Az ismét bizonytalan sorsú Kortárs Építészeti Központban a múlt héten egy író, egy főépítész, egy városházi ember és egy kávéházalapító irodalmár Berlin ürügyén Budapestről beszélgettek, a város élhetőségéről és élhetetlenségéről, megújuló és végleg elkorhadó struktúrákról. Ahogy az utóbbi években a városi vágyképeinket projektáló, bár talán egyre kiábrándultabb hazai Berlin-beszélgetéseken ez megszokott, egy adott ponton mindig elhangzik a kijelentés: nem érdemes a két várost közvetlenül összevetni, mert ég és föld.
Berlin Múzeumsziget | fotó: flickr
Így történt ez most is – nyilván a városházi ember mondta ki –, de aztán, ahogy ez szintén lenni szokott, mégis mindenki összevetette, mert hát hová lennénk a vágyaink nélkül. Ezen a fordulaton még ironizálni sem érdemes, mert Berlin valóban minta lehet Budapest számára; ha nem is a világvárosi pozícióját, ha nem is valódi központ nélkül működő szerkezetét tekintve, de például a várost alakítók felelősségteljes és következetes (együtt)gondolkodásában mindenképp. Amikor ezt a szinte már közhelyes példát rángatom elő, nem általánosságban az építészkamara szimpóziumaira, a kerületek közti egyeztető ülésekre, vagy esetleg a tervtanács határozatainak végrehajtására gondolok, hanem egy javarészt megfoghatatlan dologra. Arra a megkerülhetetlen felismerésre, hogy a vitáknak, megbeszéléseknek, nyilatkozatoknak, (együtt)gondolkodásoknak valamint a belőlük fakadó döntéseknek súlya és következménye van. Ha Berlinben a főépítész egy beszélgetésben a Béke tér átépítéséről beszél, akkor másnap pro és kontra érvek jelennek meg a sajtóban, ha a városházi ember ugyanott a „provizóriumokat” szidja, akkor erre a következő közlekedési káosz idején is felhívják a figyelmét. És ha ezek után akár átépítési, akár közlekedési ügyben valamilyen koncepció születik, akkor a rá irányuló figyelem miatt mindenki számol a következményekkel is. Ennyi lenne az alapvetés, most következzék egy gyakorlati példa távol a tervtanácsoktól, de a vágyképek területéről.
November első napjától új igazgatója van a legfontosabb berlini múzeumokat összefogó intézménynek, amely történelmi okokból a kissé avíttas Porosz Kulturális Vagyon Állami Múzeumai nevet viseli. Az eddigi vezető, Peter-Klaus Schuster az új évezred első nyolc évében mindenekelőtt a Múzeumsziget átalakításával és óriási magángyűjtemények bekebelezésével írta be magát a berlini múzeumtörténetbe.
Bode Múzeum
A szigeten, regnálása alatt nyílt meg újra a Régi Nemzeti Galéria és a Bode Múzeum, kibővült a Pergamon Múzeum, jövő októberben pedig látogatható lesz a David Chipperfield által felújított és kibővített Új Múzeum is. Az intézmények anyagába pedig ebben az időszakban többek között a műkereskedő Heinz Berggruen, a galerista Paul Maenz, a nagyiparos Friedrich Christian Flick és Egidio Marzona gyűjteményének egy része vagy csaknem egésze épült be. Búcsúbeszédében Schuster Paul Klee és Jeff Koons között húzott ívet – az Új Nemzeti Galéria előterében ott is volt Koons szalaggal átkötött hatalmas tojása. (Érdekes megjegyezni, hogy alig több mint tíz évvel ezelőtt az azóta sajnos elhunyt Dieter Honisch búcsúztatóján a Neue Nationalgalerie-ben az ünnepi beszédhez felállított pódium hátterét még Birkás Ákos egyik festménye adta.)
Koons szalaggal átkötött hatalmas tojása
Schuster utóda, Michael Eissenhauer lett, a Német Múzeumi Szövetség volt vezetője, akinek a példa és a Berlin-Budapest viszonylat szempontjából nem is a múltja, hanem a jövője érdekes. Az első nyilatkozataiból ugyanis a következő kép rajzolódik ki: Eissenhauer az egyik legfontosabb célnak a berlini múzeumok elhelyezését tekinti – úgy az építészeti valóságban (új épületek, összevonások, áthelyezések), mint a nemzetközi kontextusban (többek között az intézmények távol-keleti kapcsolatainak kiszélesítése). Szándéka szerint az elkövetkező években az egyes intézmények profil-különbségeit kell minél inkább kiemelni, miközben a hangsúlyt elsősorban a tudományos kutatómunkára kell fektetni. Eissenhauer szerint javítani kell a látogatói szolgáltatásokon, mindenekelőtt a fiatalok számára, emellett minél erőteljesebben be kell kapcsolni a múzeumokat az oktatási rendszerbe is. Mindezt apró, jól végiggondolt lépésekkel kell megtenni, mert ahogy az egyik első interjúban megfogalmazta: „A berlini Állami Múzeumok intézménye egy sokkal nagyobb tankhajó annál, hogy hirtelen új irányt vehessünk vele.” Tulajdonképpen hasonló szándékokat fogalmazott meg Udo Kittelmann, a Frankfurti Modern Művészeti Múzeum volt igazgatója, aki mostantól az új és a régi Nemzeti Galéria programjáért felel, valamint megkapja hozzá a Hamburger Bahnhof irányítását is. Elképzelései nyomán a kortárs művészet tekintetében is a kutatómunka kerülhet előtérbe, valamint talán az a paradox helyzet is megoldódik, hogy bár Berlin a világ kortárs képzőművészetének egyik fontos központja, de az utóbbi években hiányoztak az olyan kiállítássorozatok, amelyek a különben igencsak nyitott közönség számára is láthatóvá és érthetővé tennék a jelenkor művészeti tendenciáit.
Látogató a berlini Gemäldegalerie-ben. | fotó: Szikra Renáta
Egyszóval Berlinben az igazgatóváltások nyomán a múzeumok szerepének újragondolására számíthatunk, benne a szórakoztatás, kutatás, megőrzés, nevelés feladatainak folyamatos mérlegelésével és egymáshoz igazításával. A szándékok a nyilatkozatok alapján jól megragadhatóak és hosszú távon is számon kérhetőek.
Mi ebből a tanulság? Egyrészt, hogy nagyon oda kell figyelnünk, másrészt, hogy a perspektívánkat ki kell tágítanunk, harmadrészt, hogy a vágyainkat hasonló tömörséggel kell megfogalmaznunk. Jövőre például odafigyelhetünk, hogy a vezetőválasztás nyomán milyen perspektíva nyílik majd nálunk az új és a régi Nemzeti Galériára. Addig pedig még fogalmazhatjuk a vágyainkat.
