Alkotóereje teljében ragadta el a halál Közép- és Kelet-Európa modern és kortárs művészettel foglalkozó egyik legjelentősebb művészettörténészét. Azon kevesek közé tartozott, akinek életműve középpontjában a régió összehasonlító, transznacionális elemzése állt. Elévülhetetlen érdemei vannak a régió művészetének az „egyetemes” művészettörténetben való láthatóvá tételében. Nem a nemzeti művészetet akarta a művészet és művészettörténet univerzális koncepciójához igazítani, ellenkezőleg, nagyon is kritikus volt avval a domináns művészetfelfogással, amely a centrum nézőpontjából íródott, s figyelmen kívül hagyta, illetve háttérbe szorította az attól eltérő művészetkészítési módokat. Leginkább ebben tért el pályatársaitól, hogy a hierarchikus, alá-fölérendeltségi viszonyokon alapuló művészettörténet-írás és hagyományos geopolitikai szereposztás felforgatásán és megváltoztatásán munkálkodott.
Azt vallotta, hogy a marginális helyzet kiváló analitikus pozíció, amelyből olyan vonatkozások is láthatóvá válnak, amelyek a központból aligha. „Horizontális művészettörténet és művészeti topográfia” koncepciója hamar elhíresült és nagy port kavart. Piotrowski szembement a nemzeti művészettörténet tradíciójával, amely a központ értékrendjébe kívánta beilleszteni a helyi jelenségeket. A normatív és lineáris kánonnak való megfelelés helyébe az egymástól eltérő párhuzamos történeteket és a hasonlóan marginális helyzetű régiók összehasonlító elemzését állította. Ki akart lépni abból a szűkre szabott Kelet-Európa képből is, amely a hidegháború politikai erővonalai mentén képződött és helyette a globális diskurzusba akarta a régiót becsatolni, minthogy azt jóval nagyobb látószögből szemlélte, mint a Kelet–Nyugat szembenállás. Olyan régiókkal akarta összekapcsolni, amelyek a szocialista rendszer összeomlásával egy időben hasonló történelmi és politikai változásokon mentek keresztül; azaz, a posztkommunista kondíciót a dél-afrikai poszt-apartheid és a dél-amerikai poszt-autoritariánus rendszerek összefüggésében akarta elemezni. A hatalmi pozícióhoz való törleszkedéssel és az onnan remélt megerősítéssel szemben olyan alternatívát javasolt, amely szakított volna az európai gőggel és befelé fordulással. Provokatív alapállása elutasította azt a régiós attitűdöt, amely folyton a kirekesztettségre panaszkodott, miközben az Európa-centrikusság legmegbízhatóbb védőbástyájának bizonyult.
Meglehet, hogy víziója utópisztikus volt és cseppet sem életszerű, minthogy nem számolt a hatalmi relációkkal, ellenben kölcsönös egyetértést tételezett a nagyszabású projektben. Akárhogy is, egyfajta kiutat mutatott az ördögi körből azok számára, akikben rezonált a „Nyugat provincializálásának” gondolata.
Miközben az a fölöttébb ambiciózus elképzelés lebegett szeme előtt, hogy a helyi központokat, városokat egymásmellettiségben működő egységeknek tekintse egy sok-központú, kozmopolita világban, nem vetette el a lokalitásra fókuszálást sem. Úgy ítélte, a nemzeti történetírásnak megvan a maga funkciója, ahogy a specifikus vonások, kombinációk felszínre hozásának, megértésének is, mert azok töltik fel kötőanyaggal a konstrukciót.
A diszciplína kortárs elméletektől való függetlenségét vehemensen tagadta. Naprakész volt a diskurzusban, de az új teóriákat nem húzta rá kényszerzubbonyként a helyi jelenségekre. A kritikai teóriákat a látszólagos hasonlóságok mögött meghúzódó, radikálisan eltérő helyi jelentések, üzenetek kimutatására használta. Tudatosan törekedett arra, hogy a „hátrányból”, a periférikus helyzetből előnyt kovácsoljon és a dominánstól eltérő, markáns, a lokalitást értékelő, értelmező paradigmát formáljon. De azt legalábbis elengedhetetlennek találta, hogy kritikai pozíciót foglaljon el, és abból konfrontálódjon az érvényben lévő, s hatalmi alapokon nyugvó geopolitikai konstrukcióval, aminek az univerzálisként tételezett, de valójában Nyugat-Európai értékeken nyugvó művészettörténeti kánon is része. A diskurzus átpolitizálásával visszaszolgáltatta a régió utópikus potenciálját és eredendően politikus, társadalomkritikai karakterét.
Magas színvonalú tevékenysége révén elnyerte a legjelentősebb szakmai kutatóhelyek (CASVA, Washington; Institute for Advanced Study, Princeton; Collegium Budapest; Clart Art Institute, Williamstown; The Getty Research Institute) ösztöndíjait. Könyvei alapvetőek a régió összehasonlító elemzése szempontjából (In the Shadow of Yalta. Art and the Avant-garde in Eastern Europe, 2009; Art and Democracy in Post-Communist Europe, 2012).
Jóllehet a régió kulturális nagykövete volt, de nem magát helyezte előtérbe, hanem társakat keresett és talált olyanokban, akik hozzá hasonló nézeteket vallottak, s akik részvételével olyan nagy nemzetközi együttműködéseket, előadás-, szeminárium- és konferenciasorozatokat indított útjukra, amelyek elméleti konstrukcióját működésbe hozták (Writing Central European Art History az Erste Foundation által kezdeményezett Patterns keretében; Thinking Art History in East-Central Europe a Clark Art Institute, Williamstown, Massachusetts, USA támogatásával és részvételével; East European Art seen from Global Perspective: Past and Present, Lublin).
Arra is gondja volt, hogy gondolatai értő fülekre találjanak a következő nemzedékekben, akik kinevelésében igen aktív része volt; saját tanszékén, az Adam Mickiewicz egyetemen, Poznanban, ahol iskolát teremtett, illetve szerte a világban, ahol kurzusokat tartott (Bard College, New York; Hebrew University, Jeruzsálem; Humboldt-Universität zu Berlin).
Majd tíz éve tartó akut leukémiáját nem tartotta titokban, de mindenfajta sajnálatot, együttérzést azonnal és határozottan elhárított. A betegség annyit jelentett számára, hogy még intenzívebben kell élni a mindennapokat, és kell dolgozni, mert tisztában volt a rá szabott idő végességével. Ám ez nem akadályozta meg abban, hogy élvezze, szinte habzsolja az életet. 2013-ban avval kezdte egyik levelét, hogy „sajnos az egészségem nem jó”, majd a terveivel folytatta, hogy vajon a Getty ösztöndíjat pályázza-e meg, vagy a bécsi professzorságot, netán mindkettőt egyszerre. Roppant energikus, nyitott és kíváncsi személyiség és igazi, nyughatatlan világjáró volt. Amellett egy gourmand is; aki mindenhol, mindent kipróbált, s az óvatosakat körbenevette. Mert nevetni frenetikusan tudott, szívből jövően, harsogva, aminek nem lehetett ellenállni. Ahogy személyes varázsának sem. Roppant szerethető, közvetlen ember volt, intellektuális elkötelezettsége és tartása pedig bátorítólag hatott a pályatársakra, köztük rám is.
Megtiszteltetés számomra, hogy a 2010-es Igor Zabel Award for Culture and Theory díj alkalmából én laudálhattam, és hogy együttműködhettünk számos igen inspiráló projektben.
Máris nagyon hiányzik.
Ezek szerint nem adták ki magyar nyelven a könyveit?