JELENBEN ÉLŐ MÚLT, JÖVŐBŐL SZEMLÉLT JELEN: elmélkedések a hely szelleméről, a hatalom művészethez való viszonyáról, s a kritika vakfoltjairól a Folyamatos múlt című kiállítás kapcsán

Mára kurátori közhellyé vált a műfajtisztaság kívánalmát félresöpörve grafikát, fotót, festményt, sőt, akár textilt is egymás mellett kiállítani, akárcsak kortárs műveket régiekkel vegyíteni, sőt, kortárs művekkel benyomulni érintetlen klasszikus gyűjteményekbe. S a művészi gyakorlatban is bevett már a régi művészettel való szoros interakció. Amikor a kritika „a hely szelleme felülírja a műveket” (Dékei Kriszta: A hely szelleme. MaNcs, 2014. június 5., 31-32.) és „az épület … annyira erős, hogy több művet is felülír” (Mélyi József: Egy elmúlt korban. ÉS, 2014. június 6.) toposzával operál egy olyan kiállítás esetén, amely nem kimetszeni akar magának „autonóm”, „tiszta” teret, azt a bizonyos „fehér doboz”-t , hanem éppen azt opponálja, akkor úgy vélem, a kiállítás lényege kerül a kritika vakfoltjába.

mesi_facebook.jpg

Folyamatos múlt – Kortárs reflexiók a szocializmus kulturális hagyatékára, 2014. 05. 28 – 06. 20., Fészek Művészklub I Enteriőrfotó Esterházy Marcell szobrával I Fotó: Simon Zsuzsanna

A Fészek Művészklubban bemutatott Folyamatos múlt című kiállítást valójában nem a Fészekben rendezték meg (Nagy Edina vezetésével kurátorképzős tanítványai), hanem fordítva: beemelték a környezetet a kiállításba, azaz, a Fészek klubot szétszálazhatatlanul részévé tették a kiállításnak. Ezáltal sikerült megidézni a szocialista kultúra gesamtkunstwerk jellegét, és az arra irányuló akaratot. Ennél fogva avval sincs semmi baj, hogy „didaktikus” módon a korra jellemző maradvány műanyagszálakból font térinstalláció, egy „vörös fonal” téringeti a nézőt, ami pontosan megfelel a szocializmus propagandastratégiájának.  Legszívesebben a „szocialista panoptikum” titulust aggatnám a kiállításra, ha nem lenne a kifejezésnek valami alpári, s tán túlságosan is populáris kulturális konnotációja. Holott, amúgy, éppen egyfajta szellemidézés zajlik; meglehetősen sikeresen. Kissé emelkedettebben fogalmazva; olyan, mintha egy helyspecifikus archeologógiai múzeumba látogatnánk a jövőből nézve, ahol valamely koherens struktúra, narratíva nélkül ‒ mert ahhoz már messze van a korszak, hogy az természetesen módon adódjon, de ahhoz még túl közel, hogy ennek megkonstruálására igény legyen ‒ szembesülünk a múlt töredékeivel, legyen az maga a hely szelleme, építészeti elemei, designja, falfreskója, gobelinje avagy olykor interferáló, olykor a környezetbe simuló kortárs művészeti alkotások.

A Fészekben a galérián és a Herman termen kívül ritkán vannak kiállítások, emez viszont kiterjed a lépcsőházakra  (Gitte Villesen installációja és Esterházy Marcell szobra), a Székely teremre (Antal Balázs és Hatházi László munkája), a gobelinteremre (Baglyas Erika installációja). A kis lépcsőhàzban az igazgató- és művészportrék helyére kerültek Kovács Olívia és Molnár Eszter művei, ugyanitt a Liszt szobor helyére Ipsics Barbara filmje. Ez a gesamtkunstwerk jelleg kiterjed a filmvetítésekre és a zenére, de még a mentális örökségre, a beépült és máig szavatolt pszichológiai működési mechanizmusokra is. Tán éppen ettől olyan üdítő és okosan megérintő a kiállítás, amelynek megnyitójára rég nem látott tömegek özönlöttek.

_MG_6427.jpg

Horváth Anna térinstallációja a lépcsőházban I Fotó: Simon Zsuzsanna

Azt a performanszot, ami a megnyitóra készült, s az ebből az alkalomból megnyitott, fémdomborítással bélelt szocialista „szentélyben”, a kupolateremben zajlott, nevezhetnénk akár „szocialista misztériumjáték”-nak is, ha nem lenne túlságosan bizarr a szóösszetétel. Továbbmegyek;  nemcsak szakralitás (ami leképezve a vallás és az egyház működését, szerves része volt a kommunista berendezkedésnek), de valami okkultizmus is áthatotta a Soharóza kórus pazar performanszát, a mozgalmi dalok kortárs átiratát, amely engem annyira hatalmába kerített, hogy kétszer is megnéztem.  A kommunizmus alkímiája idéződött meg abban, ahogy a sötétben „ügynökök” (főállásban művészek) kifaggatták az embereket viselt dolgaikról, amelyeknek relevanciája már a kérdezéskor is homályos volt, nemhogy az „aktába kerüléskor”, mikor is a kóristák csattogó írógépbe mondták a hirtelen jelentőséget nyert információt.  Közben a néző maga is csak „ki tudja, mikor, mire használható” információtöredékké vált, amelyek között (yoghurtot/moziban/művészettörténész/egyedül/…) magára ismerhetett.

feszek_web_270.jpg

A Soharóza performansza a megnyitón a kupolateremben I Fotó: Simon Zsuzsanna

A műhöz tartozó információt, úgy igaz, el kell olvasni! (Dékei Kriszta: A hely szelleme. MaNcs, 2014. június 5. 31-32.) Mindig is el kellett! Erre csak olyankor nincs szükség, amikor egy formanyelv, egy gondolkodásmód már annyira terül, elterjed, hogy evidenssé, közhellyé válik, mely pillanatban a kortárs kritika számára viszont ki is ürül. Akárhogy is, nem lehet megúszni az olvasást! És ez nem csak a konceptuális művekre érvényes.  Nyilvánvaló, hogy a koncepció, a „szöveg”, a keret, a folytonosan újradefiniált művészetértelmezés nélkül Duchamp Forrása semmiben sem különbözik egy WC-csészétől, ám ez a kevésbé kézenfekvő esetekre is igaz, mint például Gerhes Gábor bravúros műveire, a Ludas Matyi absztrakt művekről készült karikatúráinak festményváltozataira.  Ezek szellemesen erodálják az absztrakt művészet ideológiamentességére vonatkozó mítoszt, és karikírozzák a karikatúrát, miközben a mindenkori totalitásra törő hatalom pánikszerű félelmét is megidézik attól a művészeti nyelvtől, amelyik még nem terült, amelyik még nem vált evidenssé, közhellyé, amelyik zavarba ejtően és folyton változtatja  a paramétereit, nyelvét és megnyilvánulásait; következésképpen nem is kontrollálható és nem is manipulálható. Nota bene, éppen ebben rejlik a kortárs művészet ereje és hatalma!

_MG_6533.jpg

Gerhes Gábor festményei a Fészek kiállítóterében I Fotó: Simon Zsuzsanna

A húszas évek orosz avantgárd művészei társadalomformáló erőnek tartották magukat, s új vizuális rendszert akartak teremteni a saját területükön, egyenértékűt a politikai, társadalmi forradalommal. Az pedig nem épülhetett az éppen megdöntött társadalmi rend művészetére.  Az ellentmondást feloldandó született később a szocialista realizmus terminus, hatalmi döntéssel, felülről, amely aztán nemcsak az absztrakciót eliminálta, de a párhuzamos (művészi, szellemi) hatalmat is. Megjegyzem, ugyanerről a tőről fakad az a szándék is, hogy egy miniszterelnök interpretáljon köztéri szobrot, minthogy a totalitásra törekvő hatalom nem tűr paralell, alternatív világokat.

Amikor az absztrakció az ötvenes-hatvanas években a nyugati demokráciák önérvényesítő individalizmusával feleltetődött meg, ha más okból is, de megint csak nem volt kívánatos a vasfüggönyön innen. A design az más kérdés. Az hordozta az új, modern (értsd: korszerű, jövőbe mutató) eszmét székeken, lámpákon, dekorációkon, anélkül, hogy közvetlen veszélyt jelentett volna a hatalom művészetértelmezése számára. Innen a szocializmusban ünnepelt iparművészek, belsőépítészek máig meg nem emésztett, s pozícióvesztésből fakadó frusztrációja és ambíciója. Mindez igen plasztikusan rajzolódik ki a kiállításon az egymásra rímelésekben, rejtőzködésekben, áttűnésekben, abban, hogy nincsenek lezárt, posztulátumszerű állításai. Ebben az értelemben inkább érzéki és intellektuális kalandban volt része a látogatónak, semmint steril kiállításban, nem is érdemes tehát azt számon kérni rajta.

DSCF0292.JPG

Baglyas Erika levelei Kádár Jánosnak 100. születésnapja alkalmából, Politikai „barátság” címmel a gobelinteremben I Fotó: Forján Dávid

Generáció- és attitűdváltás zajlik a szemünk előtt a szocialista múlthoz, az államszocializmus emlékezetéhez való viszony terén. Nem a romok felmutatása mentése zajlik (arra a hosszú hallgatást, elfojtást követően az ezredfordulón történtek kísérletek), de még csak nem is a szőnyeg alá söpört problémákkal való fájdalmas szembesítés, illetve azok analizálása, s még kevésbé édes-bús nosztalgiázás, már csak a résztvevők kora miatt sem.  A kripto-kommunizmus nehéz levegője éppúgy hiányzik, mint a szélsőjobboldali, elvakult antikommunista retorika. A fiatalabb generációk esetében szemlátomást egyik sem bír mozgósító erővel. A mentális és formai örökség letapogatása és a „leletanyag” összerendezése zajlik, annak tudatában, hogy a rekonstrukció szükségképpen töredékes és hiányos.

_MG_6601.jpg

Ciprian Muresan Holt terhek c. installációja I Fotó: Simon Zsuzsanna

A kiállítás a szocializmusra vetett tekintetén keresztül látni enged mai jelenségeket is.  Összecseng például a párhuzamosan látható MNG-beli Derkovits-kiállítással. Magam nem osztom Kassák radikális véleményét, aki a művészeti nyelv korabeli korszerűségének szempontjait kíméletlenül érvényesítve elmarasztalta Derkovits-ot, be nem teljesített ígéretet látva benne. A pozició, amelyből beszélt (orosz kortársaihoz hasonlóan), abszolút és kizárólagos igazságban, mindenkire érvényes univerzalizmusban és keményen megfogalmazott értékítéletekben, szent célokban gondolkodott, mely paradigma azonban mára nézvést aligha tekinthető relevánsnak. Kassák véleményét ma egyetértőleg megismételni (Bán András: Az ikon megtisztítása. Műértő, 2014. június, 13. o.), az én szememben a kiállítás lényegének elmulasztásával és napjaink kortárs szemléletének ignorálásával egyenértékű. Derkovits művészi alapállása, társadalmi érzékenysége ma fájdalmasan aktuális és roppantul rezonál, függetlenül a nyelvezet valamikori formai korszerűségének kérdésétől. Szolidaritása, a társadalom számkivetettjeivel való empátiája,  művészetének letaglózó, átütő ereje szinte az utcára kívánkozik tetszhalotti állapotban tartott, agyonhallgatott (különösképpen összevetve a nagy csinnadrattával kísért Szépművészeti-beli blockbuster kiállításokkal) életmű kiállításáról, amely ennél fogva nem is igazán tud széleskörű hatást kifejteni. 

simon zsuzsi_tarlatvezetes.jpg

Diafilmvetítés az Örökmozgó Filmmúzeumban, 2014. 06. 07. I Fotó: Simon Zsuzsanna
 

A Folyamatos múlt cím igen találó olyan értelemben is, amennyiben napjainkban a szemünk előtt termelődnek újra szocialista életstratégiák: a hatalommal való alkudozás, külön kis paktumok, öncenzúra, önigazoló narratívák, a belülről való reformálás toposzai, a hatalomhoz való törleszkedés és beépülés nyílt vagy burkolt módozatai, és még hosszan sorolhatnám az árnyalatokat. Ezek olyan mértékben összekuszálják a szálakat, hogy már nem is látunk át rajtuk, s fenn sem akadunk azon, hogy az egykori lépcsőn ülők ma ugyanott előadásokat tartanak, s hogy az MMA ellen tiltakozók tevékenysége is egyre kevésbé tud MMA-mentes övezetben kibontakozni.

A Fészek kért, ám nem kapott támogatást működésére az MMA-tól. Ennek ellenére, valami oknál fogva ‒ talán gesztusként, talán megelőlegezve a bizalmat ‒ az intézmény vezetői felrakták az MMA logóját a honlapra és a műsorfüzetükbe is, aminek következtében, tiltakozásképpen a „normalizálódás” ellen, a Szabad Művészek egyik alapítótagja, KissPál Szabolcs nem vett részt a kiállításon. Akát tekinthetjük ezt a „húzást” és az arra adott választ is a kiállítás részének, mert azok nemhogy felülírják, inkább nagyon is árnyalják azt a világot, amelyről a kiállítás szól és amazt úgyszintén, amelyiknek szól.

1970-es eE___vek eloE___l HegedoE__s MaE___rti, MolnaE___r EE___va (1).jpg

Archív fotó a 70-es évekből: Molnár Éva a könyvtárban I © Fészek Művészklub

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány