A biotechnológia fokozatos előtérbe kerülésével párhuzamosan a nyolcvanas-kilencvenes évek művészetében megszaporodtak az emberi test olyan reprezentációi, amelyek túlmutattak a humanista testkánon igenlésén, illetve (neo)avantgardista és akcionista tagadásán. Érdekes jelenség, hogy ezeknek a poszthumánként leírható testképzeteknek az egyik legfontosabb játéktere nem valamiféle kanonizált művészeti szcéna volt, hanem egy a magas- és a populáris kultúra közti hasadékban kialakult, nehezen körülírható filmzsáner, az ún. test- és/vagy biohorror.
Jelenet David Cronenberg: Két test, egy lélek (1988) című filmjéből | © prizmafolyoirat.com
Filmtörténeti értelemben a biohorror gyökerei az ötvenes évekre nyúlnak vissza, olyan művekhez, mint – később David Cronenberg által újrafeldolgozott – A légy (1958), A fekete lagúna szörnye (1954), a The Alligator People (1959), A Quatermass kísérlet (1955) és a The Slime people (1963). Ugyanakkor a szubzsáner igazi aranykora a nyolcvanas évekhez köthető, amikor olyan mainstream-sikereket is felmutató biohorrorok születtek, mint A dolog (1982), illetve A nyolcadik utas: a Halál (1979). A biohorror a kétezres években is – összefüggésben a poszthumanizmus erőteljes művészeti jelenlétével, illetve a zombi-filmek reneszánszával – nagyon virulens volt, itt mindenekelőtt az Elkülönítve (2005), a Bad Biology (2008), a Tüske (2008), a Hibrid (2009) és az Antiviral (2012) című filmeket érdemes említeni, illetve a japán splatterpunk színteret, ahol gyakoriak a biomechanikus kiborg-filmek, illetve a biohorror közti műfajfúziók. A jelentős biohorror-rendezők közé olyan alkotók sorolhatók, mint David Cronenberg, Frank Henenlotter, Brian Yuzna, Stuart Gordon, Lloyd Kaufman, Clive Barker, Larry Cohen, Philippe Mora, Jörg Buttgereit, Shin’ya Tsukamoto, Takeshi Miike.
Frank Henenlotter: Bad Biology (2008), előzetes
Biohorrornak nevezhetőek azok a filmek, amelyekben a fenyegetés, illetve az idegenség-élmény forrása testi jellegű. Vagyis nem egyszerűen valami pszichológiai, illetve metafizikai jelenség metaforizálódik testképekben, hiszen a biohorror lényege épp a test-lélek dualizmus hagyományos formáinak vizuális felforgatása. Tematikus szinten a leggyakoribb témák a betegség, parazitizmus, mutáció, melyek az ember „megtestesült Énjének” dekompozícióját segítik színre vinni. A biohorrorokban megjelenő kvázi-humán – „borderline” (Rosi Braidotti) – figurák olyan ambivalens élet/szervesség megtestesítői, mely a humanisztikus antropológiai sémák elmásulását, sőt bizonyos esetekben ezen sémák teljes felbomlását okozza. Ugyanakkor a biohorrort nem csupán az érzéki disszociáció iránti megszállottság vezérli, hanem a test hibrid rekonfigurációja iránti érdeklődés, mely a megtestesülési formák megsokszorozása és konfúziója által megy végbe. (Kelly Hurley: Reading Like an Alien: Posthuman Identity in Ridley Scotts Alien and in David Cronenbergs Rabid, in: (Szerk.) Judith Halberstram: Posthuman Bodies – Unnatural Acts, Indiana University Press, 1995, 203-224, i. h. 206)
Jelenet David Cronenberg Porontyok (1979) című filmjéből | © prizmafolyoirat.com
Érzékelhető ezekben a filmekben egy erőteljes „varázstalanító” törekvés is, ugyanakkor ennek a biologizálásnak végső soron nem egy racionális-tudományos világkép a referenciája, hiszen a konfliktusok eredője legtöbbször az anyag (a „test”, a „hús”) irracionális-kiszámíthatatlan működése, a „változási zónák” (Gottfried Benn) győzelme a biotechnológia és a higiéniai normák felett. Amellett, hogy a racionális megismerhetőség lehetősége legtöbbször a biohorrorban is felfüggesztődik, ehhez nem társul szükségképpen az „ábrázolhatatlanság” mozzanata is, ugyanis sok esetben a filmek megmaradnak a dehumanizáló színrevitel olyan formájánál, ahol az elváltozások-torzulások csupán „jelzik” a nem-antropomorf dimenzió lehetőségét. Ennek ellenére fundamentális vonásnak tekinthető, hogy a nem-antropomorf lehetőségtér az emberi test „mögé” költözik be, hogy egyfajta „immanens transzcendenciaként” az emberi formát „belülről” decentralizálja.
Ezen a ponton el is érkezünk az előző blogbejegyzésem központi motívumához, ahhoz az ábrázolhatóság, nem ábrázolhatóság közt ingadozó jelenséghez, melyet a vér nem-helyeként, illetve amorf elevenségként próbáltam leírni. A biohorror lényege épp ennek az immanens transzcendenciának a színre vitele, mely megbontja és újrarendezi a klasszikus testkánon humanista formatanát, és új tapasztalatot próbál közvetíteni arról, hogy „mi” az ember, illetve mi lehet „még”. Az amorf elevenség már-már közhelyes példája ebben a kontextusban John Carpenter A dolog című filmjének idegen entitása, ezért most egy kevésbé ismert példát választottam Brian Yuznától. A Society (1989) című film cselekménye egy a külvilág előtt rejtetten működő elittársaság praktikái körül bonyolódik. (Hasonló poszthumán páholyok működésére reflektál Gerhes Gábor Neue Ordnung című aktuális kiállítása is.) A társaság tagjai olyan vámpírszerű lények, akik nem egyszerűen áldozataik – általában a szegényebb rétegekből származó névtelenek – vérére pályáznak, hanem egy orgiasztikus rituálé keretei között „közös testté” egyesülnek (ez az ún. shunting), és magából a hús elevenségéből táplálkoznak, vagyis abszorbeálják a kiválasztottakat.
Jelenet Brian Yuzna Society (1989) című filmjáből | © horrorsnotdead.com
Shunting jelenet Brian Yuzna Society (1989) | © mynewplaidpants.blogspot.de
A társadalmi kizsákmányolás új, biopolitikai formáit is reflektáló húsallegóriában az „egy” és a „sok”, az individuum és közösség fogalompárjai a testhatárokkal párhuzamosan omlanak össze, hogy egy olyan pulzáló sokaság jöjjön létre, mely már nem osztály és/vagy nép, hanem a központ nélkül létezés parazitaformája. A hibrid sokaság víziói a klónozás, illetve a „humán forma” méltóságától megfosztott képi sokszorosíthatósága miatt is nagy jelentőségre tesznek szert a kortárs vizuális kultúrában. Itt van például – egy monstre kiállítással jelenleg Prágában szereplő – Jake és Dinos Chapman Zygotic acceleration, biogenetic de-sublimated libidinal model (1995) című munkája, mely szoros kapcsolatban áll a Yuzna-féle biohorror-poétikával.
Jake és Dinos Chapman: Zygotic Acceleration, Biogenetic, De-Sublimated Libidinal Model (1995)
© nicholasspyer.com
A Zygotic androgün babái is kvázi-humán létezők, akik csupán mímelik az emberi alakot, hiszen művi tökéletességükben túlteljesítik a klasszikus formakánont, vagyis a humanizmus lényegi antihumanizmusát hozzák felszínre. Belülről – egyfajta implózióval – törik fel az emberábrázolás kódjait, hogy az idegenség és sokaság irányában „nyissák meg” az emberi formarendet. Az eredmény egyfajta poszthumán éden, mely mentes mindenféle etikától és nyitott bármilyen átváltozásra.
A Chapman-fivéreknek a kortárs horror/trash/exploitation kultúra iránti érdeklődése ismert tény a művészetkritikában, ugyanakkor ennek a kapcsolatnak a mélyebb értelmezése, illetve értékelése még mindig várat magára. Ez a feladat már csak azért is rendkívül fontos, mert számos olyan megfelelést és áthallást lehet azonosítani a kortárs képkultúrában, amely a képrendek közti migrációk eredménye. A poszthumanizmus ember- és testábrázolásának megértésében például elengedhetetlennek tűnik az amorf elevenség alakzatainak feltárása, mely feladatot azonban nem lehet különválasztani egyes testközpontú szubkulturális trendek rekonstrukciójától. A hazai esztétika és művészetkritika azonban inkább egzotikumként, illetve narkotikumként tekint a hasonló kihívásokra, pedig számos sematizmustól megóvhatna minket, ha tisztázni tudnánk mi köze van/lehet Nádas Péternek Jörg Buttgereithoz vagy Anish Kapoornak Stanley Kubrick Ragyogásához.
Anish Kapoor: Shooting into the Corner (2008) | © 123inspiration.com
Jelenet Stanley Kubrick Ragyogás (1980) című filmjéből
