Schmied Andi fotósorozata, mely a Tel Avivban élő idős generáció nőtagjainak portrésorozatát rajzolja meg, ahhoz a tradícióhoz igazodik, amely szembemegy azzal a normával, miszerint a nőknek egy bizonyos életkor után a privát térbe utalt passzivitás az osztályrésze. Az öregedő női test felmutatása még mindig tabunak számít, az az aspektus pedig, hogy ebben az életkorban a nők aktív, sportoló, fogyasztó, adott esetben szexuális életet élő szereplői a társadalomnak pedig még tovább mutat a kánonkritikát illetően.
“Az alig száz éves Tel Aviv ” őslakosai” a korai telepesek, majd később, a tömeges bevándorlást követően, főképp Európából és Közel- Keletről érkező, vegyes korú bevándorlók voltak. Akik akkor fiatalként érkeztek, ma a lakosság legidősebb rétege. Mindössze 10 százalékuk született Izraelben. Legtöbbjük életét a történelem eltérítette az átlagostól. Ifjúságukat és felnőttkorukat is állandó gondok, háborúk és az alkalmazkodás kényszere határozták meg.” – olvasható a kiállítás sajtóanyagában. A kiállítást végignézve azonban első pillanatra világossá válik, hogy a fiatal fotós nem a holocaust-narratívához kíván csatlakozni, annak esetleges gender szempontú megközelítését adni. Schmied Andi egy fél éves csereprogram keretében tartózkodott Izraelben es saját elmondása szerint rengeteg szabad ideje volt. “Egy idő után elkezdtem felfedezni azokat a figurákat a városban, akiknek szintén nagyon sok szabadidejük volt – akikkel munkaidőben lehetett talalkozni a kávézókban, közértekben vagy a tengerparton, azok az idősek voltak”.
Schmied Andi szereplői idős nők (elsősorban), “grannies” ahogy a kiállítás címe ígéri, azaz “nagymamik”. A nagymamaságot körüllengi egy kedves, szolid, süteményillatú hangulat, ősz kontyot, kötőtűt, esetleg milliószor steppelt kardigánt képzelünk hozzá. Ami pedig az adekvát vizuális szetereotípia és vele korrelatív társadalmi szerep: a visszavonult, azaz mindenképpen a privát térben mutatott kedves nénike, akinek társadalmi (és gazdasági) haszna már nincsen, ezért “visszautaltatik” a privát szférába, a passzivitásba (tulajdonképpen a halál várásba), a háztájiságba és csupán a kézimunka és házvezetés jut osztályrészéül – bár az kétségtelenül elismerten.
A Tel Aviv Grannies szereplői azonban merőben más képet rajzolnak számunkra az Izrealben élő idős asszonyokról. A fotósorozat főszereplőit minden esetben a public térben mutatja, olyan aktív nőkként, akik harcba szállnak a testi múlandósággal, bőrüket napbarnítottan szeretik, égő vörös rúzzsal, tökéletesre beállított hajkoronával, és öltözetükre adva jelennek meg bárokban, éttermekben, tengerparton. Az egészségkultusz és a “keeping in shape” amerikai szlogenje értelmében táncolnak és edzenek, hogy bőrük és testük rugalmasságát fenntartsák. Schmied Andi fotói a cselekvő (performing) idős női testet mutatják be, melyek elhagyják a háztáji passzivitást, a “tisztességben megöregedni” kifejezéshez tapadó megannyi konnotációt, mely a nőket egy bizonyos,- a társadalmi norma által előírt -, életkor után a testi vágyaik és funkciók tudatos leépítésére kárhozatja, ráncos, öregedő bőrük, “formáját vesztő” alakjuk eltakarására. Képsorozatának szereplői harcolnak az elmúlás, a női test öregedésének látható jelei ellen, de ebben a végeláthatatlan háborúban számos csatát vesztenek: egy túlságosan egészségesre tervezett és ezért megmosolyogtatóan nagy műfogsor, a női testet olyannyira fenyegető kálciumvesztés következtében összement nyakak, derekak és deformált ujjak, a könnyebben törő és begipszelt végtagok, protézisek, parókák.
Az ezredforduló környékén megjelenő, markáns és immár nagymultú hagyománnyal rendelkező női stratégia a groteszk test és az abject használata, mint a női test ábrázolásának és ábrázolhatóságának normakritikai eszköze itt is megjelenik. Schmied Andi szereplőt ugyan nem abban a tradícióban helyezi el, mely gyakorlatilag félelem nélkül néz szembe egy öregedő test változásával (Louise Bourgeois, Donigan Cummings vagy Katarzina Kozyra), sokkal inkább abban, mely látszólag kiszolgálni igyekszik a tömegmédia által súlykolt fiatalságkultuszt, annak minden kelléktárát bevetve (masquerade of youth). Azzal a finom gesztussal azonban, hogy szereplői testét ‘megnyitja’ a groteszk értelmezési tartománya felé, olyan finom jelzésekkel, mint a törött karok, protézisek, megváltozott testarányok, maszkszerű mimika, hártyás bőr, felmutatja a legfőbb “abject”-elemtől, a haláltól, a fizikai széteséstől, az enyészettől fenyegetett testüket.
Itthon, de az egész posztszocialista térségben sokat megőriztünk a rendszerváltás környékén erőre kapott gerontofóbiából. Mindez hatványozottan igaz a női test, az öregedő vagy éppen már öreg női test ábrázolását illetően.
A hazai diskurzusban gyakorlatilag teljesen hiányzik ennek kommentálása, az ezzel kapcsolatos kánon kritikája. Egyedül a középgenerációból származó alkotóktól, mint Gőbölyös Luca vagy Nagy Kriszta, sorakoztathatóak fel példák, de sokkal inkább egyfajta “ördögűzésként” használják, mint tudatos testpolitikaként.
•••
Schmied Andi: Tel Aviv Grannies
1054 Budapest, Alkotmány u. 18.
2012. augusztus 23 – szeptember 21.
Vonatkozó cikkek:
Korozás kontra a vadőr könnyei: szokatlan szex filmkockákon Hock Bea írása a tranzitblogon
•••••••••••••••••••••
Bocsásson meg kedveském, de maga melyik világban élt eddig?
Ahol maga járt, ott a nagyik mind pruszlikot viseltek?
A magyar életvitel nem azonos a nagyik általános, nemzetközileg elfogadott (kánon ) life style-jával.
A művészet leképez, de nem azonos a valósággal.
Azzal a valósággal, amelyet bármely déli tenderparton megtekinthet.
Vagy azzal, amellyel én találkoztam Amszterdamban jó néhány éve: miniszoknyát viselő erősen ötvenen túli asszonyok képében.
Ja, a burka-viseletet kihagyta valamiért.
Az melyik kánon része és kell-e itt nekünk azt a kánont kritizálnunk?
Most, hogy a fotóit megtekintettem – pl. Elle -, arra gondoltam, hogy – akármilyen messze is van még a fotókon megörökített hölgyektől – lélekben már erre “gyúr”.
Igaza van, hamar elszáll az idő.