Kevesen gondolnánk, hogy a létező szocializmus volt Kelet Európa egyetlen polgári korszaka. Tamás Gáspár Miklós antikommunizmusról szóló posztjainak következő részében a filozófiai kommunizmus történeti ellentmondásossága kapcsán a fölvilágosodás létező szocializmusbeli örökségéről értekezik mélyrehatóan. A tranzitblogon részletekben publikált tanulmány alábbiakban megfogalmazott egyik kérdésére – ti. hol öltött testet a kommunista álláspont az emberiség történeleme során, ha egyáltalán testet öltött – lehetséges, vitriolos konklúzió: a szovjet rendszer külső megítélésében. Nem maga a rendszer, hanem “kommunizmus mint veszedelem” jelenség képviselte a “kommunizmust” a szélesebb értelemben vett kortárs nemzetközi nyilvánosság tekintetében. Mindazonáltal polgári korszakról beszélni Kelet Európa és reálszoc vonatkozásában lehetséges. TGM alábbi posztjából részletesen kiderül pontosan miért és milyen formában.
A tranzitblogon Tamás Gáspár Miklós posztjai olvashatóak KissPál Szabolcs által összeállított illusztrációk kíséretében.
Ciprian Muresan: Communism never happened, 2006 ι forrás: flickr.com
A mai kelet-európai liberálisok az állam gazdasági beavatkozása, a szerződéses viszonyok s az egyéni szabadság korlátozása metaforájának tekintik a „kommunizmust”, ezért hasonlítanak minden tekintélyuralmi törekvést a reálszoc múlthoz, ami tévedés: nem minden diktatúra autoritárius, a reálszoc plebejus jellege, túlzó racionalizmusa – és a hagyományos uralkodó osztályok fölszámolása – ezt egyenesen kizárja.
A jobboldalon is föl-fölbukkannak ezek a motívumok, de itt más a lényeg: itt épp az fáj a reálszoc emlékében, hogy összekapcsolta a diktatúrát az antihierarchikus, tekintélyellenes, hagyományellenes, „lefelé nivelláló”, egyenlőségi dinamikával. Itt éppen „a kommunizmus ígérete” fáj, az osztály nélküli, politikamentes társadalom kísértete. Amikor pedig a reálszoc apparátusok és értelmiség utódai simán áttérnek a piaci logikára (s ez már negyvenéves történet), akkor a piaci és a közjogi liberalizmus bolsevista trükknek tetszik. Így hát amikor a magyarországi jobboldal nem szavazza meg a „pártállami” titkosszolgálatok iratanyagának nyilvánosságra hozatalát, azt fejezi ki, hogy a posztsztálinista reálszoc polgári emancipációs aspektusát, nem pedig a rendőrállami, diktatúrás aspektusát utálja jobban. Ebben a hamisságban – hegeli módon – benne foglaltatik az igazság: a „valóságosan létező szocializmus” volt Kelet-Európa egyetlen valóságos polgári korszaka, s így lehet a mai reakció egyszerre polgárellenes és antiszocialista. (A kommunizmus tulajdonképpeni alapgondolatának mindehhöz persze semmi köze.)
Rainer Ganahl: I hate Karl Marx, 2010 ι forrás: datenform.de és video
Természetesen ha a „polgári” kifejezést úgy értjük, hogy a polgári állapot jellemzője a magántulajdon, elsősorban a kistulajdon primátusa és a magánéletnek (elsősorban a polgárság, a középosztály magánéletének) a védelme, a világi ideológiai kényszer viszonylagos enyhesége (ez egyébként nagyrészt históriai mítosz: pl. a történelmi Magyarországon, az ún. liberális korszakban [1867-1918] az államnemzeti, területi integritásos, antiföderalista nacionalizmussal és az egyházi-valláserkölcsi konformizmussal való szembenállást büntették), akkor persze a reálszoc nem lehetett „polgári”. De ez ahistorikus szűklátókörűség lenne. A polgári korszak (a kései kapitalizmus ma sok tekintetben kevésbé polgári, mint a reálszoc volt) jellemzője a piaci vagy államkapitalizmus mellett a fölvilágosodás, abban a szűkebb értelemben, amely a természettudományos-technikai módszert állítja a középpontba mint a rendszer meghatározó imperatívuszának (fölhalmozás → növekedés) szellemi tartalmát; ebből pedig az emberi viselkedés/magatartás „kormányzásának” (Foucault) új módszere következik (szemben a lelkigondozás papi technikáival, amelyek a reneszánsz és az ellenreformáció óta váltak a katolikus Európában és gyarmatain egyetemessé). Az iparosítást-villamosítást, az urbanizációt, az üzemi-vegyszeres mezőgazdaságot, az általános tankötelezettséget, az epidemiológiai és higiéniai kényszerrendszert, az első ízben átfogó jogrendszert, a szekularizációt stb. stb. összefogó tervezés tudományos módszertanra támaszkodott; az értékrend csúcsán az alkalmazott, elsősorban a műszaki és orvosi tudományok álltak – már ha a rendszer filozófiájától eltekintünk.
A hatalmi párt (az „egypárt”) tanítóhivatali és néptribuni funkcióival itt nem foglalkozom. Annyit azonban ki kell emelni most is, hogy „a Párt” politikája majdnem mindvégig (a végén a Párt politikáját Magyarországon, Lengyelországban a liberalizálás, Romániában, Szerbiában a fasizálódás tördelte szét világnézeti értelemben) történetfilozófiai alapokon nyugodott, és a Párt explicit céljai a polgári emancipáció képzetkörének variánsai voltak. Mivel az ún. szocialista forradalomnak nem csak a kommunisztikus céljai nem teljesültek (a bővített újratermelés, evvel tehát a fölhalmozás fő eszköze a kizsákmányolás maradt), hanem még „a polgári forradalom befejezésére” avagy kiteljesítésére irányuló célkitűzései (egyenlőség) sem, a Párt egyik fő legitimációs-stratégiai technikája a nagyipari szakmunkásság privilegizálása maradt, amely nem annyira pénzben, mint amennyire naturáliákban, korporatív kedvezményekben (olcsó üdülés, sport, művelődés, szociális lakásépítés; pozitív diszkrimináció az oktatási intézményekben a munkásgyerekeknek, előnyök a politikai szelekcióban, származási túlsúly a pártszervekben, a fegyveres erőknél és az elnyomó apparátusokban; kivételes mobilitási lehetőségek; erős testületi szellem, magas fokú mozgósítottság) nyilvánult meg. Politikailag az erősen mozgósított és indoktrinált nagyipari szakmunkásság a mobilitási csatornákon szociokulturális közelségben volt az apparátusokhoz, ezen belül az „ideológiai államapparátusok” (Althusser) reálszoc változatait benépesítő állami értelmiség egy részéhez.
Nyaralásra utazó fővárosi rendőrgyerekek ι Fotó: MAFIRT Adorján Rezső, 1947, tudasbazis.sulinet.hu
Ez jelentette a hatalmi párt számára egyrészt legitimitása zálogát, másrészt – ezen belül – a proletárforradalmi kontinuitás fönntartását. (No meg támogatást a diktatúrához és a rendőrterrorhoz, amelyet a Párt egyébként nem szerzett meg. A politikailag elkötelezett „munkásarisztokrácia” az NDK-ban, Magyarországon és Lengyelországban is föllázadt a rezsim ellen. Igaz, hogy változatlanul antikapitalista szellemben. Ez az egyszerre demokratikus és szocialista fronde a nagyipari szakmunkásság de facto megszűnésével együtt kipusztul.) Amint kimutattam, a Párt (bizonyos mértékig az egyházhoz, ezen belül a militáns szerzetesrendekhez hasonlóan), bár voltaképpen lemondott céljairól, saját szervezetén belül úgyszólván párhuzamos társadalmat épített ki, amelyben a világnézeti uniformitás – és bizonyos, a tágabb társadalomra nem föltétlenül kötelező erkölcsi meggyőződések makacs fönntartása, puritán stílus, közös hagyomány, mozgalmi zsargon stb. – azt az erős benyomást keltette a hívő kommunisták millióiban, hogy a „külső” körülmények (bűn, megváltatlanság) ellenére a kiválasztottak közössége fönntartja eszmeileg az eredeti gondolatot, és át is éli.
Így hát a Párt nem pusztán a diktatúra eszköze és legfölső instanciája volt, hanem az az elem, amely a szovjet típusú államkapitalizmust sajátossá teszi (ez a sajátosság egyre jobban halványult 1956 után az egész keleti tömbben, ahogyan a keleti „jóléti állam” és a nyugati jóléti állam konvergált a produktivista dinamika háttérbe szorításával a fogyasztói modell útján a posztfordista helyzet felé, amely 1989-ben azonnal beállt).
A Párt megszűnése – világtörténelmi értelemben a kommunista mozgalom nagy szekvenciája („a proletárforradalom”) az 1930-as években lezárult, de a Párt mint a modernség egyik változata, mint „Kelet” óriási küzdelmet („hidegháborút”) vívott a másik, a nyugati változattal, s ennek a ténye szintén jelentős, ha nem is tartozik már a szorosabban vett „kommunizmus” történetéhez – még fontosabb esemény 1989-ben, mint a privatizálás.
Egykori francia kommunista írta naplójában a Szekeres-ügy kapcsán: „Nagyon fontos, hogy el ne feledkezzem a[z 1949. március] 22-i beszélgetésről Szekeressel. »A szovjet és a népi demokratikus rezsimeknek sokkal több közük van az antik köztársaságokhoz, mint gondolnák.« Alkibiadészt mindig száműzik. Saint-Justhöz úgy kell közelíteni, hogy amint miniszter, nem citoyen többé, kevesebb, mint egy citoyen. Ez része a »személy« elleni nagyon jogos harcnak, a citoyen kell hogy uralkodjék a személyiség fölött. Esszét írni a népakaratról [volonté générale: általános akarat, közakarat], amely szerint a népakarat összekeveredik [se confond: összevegyül, egyesül] a Kommunista Párt határozataival.”
Ez nagyon jó összefoglalás: a bolsevikok valóban így képzelték. És ez akkor is lényeges, ha a valóságos és valódi marxista és kommunista álláspontot a Kominternnel szemben ellenzéki „ultrabaloldali” csoportok („baloldali” kommunisták és „tanácskommunisták” Hollandiában és Németországban, a franciaországi olasz antifasiszta emigrációban, részben a trockisták, majd az új baloldal egy része, a szituacionisták, anarchoszindikalista és anarchokommunista mozgalmak) és személyek (különösen a kritikai elmélet – vagy Frankfurti Iskola – első fázisában) képviselték. A „valóságosan létező szocializmus”, reálszoc, azaz a szovjet rendszer volt az, amely megjelenítette „a világban”, ha nem is a kommunizmust (hiszen a létrehozott bürokratikus-elnyomó államkapitalizmus, modernizáló diktatúra ennek az alapgondolatától idegen), de a kommunizmust mint veszedelmet: az elkötelezett és mozgósított citoyen fölsőbbségét a „személy”, azaz a polgári individualitás fölött, vagyis mindazok fölött a morális technikák fölött, amelyek – a radikális egyenlőtlenség körülményei között – az önélvezetet, a személyiségen való önnevelő munkát, az ízlést, a politikai retorikát, a mélységesen historista és esztétikai kultúraeszményt, a társadalmi és biológiai meghatározottságokból kiszabadított, az eldologiasodással és mindenfajta „prózával” szembeállított, önállósított, szuverénné és esztétikaivá tett erotikát (amely a XX. századi regény és film legnagyobb újítása egészen a populáris műfajokig) határozták meg és szabályozták.
Marina Abramovic: Thomas Lips (The Star), 1975—1993 ι Forrás: balkon.hu
A bolsevik forradalmak az első és a második világháború után (Münchentől Phenjanig) kétségkívül nem vetettek véget az árutermelésnek, a bérmunkának, a pénz általi közvetítésnek, és nem szállhattak szembe a fölhalmozási imperatívusszal (ami voltaképpen a holtmunka, a dologivá tett idő fölhalmozása), viszont a politikai értelemben vett osztályharcot lefolytatták és – vereségeik ellenére, hatalmas területen – megnyerték. Amennyiben eltávolították a hagyományos uralkodó osztályokat és kultúrájukat. Amennyiben szétzúzták a legjellegzetesebb apparátusokat: a monarchiát, az államegyházakat, az arisztokratikus szoldateszkát, a többpártrendszert, a regionális elitekkel összefonódott, patriarkális helyi hatalmat, sőt: a régi establishmentnek azt a részét is, amely úgy-ahogy még a civil társadalomhoz tartozott (páholyok, klubok, zártkörű egyesületek). Amennyiben – véres terrorral, hihetetlen szenvedések árán, hasonlatosan a korai nyugati kapitalizmushoz (és ugyanazért) – megszüntették a keleti társadalmak ősi agrárjellegét, szétverték a parasztságot, s a maradékot az iparba, a városokba kergették. Ennyiben a bolsevik forradalom a francia forradalmi radikalizmus befejezetlen művét zárta le.
A rendőrállami jelleg a fölvilágosodás hagyatéka. Különösen a titkosrendőrségi uralom származik innen, amelyet Közép- és Kelet-Európában II. József fölvilágosult abszolutizmusa honosított meg (a Martinovics-összeesküvés történetéből ismerjük a titkosrendőrség és a forradalmiság – időleges – szoros és mély összefüggését), a cári Oroszországban pedig a nyugatiasító reformerek. A titkosrendőrséget persze megörökölte a reakció és a restauráció. A titkosrendőrség az állam irányítói („a hatalom”) számára a nyilvánosság hiányában a közvéleményt juttatja érvényre, amint beszámol róla, hogy miként éreznek és gondolkodnak az alattvalók. A társadalom tudományos irányítása számára elengedhetetlen az alattvalók vágyainak, szükségleteinek a megismerése (ezt ma a kései liberális kapitalizmusban – a titkosszolgálatok mellett – a közvélemény-kutatások és fókuszcsoportok helyettesítik, bár az utóbbi időben a nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok teljes transzparenciára, a magánemberek életének teljes átvilágítására törekszenek; a műszaki föltételek rendelkezésre állnak; az ürügy a „terrorizmus”). A nyilvánosság hiányában átlátszatlan társadalom áttetszővé tétele a filozófiával párhuzamos: a társadalom tudományos, empirikus megismerése, az emberi elme működésének föltárása (a Párt ezt a titkosszolgálati ügynökjelentéseken kívül hangulatjelentések, káderosztályok által megrendelt jellemzések, föltáró önéletrajzok íratásával, nyílt rendőri kihallgatások stb. dokumentálásával, munkahelyi összejövetelek jegyzőkönyveivel, azaz úgyszólván végtelen terjedelmű írásanyag fölvételével egészítette ki) kiegészül az életkormányzási diszpozitívok alkalmazásával, jelesül a büntetéssel és (át)neveléssel, a személyi fejlődés kikényszerítésével a „személyzeti munkában”. Mindebben példaszerűen egyesült a tudás és a hatalom, alapvetően erkölcsi (életvezetési, lelki, a jó élet felé vezető) célzattal: az információgyűjtés, az üdvös félelem terjesztése, a botlások megtorlása, a kiválók előléptetése, a hatalom titkának őrzése, a tudományosan meghatározott társadalmi célokhoz illesztett jellemformálás és a megismert szükségletekhez illesztett tudományos tervezés.
Feliksz Dzerzsinszkij potré egy Moszkvai felvonuláson, 1937 ι nationmaster.com
A fölvilágosult abszolutizmus hasznosította az ellenreformáció (különösen a jezsuita rend) tapasztalatát – a racionalitás és a vallomás egyesítését (ami a tanúságtétel evangyéliomi elvének a szekularizálása) – , innen fejlesztette ezt tovább a Cseka, majd még tovább a kínai, észak-koreai és vietnami biztonsági apparátus a megalázás és önmegtagadás, önmegvetés pedagógiai és térítő használatával. A kínzás (a XX. század legfőbb államvezetési különlegessége) nem a titkok kiderítésére irányult, hanem az „ideológiailag” (azaz morálisan, filozófiailag) helyes vallomás kikényszerítésére. A delikvens a szenvedés, a fájdalom útján érkezett el a helyes útra, akárcsak a vértanúk, csak itt éppen az igaz tanúságtévők verték.
A csekisták (mondjuk: ideáltipikusan, hiszen az államvédelmi hatóság is gyorsan „fölhígult”, elzüllött, korrumpálódott) nem James Bondok voltak, hanem önzetlen, puritán fanatikusok, akár az alapító Feliks Dzierzyński (vagy Feliksz Dzerzsinszkij) vagy a félelmetes Szamuely Tibor. Így valóban „a Belső Párt” lényegét jelentették, hiszen az ő kezükben voltak az arcana imperii, az állam titkai, amelyek a létező szocializmusban mindig filozófiai jellegűek. Számos kegyetlen csekista fordult szembe Sztálinnal az 1930-as években, mert ellenezte a koncepciós pöröket és Sztálin áruló politikáját, és élete árán állt ki a szerinte helyes (többnyire trockista) fölfogás mellett; ugyanilyen fanatikusok szervezték meg Trockij meggyilkolását is.
Tamás Gáspár Miklós
