbusz – térkép – feltérképezés (mapping) – tájkép. Innen nézve az sem meglepetés talán, hogy a földgolyó és a világtérkép oly gyakori motívumai mind a kortárs művészetnek, mind a kortárs könyvborító és kiállítás-enteriőr designnak.

Reena Saini Kallat - Untitled (Map,Drawing), 2011 másolata.jpg
Reena Saini Kallat: Cím nélkül (Térkép/Rajz), 2011 Ι © oneart.org 

 

Appadurai elsőként az ún. „etno-tájkép” (ethnoscape) dimenzióját említi, mely a folyamatosan mozgásban lévő individuumok és csoportok (turisták, bevándorlók, menekültek, vendégmunkát végzők stb.) egységét takarja, akiknek élete, tevékenysége megkérdőjelezhetetlenül hatással van a mindenkori nemzetpolitikára (is). Szerepük a kultúra/művészet vonatkozásában is megkérdőjelezhetetlen, legyen szó egyszerű kultúra-turizmusról, a posztkoloniális kritikai diskurzus által vizsgált csoportokról és területekről vagy épp a vándorkiállítások, biennálék, konferenciák, szimpóziumok és rezidencia programok legváltozatosabb formáiról. A következő építőelem a „technológiai tájkép” (technoscape), azaz a rohamosan fejlődő technológia világa és annak számos, a társadalomra gyakorolt közvetlen és közvetett hatása. Szinte felesleges is példákkal illusztrálni a kérdést, de ha mégis, azt hiszem elég a McLuhan-i globális falu gondolatot idéznem.

Appadurai megközelítésében elengedhetetlen dimenzió a „pénzügyi tájkép” (financescape) felfejtése is, vagyis a nemzetközi devizapiac, az értéktőzsdék, valamint a banki és hitelezővilág működésének és befolyásának figyelembe vétele a kultúra vonatkozásában is. Bármennyire is ragaszkodik például a művészet a maga eszmeiségének földi javakban nem mérhető értékeihez, a materiális világtól való teljes elzárkózás egy bizonyos ponton túl gyakorlatilag értelmetlen napjainkban; a globális kultúraáramlás sok esetben ugyanis épp a financiális feltételek meglétének, avagy meg nem létének függvénye. Az emberi mobilitás, a technikai és anyagi körülmények mellett további fontos dimenzió az ún. „média tájkép” (mediascape), valamint az „ideológia tájkép” (ideoscape) is. Míg előbbi a média műfajok egyre szélesedő spektrumát (nyomtatott sajtó, televízió, rádió, online sajtó, film, közösségi média stb.) és annak lokális, nemzeti és nemzetközi hatását takarja, addig utóbbi a legkülönbözőbb ideológiákat (filozófiai, politikai, vallási, mozgalmi stb.) és azok elemeit (szabadság, jólét, jogok, szuverenitás, reprezentáció, demokrácia stb.) összesíti.

imagination.jpg

A képzelőerő ma nemcsak a menekülés terepe, hanem a tetté is Ι forrás: flickr.com 

 

Habár a globális kulturális áramlatok fent ismertetett jegyeit gyakran szinte lehetetlen közös nevezőre hozni, az általuk meghatározott folyamatok mégis egységhez – sokféleségben gyökerező egységhez, összehangolódáshoz – vezetnek. Appadurai számos írásában (pl. az általa szerkesztett Globalization című tanulmánykötet bevezetőjében is) tudatosan ütközteti a kulturális homogenitás és heterogenitás kérdését, felhívva a figyelmet a kettő közötti folyamatos és kiolthatatlan feszültségre. A neoliberális globalizáció egyik legnagyobb veszélye ugyanis épp a túlzott homogenitás – melyet Amerikanizációnak, nyugatosodásnak, McDonaldizációnak stb. is szokás nevezni –, ám ahogy Appadurai rámutat, a kulturális sokszínűség, heterogenitás, adott esetben egyenlőtlenség, továbbra is fennáll. Különösen, ha a már említett alulról jövő globalizációs stratégiát alkalmazzuk, mely olyan elemekkel operál, mint a regionális tanulmányok (area studies), az alternatív oktatás, az aktivizmus és a társadalmi képzelőerőn alapuló kutatás (research as a practice of the imagination). És ez az a pont, ahol a globalizációról való gondolkodás összekapcsolhatóvá válik a posztkoloniális kritikai diskurzus egyes elemeivel. Ahogy Achille Mbembe egy interjúban összegzi: „a globalizáció egyfajta olvasatával állunk itt szemben, amely a közelség, a kimozdulás, sőt, a széthullás radikális igenlésén nyugszik. Más szóval a világra való ráeszmélés annak az előhívásából születik, ami korábban lehetőségként már megvolt bennem, ám ez csak akkor mehet végbe, ha már találkoztam mások életével, ha felelősséget vállaltam mások életéért…” A posztkoloniális gondolkodás alapja szintén a heterogenitásban rejlik, mely lehetővé teszi a tudás – és ez által a kultúra – szabad áramlását, a társadalmi mobilitást, valamint a tudományos innováció és (művészi) képzelőerő összekapcsolhatóságát.

Arról pedig, hogy a kultúra és a művészet milyen szerepet vállalhat a társadalmi bizonytalanságok eloszlatásában, szóljon maga Appadurai:

8 thoughts on “Képzeljünk el egy szebb jövőt! – A kulturális globalizáció és a társadalmi képzelőerő

  1. Ja, pénzügyek nélkül a művészet megérthetetlen.

    Ha nincs az Erste, nincs a tranzit. Életképtelen.

    Ha a bankok nem gondolják ( miért? ki tudja? ), hogy kortárs művészetet gyűjteni szép és tisztességes dolog, akkor százezernyi műalkotásnak nincsen sehol helye, legfeljebb a műtermekben, vagy raktárokban.

    A pénz mozgatja a művészetet – bár a magyar művészettörténészek nem ezt gondolják. Szerintük ők azok, akik megmondhatják, mi, mikor és miylen mértékben művészet. Ami a pénzzel érintkezik – mondják -, az nem lehet az.

    Nem szeretnék teljesen vulgárba lemenni, de a megélhetés és a művészet kapcsolatáról érdemes lenne néhány szót szólni. Ezen a blogon már tettem említést egy nem művészettörténész, z. Herbert könyvéről, most is ajánlanám a nem-művészettörténészek számára, akiket érdekel, hoyg Rembrandt és kortársai hogyan kereskedtek saját műveikkel, hogyan használták azokat fizetőeszközként és mit jelentett a festészet a mindennapok szintjén az akkori Hollandiában.

    Most sem más ez, csak elegánsabban történik, gyönyörű kiállítású katalógusok csábítják a vevőket, szakemberek mondják el, mi és miért annyira értékes. Az átlagember – szemben Rembrandt kortársaival – viszont egyáltalán nem bízik a kortársi művészetben, az átlagember ( mielőtt megkérdezik, nem tudom pontosan megjelölni, ki az, de annyi bizonyos: nem a művészetbaráz, hanem a másik 9.900.000 lakosunk ) nem érti, nem is akarja megérteni, mit csinálnak ezek. Nem foglalkozik vele.

    Az elszakadás, a kölcsönös elidegenedés tökéletes. S a folyamat nem ért végét.

  2. @iparterves:

    Magának nem “igaza van” mert amit ír
    az olyan evidens mint 2×2=4.
    És mindez -művészet és pénz- egyébként összefüggésben van a “globális művészettörténet lehetségességének” kérdésével is, (azontúl persze hogy ennek a puszta felvetése nyilván korunk ideggyógyászatának is komoly kihívást jelenthet).
    Azaz ez a “globális” történet folyamatosan íródik, vagy a lokális, (nemzeti) művészettörténetek, vagy ezek extrátumai, lefordítódnak, jollehet az angolnál egy végtelenül univerzálisabb nyelvre amit úgy hívnak hogy ‘pénz’.
    Mindaz ami nem-átváltható erre a nyelvre, vagy nem-kifejezhető ezen a nyelven, az egy bizonyos ‘egzotikum’ tartományában marad.
    Ez a tény, önmagában, sem jó-sem rossz.
    (szerintem jó, de én véleményem nem számít)

    —-
    tranzit.blog.hu/2014/03/11/international_art_english_a_globalis_muveszeti_nyelv#more5853713

    ” . . .Suzana Milevska macedón kurátor és elméletíró (valamint a bécsi Képzőművészeti Akadémia Central and South Eastern European Art Histories programjának jelenlegi professzora), a korábban már említett Is Art History Global ? című, James Elkins által szerkesztett tanulmánykötetben a Balkán művészettörténet globalitásának lehetőségeiről ír. Ebben arra a megállapításra jut, hogy a térség, mind tradíció, mind az itt beszélt nyelvek tekintetében olyannyira heterogén, hogy még a régió – folyamatosan változó – keretein belül sincs lehetőség egységes művészettörténet-írásra. Mindehhez persze hozzájárul számos sajátos történelmi tényező is (SZÁMOS !!!!!!:D) MINT AZ HOGY EZEK A NÉPEK NEM BESZÉLNEK AZONOS NYELVEN, MUZULMÁNOK, KATOLIKUSOK, ORTHODOKSZOK, A TÖRTÉNELEM SODORTA EGYMÁSMELLÉ ŐKET ???? ),
    de természetesen a művészettörténet tudományának konzervatív felfogása is
    (VAJON MI LEHET EZ A “KONZERVATIVIZMUS” ? MINDAZ AMI A MÚLTJUKRA VONATKOZIK ?).
    Ahhoz pedig, hogy egy ennyire sokszínű régió művészettörténete globális nyelven tudjon szólni,
    (A ‘GLOBÁLIS NYELV’ MÁR HÜLYESÉG !!!,
    A “GLOBALIZMUS NYELVÉN” TALÁN. ILYEN NINCS HOGY “GLOBÁLIS NYELV”. A GLOBALIZMUS NYELVE PEDIG AZT JELENTENÉ HOGY EGYBEN MEGFOSZTODNÁNAK ATTÓL A PARTIKULARITÁSTÓL AMELY AZZÁ TESZI, AVATJA ŐKET AMIK ? ? ? ? !!!!!!)
    és be tudjon kapcsolódni átfogó, nemzetközi kutatásokba, nemcsak az oktatás fejlesztésére lenne szükség, (EZ FŐLEG MILEVSZKÁRA VONATKOZIK) de több szinten folyó fordítási munkára is: mind a jelentős nemzetközi (és régióbeli) szakirodalmak helyi nyelvekre való fordítására, mind a lokális művészettörténetek angol nyelven való megismertetésére.
    Ez pedig nemcsak nyelviekben jelent kihívást; sok esetben kulturális fordításra, posztkoloniális kritikára is szükség van,
    (EZ A “POSZTKOLONIÁLIS KRITIKA” -EGY ÚJSZERŰ KOLONIALISTA VARÁZSIGE- EGYBEN AZT IS JELENTENÉ HOGY IMMÁR ÖSSEVETHETŐEK LEHETNÉNEK A PLD. A FINN VAGY AZ AUSZTRÁL MŰVÉSZETTEL ?)
    már a régió országainak egymás között folytatott kommunikációjában is.
    (EZEK ÉVSZAZADOKON ÁT KOMMUNIKÁLTAK ! EZ NYILVÁNVALÓ, LÁTVA A TÖRTÉNELMÜKET.)
    Ahogy Milevska összegzésében olvasható: „a globális művészettörténet-írás talán legfontosabb célja, hogy a lokális művészettörténeteket a globális örökség részévé tegye. . . .”
    (EZEK MÁR A GLOBÁLIS ÖRÖKSÉG RÉSZEI !!!
    TEHÁT NEM A GLO-BA-LI-ZÁLT-é, MINT AHOGY AZT MILEVSKA
    SZERETNÉ . .)

    A nyagybetűs szöveg tőlem !

    És mindez nem Dudás Barbarának szól.
    De nyilván D.B. ismeri . .”Suzana Milevska macedón kurátort és elméletírót (valamint a bécsi Képzőművészeti Akadémia Central and South Eastern European Art Histories programjának jelenlegi professzorát”.
    Szívesen megkérdezném tőle vajon mi az ami arra sarkalta hogy a művészettel foglalkozzon ?
    Annyi más foglalkozás van a világon !
    Például óvónő ! És a szakács ?

  3. Szabolcsi, micsoda hegeliánus-marxizáló szöveg ( a partikularitásuk, amely azzá teszi őket, amik!).

    Hová jutunk el végül a jó kis globalizációtól!

  4. @iparterves:

    Tehát minderről Marx, és nem Maurras, jut eszébe ?
    (az ntiszemitizmusa ellennére . ., (“De ettől tekintsünk el” -mondja a kiváló toll Anatoly Livry, oroszországi születésű svájci-izraeli zsidó aki nagyszerűen ismeri Maurras könyveit és jókat ír róla.)

    Miért lenne mindez marxizáló ?
    És mire gondol amikor azt írja “hova jutunk el . . stb.”
    Már elfelejtette hogy egyszer azt mondtam hogy egy bizonyos kozmopolitizmus érdekesebb és gazdagítóbb mint bármi más ?
    A homogenizáló globalizmusban nincs kozmopolitizmus sem !
    A globalizmusban ez a szó szinte értelmetlen.
    Egyáltalán nem akarom hogy ne legyenek határok !
    A kozmopolitizmus csak a határok, kulurák, nyelvek, ízek, szagok vonatkozásában létezik. (is!)
    Csak a hülyék akarják hogy ne legyenek határok !
    És főleg azért írtam mert, elolvasva D.B. szövegét (aki tényszerűen ír), eszembe jutott hogy a “globalizált” művészet-kritika (bizonyos értelemben a m.történet) olyan mint egy megújult liszenkizmus.
    A művészet, három képzeletbeli, satnya, szilvafa amelyről májusban cseresznyét szednek, később, a meleg augusztusban, sárgadinnyék lógnak rajtuk, aztán, októberben, kökény.:D (Ha akarja felcserélheti a sorrendet.)

    És persze azért is írtam meg maga írt . . . .:)
    Hol volt eddig ? Azt olvastam hogy a Don-kanyarban síelt.
    De ez szerintem hülyeség, nemde ? Hideg van ott ?
    Maguk nélkül (TK és maga) unalmas a .protestáns hajadonok vasárnapi kórusának blogja. (ezt a nevet megelőzi két jelző, az első a frekvenciára (ritkán), a második a minőségre (rosszul) vonatkozik amelyeket egy múltidejű melléknévi igenév követ).

    Miért lenne marxizáló amit írtam ?

  5. @jedan minut pre ubistva:

    Savanyúbb lett a blog, de ilyen a mostani művészettörténet- és írás.

    Protestáns hajadonok – ezt az okoskodó prüdériájuk egyenértékes kifejezéseként írta, ugye és nem vallási beállítódásukra utalva?

    A Don-kanyar nagyjából igaz, pont annyira, amennyire az összes többi eddigi híre.

    A korlátok kellenek a gyereknevelésből ismert el, talán a kultúrában is alkalmazni kellene?

    Határok pedig vannak. Szűcs Jenő – újra elolvasandó ! – szövege ezeket érzékletesen és történetileg argumentálva leírja.

    Most ugyanott tartunk, ahol a római Birodalom, majd a Német-Római Birodalom idején.

    Mi a Kelethez tartozunk, menthetetlenül.

  6. @iparterves:

    Természetesen. Ebben az értelemben a vallás nem érdekel.
    —–
    A “savanyúság” szó nem jutott volna eszembe, inkább az akadémizmusra gondoltam.
    Az írások döntő többsége, egymás viszonylatában, azonos nézőpontú.
    (Mintha mindenki annak a zakatoló vonatnak, a valaha-jóltámogatott, művészkocsijába ülne amely immár több mint 2 évtizede indult az árnyas luzsnyiki-parkból Katmanduba, Katmanduból Goa-ba, és most, Goa-ból Gázába tart. Az ablakban a guevarizmus zászlaja, -egy vörös trikó egy fekete fejjel-, diadalmasan lobog. Egységben az erő.)
    Minden írást nem olvasok el de, úgy tűnik, senkinek sincs ellenvetése, vagy csak minimális. (Természetesen a maga tisztelt személyén kívül. .:)

  7. @jedan minut pre ubistva: Szabolcsi, az a helyzet, hogy az akadémizmus kifejezést és megfogalmazást nem használnám.

    A savanyúság az egysíkúságra utalt, arra vonatkozott.

    Az elméletiség részben a művészet(történet) halála. Az elvonatkoztatás az élő, érzzéki, a ható művészetet öli meg.

    A szöveg a képet. A magyarázat a szándékot. Ha mindezt túlzásba is visszük, akkor nem marad a szemünk előtt semmi más, csak az a szövegtenger, amit az alkotások helyett szemlélünk, és amiről azt hisszük: maga a művészet.

    Nem vagyok teória-ellenes, jónak is gondolom azt, hogy vannak olyan művelt művészettörténészek, akik el tudnak igazodni a kortárs elméletek között. De az a savanyúság – amely a megemésztetlen művészetre kortyintott elmélet összekavarodásából és “felböfögéséből” ered – elveszi a kedvemet attól, hogy komolyan vegyem, amit annak kellene.

    De hát én végül is csak egy öregember vagyok, s itt a fiatalok írják lelkesen a nagyon zárt véleményeiket a szerintük nagyon nyitott világról, amelyben ők is annyira nyitottak lennének.

    Az ellenvetés, a kritika kritikája e hazában nem szokás – ezt a hagyományt büszkén viszik tovább a nyitottság itteni sampionjai.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány