Irgalmasság — Szolidaritás és egyház


Szolidaritás ma 4.

December 20-án került megrendezésre a Majakovszkij 102-ben a Szolidaritás ma beszélgetés-sorozat negyedik része, ezúttal a kersztény egyházak és a szolidaritás kapcsolatáról. A beszélgetésben részt vett Dr. Beer Miklós, a Váci Egyházmegye megyéspüspöke, Gelencsér Gábor filmesztéta, a Pannonhalmi Szemle főszerkesztője és Vecsei Miklós történész, szociálpolitikus, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. A beszélgetést létrehívta és moderálta Pócsik Andrea filmtörténész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára.

ferencistenlantosa-2
Roberto Rossellini: Ferenc, Isten lantosa (1950), jelenet

Az est kiindulópontja Roberto Rossellini Magyarországon kevéssé ismert Ferenc, Isten lantosa (1950) című filmje volt. Ahogyan ezt várni lehetett, a beszélgetés is Szent Ferenc, Ferenc pápa és a ferences rend történetének fordulópontjairól, valamint a téma jelenlegi relevanciájáról szólt.

Pócsik Andrea bevezetőjében vázolta a koncepciót, amely a keresztény egyházak szolidaritás fogalma köré épült. Ezután átadta a szót Gelencsér Gábornak, aki a film készítésének történelmi körülményeit vázolta: nevezetesen azt, hogy ez a mű az Olaszországban 1941-50-ig nagyhatású irányzat, a neorealizmus egyik reprezentatív darabja, ugyanakkor egy fordulópontot is jelöl az irányzaton belül. A neorealizmus főbb témái a háború, annak hatásai és a szegénység. Egy idő után azonban elkezdenek változni a körülmények, hiszen a második világháború véget ért, az újjáépítés megkezdődik, és a segélyezés is elindul. Ennek megfelelően változtak meg a neorealizmus témái is abban az időszakban, amikor a Ferenc, Isten lantosa is készült.

Beer Miklós egy olyan lelkiállapotot lát a filmben, ami független a történelmi koroktól: a szegénység most is jelen van, és az egyháznak kötelessége a szegényekkel való szolidaritás. „Hogyha keresztény akarsz lenni, akkor szolidárisnak kell lenned a szegényekkel“ — nagyjából ez az egyik alapgondolata a ferences rendnek is, ami ugyan tekinthető radikálisnak, de voltaképpen megegyezik azzal, amit Jézus tanít. Vecsei hozzáfűzi, a szegénységnek kultúrája van: ami van, azzal logikusan bánik, használja az eszközeit. Jézus is azt javasolta, legyünk szegények. A szegénység azonban nem ugyanaz, mint a nyomorúság — teszi hozzá —, a kettő között nagyon nagy különbség van, hiszen az utóbbinál megváltozik az időérzékelés, nem lehet tervezni benne, nem lehet igazán reménykedni a változásban, mert az összes energiát lefoglalja, hogy a következő pillanatot kell túlélni.

Gelencsér itt behozza a beszélgetésbe az olasz és francia munkáspapok történetét, továbbá megállapítja, hogy az utcapapok története mártírtörténetekként is értelmezhető. Beer hozzáteszi, hogy Ferenc pápa célja nem a templomban, hanem a templomon kívül hirdetni az igét: azzal azonban, hogy püspöknek nevezett ki utcapapokat, megbotránkozások sorát váltotta ki az egyházon belül. Az utcapapok ugyanis nem teológusok, egyszerű nyelven beszélnek praktikus kérdésekről, csodabogárnak számítanak tehát az egyházi hierarchiában. Gelencsér hozzáteszi, hogy az egyház az intézményesüléssel megmerevedett, és elveszítette nagyon fontos funkcióit, de mindig jönnek emberek, akik visszaterelik az alapvető feladataihoz. Vecsei szerint a pápák személye is nagyban meghatározza ezt a dinamikát. Ahelyett, hogy — amint azt nemrég láthattuk — az állam kívülről, autoritásból mondja meg, hogy kivel legyünk szolidárisak, menekültekkel vagy a szegényekkel, inkább közel kell menni az emberekhez, és alázattal formálni az egymáshoz való viszonyukat. Beer szerint ez nem egy „magányos farkas“ tevékenysége, ez csak közösségben megy, így fontos a szerzetesi közösségek megtartó ereje. Vecsei szerint azonban a gyakorlatban csak a paternalista mód működik, amiben megvannak az alá- és fölérendelt viszonyok.

Fotó: tranzit.hu
Fotó: tranzit.hu

A munka úgy kezdődik, hogy el kell menni egy terepre felmérni, milyen erőforrások maradtak meg, amivel lehet dolgozni. 20-30 év állandó jelenlét kell ahhoz, hogy újraépítsünk, és működőképessé tegyünk egy közösséget. Annak, hogy odamegyünk és megtanítunk egy színdarabot, nem sok értelme van. Akár egy értelmiségi is meg tudna menteni egy egész nyomorúságban élő falvat a saját ismeretségi hálójával, tudásával, még akkor is, ha nincs ezirányú végzettsége, de az a baj, hogy ezek az emberek ma inkább tanulmányokat írnak. Ez a magyar értelmiség felelőssége, meg lehet nézni, hogyan írtak egy könyvtárnyi irodalmat úgy, hogy közben egy tapodtat sem mentünk előre. Hegyi Dóra itt megjegyzi, hogy szerinte ez kissé egyoldalú megközelítése a témának, hiszen a civileket szerinte nem lehet leírni ennyivel. Sok új módszer van, és az értelmiség próbál túllépni a tanulmányíráson, új módszereket fejlesztenek.
Beer itt visszavezeti a kérdést arra, hogy mi is a középosztály felelőssége: van-e patronált családod? Itt kezdődik az egész, a karácsonyi ajándékgyűjtés az semmi. A gond ezzel csak az, hogy a patronálás maga is egy fűggőségi viszony. A kicsit felhevült vita végén a beszélgetést kinyitják a közönség felé, itt pedig elég sok kérdés elhangzik azzal kapcsolatban, hogy a gyakorlatban hogyan működnek az egyházi karitatív szervezetek, hogy milyen a viszonyuk az állammal, mit gondolnak annak újraelosztási rendszereiről, miért nem próbálnak rá nyomást gyakorolni, és hogy valóban a középosztályt terhel-e minden felelősség vagy inkább az ellátórendszer rigid struktúráját meghatározó politikai akaratot, ami nem veszi tudomásul az ezirányú kutatások eredményeit.

Beer szerint az intézmény megfojtja az eszményt. Belülről, az egyházaknak kellene egy komolyabb elhatározás, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzenek a szegény gyerekek nevelésésre. Vecsei a közönségből szegregált oktatást számonkérő kérdésekre a kistérségekben tapasztalt problémákat sorolta, például hogy a szegény családból származó cigány gyerekek integrálása az osztálytermekbe a legjobb tanulók elvesztésével szokott járni, az oktatás színvonalának csökkenése miatt. Hozzátette még, hogy a „jóléti erkélyről“ lekiabálni mindig sokkal könnyebb, mint a terepen dolgozni, ott ereményeket elérni.

Sajnos megnyugtató válaszokat a legégetőbb kérdésekre nem találtunk, sokkal inkább körvonalazódtak az intézményrendszeren belüli gátak, a forráshiány és a társadalom különböző szegmensei közötti kommunikáció hiánya.

Fotó: tranzit.hu
Fotó: tranzit.hu

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány