Azt, hogy a művészetről milyen nyelven és nyelvezettel lehet és szokás írni, sokan sokféle megközelítésben vizsgálták és kritizálták már. A globalizáció összefüggésében azonban egyértelműen adja magát az angol nyelv lingua franca – vagy ahogy Vincenzo Latronico írja: Globish, ESL (English as a second language) – szerepének kikerülhetetlen kérdése. Alix Rule, a Columbia University szociológia PhD hallgatója, és David Levine New Yorkban és Berlinben dolgozó művész 2012-ben nyilvánosságra hozott International Art English című, később sokak által vitatott esszéje is ennek a jelenségnek a bemutatását célozta meg.
International Art English, szófelhő Ι © huffingtonpost.com
Projektjük a nemzetközi művészeti világban – azon belül is annak az e-flux által terjesztett digitális sajtóanyagiban – többé-kevésbé egységesen használt nyelv (nemzetközi művészeti angol, International Art English, továbbiakban csak IAE) lexikális, grammatikai és stilisztikai jellemzőinek vizsgálatán alapult. Tézisük kiindulópontja, hogy az angol nyelv globális dominanciájának köszönhetően a művészeti világ professzionális hálózatában, melyet művészek, kurátorok, galéria tulajdonosok, múzeumi dolgozók, bloggerek, művészeti magazinok szerkesztői és újságírói, egyéb publicisták, gyűjtők, szaktanácsadók, gyakornokok, művészettörténet professzorok és sokan mások alkotnak, az angol nyelv egy speciális változata vált használatossá, mely több egyszerű szakzsargonnál. Feltételezésük szerint a nemzetközivé válás olyannyira vágyott és valós lehetősége napjaink bármiféle művészeti tevékenységének, hogy egy ilyenfajta közös nyelv használata egyszerűen elengedhetetlen.
Habár elemzésüket 13 évnyi e-flux sajtóanyag tartalmán futtatták le, állításuk szerint már az October hasábjain is kimutatható az IAE, főként a franciából és németből fordított cikkek esetében. Francia hatás például az –ization végződés, míg a hosszú, bonyolult paragrafusok használata a németből eredeztethető. A nyelv fejlődésében komoly szerepet játszott a nagyszabású nemzetközi biennálék megjelenése, valamint természetesen nagy általánosságban az internet – azon belül is a többnyelvű honlapok – használatának elterjedése is. Az IAE szembetűnő jellemzői közé sorolják például a melléknévből képzett mesterséges főnévi alakok használatát, így lesz global helyett globality.
Senam Okudzeto: Portes – Oranges, kiállítási enteriőr, MoMA PS1, 2007 Ι © momaps1.tumblr.com
Az esszé, komolytalannak vélt hangvétele miatt, természetesen kritika célpontjává vált, ám ami ennél lényegesebb mozzanat: élénk szakmai diskurzust generált az Egyesült Államokban. Az egyébként rendkívül izgalmas vita részben nagyon messzire visz, egészen akár az Alan Sokal-féle posztmodernizmus kritikáig, ám számos tanulsággal szolgálhat a nem angol anyanyelvű országok, így a kelet-közép-európai régió országai számára is.
IRWIN: Itt az idő egy új államhoz, kiállítási enteriőr, Calvert 22, 2012 Ι © calvert22.org
Az ugyanis, hogy a kérdést övező elitista vita részben a sajtószöveg és a bármely, annál nagyobb szabású szakmai szöveg nyelvezetének, valamint az őket író szakemberek beosztásának, túlterheltségének, végzettségének különbözőségeiből indul ki, egy bizonyos ponton túl nem különösebben érdekes a nem angol anyanyelvű és/vagy angol nyelvterületen dolgozó szakemberek számára. Az viszont sokkal inkább, amit a Triple Canopy későbbi hivatalos reakcióját író Mariam Ghani is felvet: hogyan és miről beszélne a művészeti világ, ha nem állna szolgálatára ez a néhol kissé mesterséges, túlcirádázott, ám széles körben használatos nyelv?
Suzana Milevska macedón kurátor és elméletíró (valamint a bécsi Képzőművészeti Akadémia Central and South Eastern European Art Histories programjának jelenlegi professzora), a korábban már említett Is Art History Global? című, James Elkins által szerkesztett tanulmánykötetben a Balkán művészettörténet globalitásának lehetőségeiről ír. Ebben arra a megállapításra jut, hogy a térség, mind tradíció, mind az itt beszélt nyelvek tekintetében olyannyira heterogén, hogy még a régió – folyamatosan változó – keretein belül sincs lehetőség egységes művészettörténet-írásra. Mindehhez persze hozzájárul számos sajátos történelmi tényező is, de természetesen a művészettörténet tudományának konzervatív felfogása is. Ahhoz pedig, hogy egy ennyire sokszínű régió művészettörténete globális nyelven tudjon szólni, és be tudjon kapcsolódni átfogó, nemzetközi kutatásokba, nemcsak az oktatás fejlesztésére lenne szükség, de több szinten folyó fordítási munkára is: mind a jelentős nemzetközi (és régióbeli) szakirodalmak helyi nyelvekre való fordítására, mind a lokális művészettörténetek angol nyelven való megismertetésére. Ez pedig nemcsak nyelviekben jelent kihívást; sok esetben kulturális fordításra, posztkoloniális kritikára is szükség van, már a régió országainak egymás között folytatott kommunikációjában is. Ahogy Milevska összegzésében olvasható: „a globális művészettörténet-írás talán legfontosabb célja, hogy a lokális művészettörténeteket a glokális örökség részévé tegye.”
Magnus Bartas: A csalódott és sértődött No. 2, kiállítási enteriőr, Stockholm, 2007-2008 Ι © mots.org
Hasonló jelenségeket említ, bár egy jóval távolabbi – és egészen más anyagi, technikai infrastruktúrával rendelkező – régió vonatkozásában az Art Review 2013-as Power 100 listájának élén álló Sheikha Al Mayassa is:
A kelet-közép-európai régió esetében az előző bejegyzésemben már említett Piotr Piotrowski írásaiban, előadásaiban felmerülő gondolatokat érdemes idézni. Habár sem ő, sem Milevska nem a Levine és Rule által bevezetett szigorúbb IAE fogalommal dolgoznak, mindkettejüknél megjelenik a globálisan használható nyelv és a fordítás igénye. Piotrowski 2012 tavaszán a budapesti Ludwig Múzeum elméleti előadássorozatának keretei között tartott előadásában is felvetette, hogy bár sokak szerint veszélyes lehet az angol dominanciája, napjainkban ennek elfogadása szükségszerűnek látszik. Az igazi kihívás pedig éppen az, hogy hogyan tud a régió mindezen feltételek mellett a maga heterogén lokalitásával megbirkózni. A lokalitásnak ez – az egyébként Appadurai-féle – megközelítése a szomszédos lokalitások és a kulturális központok felé történő azonos mértékű nyitottságon alapul, amivel párhuzamosan Piotrowski bevezeti a Louis Althusser-féle Ideologikus Államapparátusok gondolatot is, melynek segítségével az egyes helyi, nemzeti ideológiák kontextusa is megteremthetővé válik. A kelet-közép-európai régió számos ilyen irányú, angol nyelvű kezdeményezést köszönhet Piotrowski személyének, így az Erste Stiftung által támogatott PATTERNS előadás-sorozaton belül megvalósult Writing Central European Art History című 2008-as egyetemi előadás-sorozatot, valamint a williamstowni Clark intézet kutatóprogramjának Unfolding Narratives: Art Histories in East-Central Europe after 1989 című 2010-11-es utazó szemináriumát is.
