Ígéret földje, demokrácia hazája. Önvizsgálat a választások finisében

Nehéz lenne ezen a héten úgy írni New Yorkról, hogy a közelgő elnökválasztást ne említsük. Jóllehet az Egyesült Államokban nem látni óriás posztereken, újsághirdetéseken, összetákolt paravánokra tűzdelt plakátokon ígérgető politikusokat – a direkt hirdetés leginkább tévében sugárzott, gyakran az ellenfél lejáratásától sem visszarettenő reklám szpotokra szorítkozik –, az állampolgárok sietnek pótolni a hiányt. A városban (és persze az egész országban) járva mindenfelé a jelöltek nevét viselő táblácskákat, matricákat, zászlókat, pólókat, kitűzőket látni magánlakások ablakaiban, autókon és embereken. A kirakatrendezők pedig kifogyhatatlannak tűnnek a kék és piros színeket, politikai szlogeneket kooptáló ötletekből.


New York, 14. utca, egy fitnessz klub kirakata | fotó: Somogyi Hajnalka

Egy bolt kirakatában vigyorgó Barack Obama figura pózol a bizalom gerjesztően jókedvű Joe Bidennel a legújabb téli divat szerint felöltöztetve, míg a szomszéd ablak mögött a sportosan elegáns John McCain karolja át a női kollekciót népszerűsítő, feltűnően vidám Sarah Palint.

Úgy tűnik tehát, politikai ideológiákkal sok mindent el lehet adni. (a hétvégi Halloweenre még gondolni sem merek.) A piacosítás bevált stratégiái pedig a politikai színtéren kerülnek bevetésre. Ezt, politika és dizájn, politika és reklám/marketing kapcsolatát kutatja – különös tekintettel az Egyesült Államok kontextusára – egy amerikai főiskola, a Parsons New School for Design kiállítása a kortárs művészet szemüvegén keresztül. Valamint azt, hogy mi a kapcsolat a politikai marketing által konstruált képek, narratívák és a gyakorlat között.

Paul Chan videója interjú Lynne Stewarttal, az első ügyvéddel, akit terrorizmus segítésének vádjával elítéltek az Egyesült Államokban. Stewart nem csak az ügyről beszél, hanem ügyvédi hitvallásáról, a joghoz fűződő viszonyáról, jog és morál kapcsolatáról. Jogi szakembertől talán nem várt módon többször is verset olvas fel, személyes meggyőződését és igazságérzetét formáló költeményeket William Blake-től, John Ashberytől, Bertolt Brechttől és másoktól. Az idős nő elkötelezett kiállását, jogi tisztánlátását, a jogrendszerrel és saját félelmeivel való mondhatni ihletett küzdelmét bemutató igen egyszerű videó egyike a kiállítás legerősebb műveinek.

„Amikor az Egyesült Államok megkezdte iraki hadjáratát a demokrácia védelmében, ezzel párhuzamosan meghirdette az „eszmék háborúja” marketing kampányt is, azzal a céllal, hogy amerikai értékeket exportáljon a világ minden tájára. Ezek az értékek a „szabadságot” és az „individualitást”az amerikai identitás ikerpilléreiként idézik meg, és egyre nehezebben különíthetők el a reklám nyelvétől. A demokrácia minden fogyasztó számára elérhető globális márkává vált, minden rendű és rangú politikai rendszerek hivatkozási pontjává.
Az amerikai elnökválasztás utolsó felvonásainak idején a Parsons The New School for Design bemutatja az OURS: Democracy in the Age of Branding (MIÉNK: Demokrácia a márkásítás korában) projektet, hogy a demokráciát mint fogyasztói márkát vizsgálata tárgyává tegye. (…)”

A kurátori bevezető szöveg (Carin Kuoni, Marisa Olson) precízen meghatározza a projekt „szövegkörnyezetét”, mind politikai, mind kulturális szempontból. Egyesült Államok 2008, iraki háború, választások, és egy dizájnnal foglalkozó oktatási intézmény mint helyszín. Amit érdekesnek találok a projektben, az kétségtelen aktualitása mellett az, hogy szerkezete, különböző elemei legalább ilyen következetességgel, már-már pedáns tudatossággal lettek összeállítva.

A projekt központi eleme tehát egy csoportos kiállítás, amely térbeli elrendezésében is felidézi azt a közösségi platformot, amelyet tárgyal. Két vetítést egy-egy szomszédos, lefüggönyözött fülkében mutatnak be; a viszonylag kis térben meglehetős zsúfoltsággal elhelyezett munkák együttese labort, workshop teret idéz, már csak egyes művek cserélődése, változása okán is. A tér középpontjában egy színpadként megemelt területen sorakoznak Liam Gillick köralakú padjai, amelyek a kiállítás ideje alatt rendezett problémafelvető és -megoldó beszélgetések, ún. „charrette-ek” helyszínéül szolgálnak.


A kiállítás Liam Gillick: Revised Sochaux Structure c. művével | fotó: The New School

E nyilvános programok mellett a résztvevő művészek workshopok keretében dolgoznak a New School diákjaival, amelyek eredményét sokszor beépítik a kiállításba.


Ashley Hunt: A World Map: In Which We See… | fotó: The New School

A kiállítás a köztérbe is „kinyúlik”: Yael Bartana például újra megrendezte Wild Seeds című videója alapjául szolgáló akciót, ezúttal a főiskola hallgatóinak részvételével, Manhattan egyik központi terén, a Union Square-en. A Gildad kolóniájának kiürítése című „játék”, amelynek során egy csoport megpróbál elszakadni a „hatóságokat” megszemélyesítő társaiktól, a zsidó telepesek és a megszállt területekről őket erőszakkal elhagyni kényszerítő izraeli katonák küzdelmének megelevenítése, kísérlet az ellenállás egy helyi formájának, mint portrénak az  átültetésére egy új, idegen környezetbe.

A kiállítást egy csoport, az interneten megtekinthető mű egészíti ki. Maga a kiállítás arculata is sokkal hangsúlyosabb szerepet kap, mint a legtöbb képzőművészeti projekt esetében. A piros és kék színekre építő dizájn az újság kiállítású ingyenesen elvihető kiadvány, a bejáratnál kapott piros vagy kék OURS feliratú matricák, a honlap révén önálló elemnek tekinthető, és a tervezők maguk is kommentálják a projekt témáját a maguk módján: A kiállítás bejárati fala, amelyen a kiállítás propagandisztikusan hatalmasra nagyított felirata díszeleg, felhívás a diákok számára, hogy felületén felhívásokat, posztereket helyezzenek el vagy más módon adjanak hangot véleményüknek. A projekt kommentár a szabad véleménynyilvánítás felületeinek csökkenéséről, amelyre ürügyet a márkavédelemtől a közbiztonságra való hivatkozásig terjedő esetek szolgáltathatnak, és amely az iskolákban is érezteti hatását. A kortárs képzőművészet tehát úgy jelenik meg, mint aminek szimbolikus tere lehetőséget ad egyébként nehezen kivitelezhető akciók megvalósítására – jelen esetben a diákok vagy a látogatók számára.


Projects által tervezett bejárati fal. | fotó: The New School

A bemutatott művek egyrészt elemzik, másrészt kisajátítják, rekonstruálják a demokrácia marketingjének, propagandájának stratégiáit. Ezek egyik helyszíne az utca, a köztér; egy másik a média. A művészek tehát olyan városi eszközöket alkalmaznak, mint a poszter, a tüntető tábla vagy a hangszóró; Komar & Melamid pedig a közvélemény kutatás demokratikus eszközét bevetve megalkotta az ideális amerikai festményt. Míg a vetítőfülkék egyikében a nemzetközi média amerikai elnökválasztásról szóló híradásait vetítik, azt kutatva, hogy miként látják az amerikai demokráciát világszerte (hogy mi az „imidzse”, mondhatnánk), Sharon Hayes felolvassa Ronald Reagan mind a harminchat „Address to the Nation” (A nemzet megszólítása) beszédét.

Itt tehát nem művészeti aktivizmusról, a valódi demokrácia követeléséről, Guerilla Art Action Group-féle tiltakozás-művészetről van szó, sokkal inkább a következő kérdések gondos, kritikus vizsgálatáról:

Mit jelent a részvétel? A szavazói és választott képviselői elköteleződés mely formái érhetők tetten egy demokratikus választás során? Meddig terjed a közösség és hogyan ölt testet az elutasítás? Melyek a demokráciát megalapozó látható és láthatatlan struktúrák; ki vagy mi nyer képviseletet és ki vagy mi nem? Vajon az „azonnali kielégülés” egyaránt vonatkozik a választási folyamatra és a globális piacgazdaságra? És végül: vajon az igazi demokrácia végtelenül elnapolódik, mint egy állandóan változó állapot, amely mindig spekulációval jár? (…)” (részlet a bevezetőből)

Azonban van egy munka, amely az önvizsgálatot kiterjeszti, vagy inkább visszafordítja maga az intézmény felé. A Yes Men munkáját semmi sem jelzi a kiállításon egy rejtélyes üvegdobozon kívül. Ha azonban valaki felsétál a kiállítótérrel szemközti hallba, ahol a hallgatók tárlata látható, egy egész falat betöltő, a New School arculatában tervezett nyilatkozatot talál, amely a „New University in Exile” megnyitásáról szól. A szöveg hivatkozik az intézmény által 1933-ban alapított „University in Exile” projektre, amelyet a náci Németországot elhagyni kényszerülő zsidó származású tudósok számára hoztak létre, hogy lehetőséget teremtsenek nekik kutatásaik folytatására New Yorkban. A hirdetmény felső részén az intézmény hagyományosan vakmerő formabontását éltető idézet olvasható az iskola honlapjáról, és egy másik a jelenlegi elnöktől, amely mentsvárat ígér a mindenkori elhallgatottaknak. Ez alatt pedig következik az új kezdeményezés leírása, amely anyagi és intézményi támogatást nyújt azon iraki tudósoknak, akiket még nem ért el az elmúlt évek háborújának végzete. A szervezők nem ismertették a művet a befogadó intézmény vezetőivel, akiknek természetesen esze ágába sem jutott az iraki tudósoknak segítő kezet nyújtani. Az üvegdoboz arra az esetre került a galériába, ha valamelyikük felfedezné és elfogadhatatlannak ítélné a „csalást”, az intézmény hangjának kisajátítását, ami egyébként a művészcsoport tipikus stratégiája – ekkor ugyanis a leszedett poszter maradványai a kiállítás „szimbolikus”, és ezért védett terében, művészetként üveg mögött nyernének védelmet.


The Yes Men: Even When Social Censorship of Beliefs Is Not So Strict, Social Conditions May Fail to (…) Provide Any Material Support and Reward to Those Who Entertain Them. Hence They Remain Mere Fancies, Romantic Castles in the Air, or Aimless Speculations (After John Dewey) | fotó: The New School

 

A szerző a Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.

 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány