2009 legjobb magyar sajtófotói még néhány hétig a Nemzeti Múzeum emeletén láthatók. Mást mutatnak, mint a tavalyi válogatás és alighanem egészen mást, mint a jövő évi. Egy politikai harsányságoktól, nagy sikerektől és nagy buktáktól viszonylag mentes év tükrét mutatják a maguk sajátos módján.
Kocsis Zoltán: Somogyszob
Jót tett a magyar sajtófotó kiállításnak, hogy néhány éve levált a World Press Photo rendezvényéről. Nem oda való volt; máshonnan közelít az év témáihoz, máshogy látja és más eszközökkel mutatja a tárgyát. A hazai sajtó ismerős terepen mozog, belülről figyeli az eseményeket. Politikát, kultúrát, zsánert és riportot úgy foglal képbe, hogy abban előzmény is, kikalkulálható következmény is benne van, fotográfus és újságolvasó – jelen esetben már kiállításlátogató – a történet részeit is, egészét is ismeri. És még így is megrendítő felvételekkel találkozunk ebben az alig háromszáz képből álló anyagban.
A titok abban rejlik, hogy a magyar sajtó gyors erodálódását nem követi a sajtófotózás. Masszív alapot jelent számára a szociofotó fénykorában megszilárdult minőségi követelmény, mindent megtanult a klasszikus fotográfia magyar vagy magyar származású nagyjaitól, akármelyik fotós műfajban is alkottak, Capától Máté Olgáig, André Kertésztől Lucien Hervéig. Tisztában van azzal, amit Susan Sontag így fogalmazott meg: „a fotó a tér és az idő vékony szelete”, és ezt a vékony szeletet a lehető legnagyobb pontossággal igyekszik feltárni. A jelek szerint még a szakmai belharcok is elkerülik, a fotóriporterek nem egymás ellen, hanem egymás mellett dolgoznak. Örülnek egy-egy kolléga nemzetközi sikerének, hírét viszik mindenfelé Gárdi Balázs Afganisztánban készült, nemzetközi sikerű sorozatának, büszkélkednek Szentpéteri L. Józsefnek az idei World Press Photo pályázaton kategórianyertes természetfotóival. A magyar mezőnyben nagy valószínűséggel nem fordulhat elő olyan fiaskó, ami egy hónapja a World Press Photo zsűrijét lepte meg: egy ukrán pályázó, Stepan Kudik PhotoShop-pal belenyúlt a képébe, átszínezte, vágta és kiretusált az eredetiből egy általa apróságnak titulált részletet. Nem mintha a hazai közélet magas korrupciós rátájába nem férne bele ilyesmi, de a sajtóban dolgozó fotósok még mindig tartják magukat az „igazat és valódit” József Attila-féle követelményéhez.
Hegedűs Márta
Szandelszky Béla Roma gyász
Szandelszky Béla Irak
Koszticsák Szilárd: Budaházy
A talált tárgy, jelen esetben talált téma sérthetetlensége az élménytársadalomban különleges pozícióval bír. A már idézett Sontag A fényképezésről írt esszéjében még a 70-es évek vége felé felvázolta a képkorszak problematikáját, a valóság egy részének birtoklását a fotó, a fényképkészítés által. A talált tárgy bekebelezését, a fényképezőgéppel mint demokratikus eszközzel végrehajtott szabad rablást. A sajtófotó különleges kivétel a fogyasztói kultúrában, noha kiindulópontja ugyanúgy a voyeur gesztus, mint a reklámfotónak. Mégis, nem csupán esztétikussá formálja a pillanatnyi látványt, hanem rá kell találnia az egyszeri, kivételes pillanatokra, amiben a hírt, az információ korának legkelendőbb portékáját, egyetlen képbe tudja koncentrálni. A magyar sajtófotó abban nagy még mindig, hogy nem az elvárások, nem az igények alkotják meg a képet, hanem a mulandó, időben zárt, de kiemelve öröklétbe emelhető téma. Néha véletlen rátalálás visz közelebb hozzá, néha maga az anyag kínálja ezt a kitüntetett szerepet. Ha a sajtóban betöltött szerepet vizsgáljuk, Hegedűs Márta fotója a perzselő nagyvárosi utcán gatyára vetkőzött kamaszokról megmarad kedves gegnek, de a fiúk hirtelen jött szabadsága, a ruha nélküli test boldog, önfeledt kitárulkozása a klasszikus görög szépségeszményt menti át a mába. Szandelszky Béla nagydíjat nyert sorozata a roma család gyászszertartásáról viszont az önmagában is súlyos tradíciókat hordozó jelenetet a modern társadalom gátlások közé szorított, „civilizált” gyász-szokásaival szembesíti, anélkül, hogy a családon kívül más is jelen lenne a felvételeken.
Az idei anyag mégis és elsősorban a hiányt kommunikálja. Kifinomult, áttételes módon, de azok a fotók a legerősebbek, amelyek az elszakadást, a veszteséget és az abba való beletörődést ábrázolják. Kocsis Zoltán képriportja a megszüntetett somogyszobi vasútvonalról álomszerű áttűnésekkel, a vonatablak, az állomás üvegfelületeinek tükröződéseivel, a hosszan exponált fényekkel egy rekviem hangjait szólaltatják meg. Szabó Márta felülről fényképezi le egy kistermelői piac padsorait a zárás után, amikor a padok ritmusát már csak egyetlen kései árus töri meg. A kép Ai Weiwei kínai művész installációját idézi fel, aki a kulturális forradalom áldozatává lett kínaiakra emlékezve 1001, a Quing-dinasztiából származó üres széket állított a 2007-es kasseli documenta egyik terébe, néző nélküli nézőtérré alakítva a csarnokot. Hiányt mesél el Kőhalmi Péter sorozata a miskolci nyomortelepről, Stiller Ákos képe a külső ferencvárosi Dzsumbujt utolsónak elhagyó tolószékes bácsiról vagy Bódvalenke utolsó utcájának lakóiról. Sőt még Szandelszky Béla iraki sorozata is, amit egy szűk ablakon át fényképezett a helyiekről: a párbeszéd totális csődjéről, a kelet-nyugati közeledés lehetetlenségéről, kint és bent zárt világáról, a szűk lyukon át felmért másságról. És kompozíciója a hiány, a pozitív és negatív formák közé sorolja Koszticsák Szilárd képét a bíróságon fekete maszkos őrök között álló Budaházy György arcáról. Három portré, de közülük csak egynek van arca, két nem között egy igen; a kép inverz dramaturgiája a főszereplő alak ismeretében félelmetes tartalmakat közvetít.
Ez a visszafogott eszköztár, a drámai hatásokról lemondó szakmai szigorúság jótékonyan hat a hazai sajtófotózásra. Mindazonáltal hagy némi hiányérzetet a társadalmi méretű újabb témákról való hallgatás. Jó lett volna szembesülni ebben a válogatásban a generációs kérdésekkel, az utóbbi időben kialakult, eddig feltérképezetlen életformákkal. És persze a még nem bejáratott képalkotó metódusokkal is, ami a világ sajtófotós gyakorlatában éppen most kezd megjelenni. Példa erre David Guttenfelder, az AP fotóriportere, aki Afganisztánban néha letette az objektívet és iPhone-nal készített felvételeket, bizonyítva, hogy a jó képhez nem kell profi felszerelés, elég hozzá a fotós éles szeme.