(néhány gondolat a jog vizuális emlékezetéről a digitális korban)
A kép szerzője (számomra) nem ismert.
A jogot tekinthetjük a porosodó akták, a fáradt hivatalnokok és a lelkes yuppie-k világának. Ám szemlélhetjük úgy is, mint izgalmas esztétikai képződményt, amely a művészettörténet, a filozófia vagy éppen az irodalomtudomány eszközeivel is elemezhető.
A jog mióta csak létezik, összefonódik a vizualitás és a performansz kérdéskörével. A bírósági épületek építészeti jellemzői, a bennük elhelyezett képzőművészeti alkotások, a talár, vagy éppen a bírósági eljárások színpadias jellemzői mind – mind példaként hozhatóak fel arra, hogy jog és esztétikum nem választható teljesen el egymástól. A huszadik század közepi jogtudomány fel is tette a kérdést, hogy akkor vajon mely művészeti ág hasonlítható leginkább a joghoz? A legkorábbi vonatkozó jogfilozófiai elmélet szerint a jog az irodalommal rokon. Éppenúgy szövegekből áll össze és a szövegek megfelelő interpretációja ugyanannyira elengedhetetlen a jog, mint az irodalom esetében. Az újabb felfogások szerint a jog inkább a performatív művészeti jelenségekkel rokon: aki látott már vitatkozó ügyvédeket amerikai filmekben, annak nem lehet meglepő e különös rokonság. Megint mások a zene és a jog hasonlóságára emlékeztetnek, mondván hogy a zene is kottára épül, miképpen a joggyakorlat is jogi normára.
Jog és esztétikum összefonódása kapcsán izgalmas kérdés, hogy mi jellemzi a jog képi ábrázolását, és a képi ábrázolások típusai hogyan bővültek az elmúlt évszázadokban. A digitális kultúra koráig a tömegmédia szerkeszthette a jogról szóló tömegmediális közléseket, köztük a képi ábrázolásokat is.
A Nürnbergi per nemcsak történelmi pillanat volt, hanem egyben média spektákulum is. Húsz országból érkeztek a riporterek (köztük volt például Erich Kästner és Erika Mann is), kétszáznegyven széket foglaltak el csak a sajtó munkatársai a tárgyalóteremben: a tárgyalásról szóló tudósítások bejárták a világot. Mivel viszonylag kevés résztvevő építette fel az események képi és textuális világát, jelentős szerkesztői kontroll mellett, így a Nürnbergi per (vizuális) világa relatív egésszé állt össze.
A digitális kornak azonban egyik különleges jellemzője, hogy alacsony költségen kínál belépést a kultúra formálásának folyamatába. Ezért szokták a digitális kultúrát demokratikus kultúrának is nevezni, mert a digitális technológiák segítségével nemcsak a gazdasági, politikai, kulturális elitnek van esélye arra, hogy a kultúraalakítás folyamatában résztvegyen. Hanem bővebb körnek.
Ma a nemzetközi pereket élénk internetes figyelem kíséri, és az események értelmezésében jelentős fordulatot hozhatnak váratlan blogpostok, Facebook – petíciók, magánhonlapon közölt szerkesztetlen írások vagy photoshopolt digitális fényképek. A jog vizuális emlékezete demokratizálódott. (A demokratikus kultúra azonban közvetlenül is változtat a jogon. A bizonyítékok kultúráját például alapvetően megváltoztatja a mindenki zsebében ottlapuló kamerás mobiltelefon. Hasonlóan radikális a változás a gyülekezési jog gyakorlása terén, láthattuk mi is a Hollán Ernő utcai tüntetések kapcsán, hogy honlapok, blogok, egyéb közösségi szoftverek segítségével pillanatok alatt szervezhetőek tömegtalálkozók.)
Azaz a jog világa a joghoz való hozzászólás kibővülése okán veszt korábbi elitista jellegéből. E folyamat egyes elemeit lehet örömtelinek vagy tragikusnak is tekinteni. Mindenesetre más.
Ha a jog képi ábrázolása demokratikus, az annyit jelent, hogy többen beszélhetnek millióknak a jogról, mint a digitális, konvergens kultúra előtt. Nem jelenti azonban azt, hogy a jog ábrázolása bármilyen szempontból pontosabbá, hitelesebbé, legitimebbé válna. A jog demokratikus ábrázolásának része, hogy olyan képek és szövegek is keringhetnek a neten, amelyeknek semmi köze sincs a valóságban lezajlott eljárásokhoz. A jog demokratikus képe olyan elképzelt jogot is ábrázolhat, amely sohasem létezett. Hősöket is formálhat azokból, akiket a hivatalos jog elmarasztalt. Például a Szaddam Husszein – per idején keringett egy fénykép, amely Szaddit Jedi – lovagként, Yoda társaságában ábrázolta. Az alacsony terjesztési költségek miatt azonban a digitális kultúra a kommentár reneszánszát is elhozta: a hiteles tudósítások arányát is megnövelte.
A huszonegyedik században a jog vizuális emlékezetének formálásában továbbra is részt fog venni a tömegmédia, kiegészülve a digitális kor új beszélőivel. A kortárs jog képét mindannyian formálhatjuk. És olyanná fog válni, amilyenné a mi felelősségérzetünk és esztétikai érzékünk formálja.
