Hogyan rántsd magad minél mélyebbre tutorial

Alok Vaid-Menon előadása a Budapest Pride-on

Alok Vaid-Menon amerikai ‘performanszművész’ európai turnéjának egyetlen közép-európai állomásaként lépett fel Magyarországon. Előadására a Budapest Pride fesztivál keretében került sor annak ellenére, hogy az esemény Pride általi befogadása a szélesebb nyilvánosságot is foglalkoztató tiltakozást váltott ki. Az előadással kapcsolatban talán a legérdekesebb kérdés, hogy milyen eszmék és kulturális minták utaztak a Pride politikai terébe, és mindez hogyan illeszkedik a társadalmi problémákat menedzselő gyakorlatokba.

Forrás: www.alokvmenon.com
Forrás: www.alokvmenon.com

Az előadás leginkább a stand-up és a spoken word műfajok elemeit igyekezett ötvözni, Vaid-Menon eszmefuttatásait időnként ún. versekkel tarkította. Leginkább erőltetett humor és hatásvadász módon megjelenített érzelmek és testi reakciók jellemezték: elsősorban a fehérek és különösen a fehér nők voltak a vicceskedő, gúnyos megjegyzések célpontjai, míg a tragikusnak szánt elemeket saját szenvedéstörténetéhez használta. Politikai állításainak színvonalát ezzel a pár konkrét elhangzott példával szeretném érzékeltetni.

        A fehér férfiak sétáló zombik.

        A boszorkányüldözés a queerek és transzok ellen irányult.

        Mindenki – akik közül a melegeket és a feministákat emelte ki – meg akarja verni a travikat (’trannies’).

        A férfi és a nő fogalmát a fehérek importálták az ’őslakos’ kultúrákba.

        Az idegengyűlölet a színesbőrűekkel szembeni nőgyűlölet.

        Van összefüggés a között, hogy az európaiak a szartól és a migránsoktól is meg akarnak szabadulni.

        Az apja is transznemű lehetett volna, de gyarmatosították, ezért nem lett az (nem az apja szerint)

        Egy alkalommal, mikor egy férfi megütötte, Alok meg akarta csókolni az őt megütő férfit, és megköszönte neki, mert szerinte a férfi megnyilvánulása alátámasztotta azt, amit az LMB közösség általánosságban gondol róluk, transzneműekről. Azaz ismét azt sugallta, hogy minden meleg transzokat akar verni, miközben olyasmiről nem volt szó, hogy a férfinak lett volna köze az LMB közösséghez.

Azt hiszem, ebből elég is ennyi. Ami miatt véleményem szerint mégis érdemes írni az előadásról a konkrét politikai kontextuson kívül, az az, ahogyan színre vitte a személyes és a politikai viszonyának kérdését. A kritika központi kérdése ez alapján az, hogy mi jelenhet meg a politikai és a művészeti nyilvánosságban Vaid-Menon ‘politikai művészetében’, és ez milyen tágabb keretbe illeszkedik.

Két idézettel kezdem. Az előadás vége felé Vaid-Menon a mentális egészség politikai voltáról beszélt, az alábbi, neki feltett kérdést és saját válaszát idézte: ’Depressziós vagy? Nem, elnyomott’ (’Are you depressed? No, I’m oppressed’). Ez első ránézésre összecsengeni látszik a kritikai pszichológia azon meglátásával, miszerint a mentális betegségek okai nem a társadalmi kontextusából kiragadott egyéni pszichében keresendők (ami a mainstream pszichológia megközelítése), hiszen az egyéni psziché a társas-társadalmi környezetével párbeszédben formálódik, annak ’megbetegedései’ a közös – társadalmi – problémáink egyénivé válásának lenyomatai. Azonban ettől még a probléma belekerül az egyéni pszichébe és az egyénnek a társadalomban való könnyebb boldogulás érdekében érdemes lehet foglalkoznia vele. Azaz az egyénit és a társadalmit kölcsönhatásukban értelmező párbeszéd valahogy így hangzana: ’Depressziós vagy? Igen, ami nem független attól, hogy elnyomott vagyok’. Az első idézethez nagyon hasonló logika mutatkozik meg a másik, a nyitó versből vett idézetben: ’Azért írok elméletet, hogy az érzéseimet legitimebbé tegyem’. Itt az elmélet a tapasztalat legitimálására szolgál, nem pedig arra, hogy annak létrejöttét a politikai térben megértse.

Ezek a gondolatmenetek kiforgatják a személyes és politikai kapcsolatának baloldali felfogását, amely szerint a személyes tapasztalat a politikai térben formálódik, a hasonló társadalmi helyzetben lévők tapasztalatai ezért mutatnak közös vonásokat (lásd például a nők közös tapasztalatai az őket érő erőszakról). Ezzel szemben Vaid-Menonnál az egyéni psziché (és annak problémái) összecsúszik az elnyomással, azaz a személyes és a politikai eggyé lesz a dialektikus kapcsolat helyett. Ezért is lett az előadás politikai művészetnek kikiáltott pszichodráma, amelyben többek közt az őt érő utcai atrocitásokat ecsetelte, családjához való viszonyát és álmait elemezte (igen távol a megidézett Martin Luther King szellemétől), amit közvetlen bizonyítékként hozott fel a fentebb ismertetett és ahhoz hasonló politikai állításaihoz. Olyan dolgokról esett például szó, hogy az apja a gyarmatosítás miatt nem tud megfelelően kommunikálni vele, és ezért tudja szinte csak az emésztéséről kérdezni.

Korántsem egyedülálló, hogy Vaid-Menon pszichodrámát csinál a közbeszédből (és a művészetből): a ’fejlett nyugaton’ jelentős szubkultúra teszi ezt többek közt az észak-amerikai egyetemeken, amely nálunk is egyre jobban teret nyer. Ennek a politikai térbe kivetített pszichodrámának persze nem a megértés és a feldolgozás a következménye – nem is lehet az, ha a problémának csak az egyénen kívül eső vonatkozásai (társadalmi hátrányok) lesznek elismerve. Ez a strukturális kényszerek közti (gyakran szűkre szabott) lehetőségeket is ellehetetleníti, az egyént debilizálja, belemerevíti a határtalan önsajnáltatásban való dagonyázásba, és egyre mélyebbre és mélyebbre rántja. Ennek a többek közt a tumblr-ön tenyésző szubkultúrának a tagjai ugyanis általában nem a teljes kilátástalanságot megtapasztaló társadalmi közegből jönnek. Van ilyen (ön)debilizálás a magyar aktivista szubkultúrában is: például van, aki a vegánságára hivatkozva utasított vissza albérletet, vagy olyan, aki a saját proliságára hivatkozva mondta meg egy középiskolás lány ismerősének, hogy ha érettségizni akar, az olyan középosztálybeli és elnyomó.

Vaid-Menon kislányos fellépő ruhája tökéletesen kifejezi ezt az öndebilizálást és öninfantilizálást, ahogy az előadásnak az a momentuma is, amikor állathangokat utánoztatott a közönséggel, mert azt olyan ritkán engedhetik meg maguknak felnőtt emberek. Az intellektuális és politikai infantilizmust az is remekül ábrázolta, hogy Vaid-Menon a nyilvános térben való sírást és egymás megölelését nevezte meg mint óriási erejű politikai cselekedeteket.

Alok Vaid-Menon budapesti fellépőruhája (Kép: Facebook). Az előadáson tilos volt bármilyen kép- illetve hangfelvételt készíteni.
Alok Vaid-Menon budapesti fellépőruhája (Kép: Facebook). Az előadáson tilos volt bármilyen kép- illetve hangfelvételt készíteni

A nagy önsajnáltatás persze nem lehet akadálya a kisebb érdekérvényesítő erővel rendelkezők rugdalásának: Vaid-Menon munkásságában általában is kiemelten sok a feministák elleni kirohanás, az előadáson nagyjából több volt belőle, mint egy átlagos magyarországi parlamenti ciklusban. A feminizmust többször a rasszizmussal, nacionalizmussal, gyarmatosítással azonosította (például a gyarmatosítást a traumáik elől elmenekülő fehér nők nyakába varrta), miközben a nőket érő társadalmi hátrányokról egyetlen szót sem ejtett, amikor pedig nőgyűlöletről beszélt, azt a transz és queer emberek ellen irányuló gyűlöletként értelmezte újra.

Nyilván nem véletlenül jelentek meg a közbeszédet pszichodrámává degradáló tendenciák. A késő-kapitalizmus sikeres, önmenedzselő nárcisztikus ideáljának ellenpontja az öndebilizáló nárcisztikus, aki kudarcos tapasztalatát, sérült pszichéjét vetíti a nyilvánosságba, mások figyelmétől várva a szégyen feloldását. A neoliberális logika menedzseli tehát a középosztálybeli szüleikhez képest lecsúszó nyugati fiatalokat, akik a közös materiális érdekek alapján történő szerveződés helyett a végtelenül egyéninek hitt pszichéjüket vetítik ki a nyilvánosságba újra és újra. Persze, sokak számára ez haszonnal is jár: jól lehet az identitások elismerésével erényfitogtatni, és akadnak, akik képviselőként lépnek fel (sok minden más mellett az önsajnáltatást használva legitimációul), mint például Vaid-Menon. Azért működőképes stratégia ez, mert ezek a szimbolikus gesztusok láthatatlanná teszik a materiális egyenlőtlenségeket. Ezt az előadáson legjobban az fejezte ki, hogy az előadó transzfóbnak nevezte a nagyanyját (bár a gyarmatosítást okolta ezért is, mi mást), akinek az ingyenmunkájára azért igényt tart: ‘A családom nem érti a transzpolitikát, viszont ők etetnek’.

Na, de hogy kerül Vaid-Menon Magyarországra, ahol a ‘társadalmi igazságosság harcosainak’ szubkultúrája még jóval fiatalabb és kezdetlegesebb, mint az USA-ban? Ami a konkrét meghívást illeti, a Slant nevű, külföldiekből álló csoport szervezte az eseményt, akiknek egy korábbi buliszabályzatáról Weiss Eszter írt fergeteges cikket. A körülbelül 45 fős közönségben is sok volt a külföldi, míg a magyar Pride látogatók közül viszonylag keveseket vonzott az esemény. Nálunk, a ’fejlett nyugat’ felsőbbrendűségében hívők számára a ’progresszió’ ígéretével kecsegtet a liberális nyugati médiából ismert, az éppen legkorszerűbbnek tartott ügyek felvállalása és azok képviselőinek meghívása – Vaid-Menon is publikált már a Guardiantől kezdve a New York Times-ig, szerepelt HBO dokumentumfilmben, és rendszeresen tart előadásokat a MoMA-ban és más neves múzeumokban. Így találkozik nálunk az öndebilizálás az öngyarmatosítással. Nem meglepő, hogy Vaid-Menon előadása semmilyen módon nem rezonált a magyar kontextussal, ami már a meghíváskor borítékolható volt. Nem hogy Kelet-Európáról, de Nyugat-Európáról sem tudott semmi relevánsat mondani, a gyarmatosításon és a fehéreken kívül sok minden mást nem tartott fontosnak elmondani a témáról. Vulgárdekolonialista fejtegetései odáig vezettek, hogy amerikaiként osztotta ki az európaiakat a menekültválsággal kapcsolatban, frontálisan a közönségnek címezve, hogy a probléma bennünk van, amiért Európa nem fogadta be kérdés nélkül az összes menekültet – a strukturális akadályok elismerése helyett kizárólag egyéneket vonva felelősségre.

A magyar nyilvánosságot a szervezők sem ismerték ahhoz eléggé, hogy felismerjék, Vaid-Menon korábbi kijelentései veszélyforrást jelentenek az egész magyar LMBT-mozgalom megítélése szempontjából. Az pedig, hogy az előadó nemcsak az esemény folyamán, hanem rendszeresen tesz homofób kijelentéseket, előrevetíti az identitásküzdelmek önfelszámoló tendenciáját, hiszen a késő-kapitalizmusban az identitások nemcsak versenyeztetve vannak egymással, hanem némelyek antagonisztikus viszonyban is vannak egymással. Az előadáson azt láthattuk, hogy Vaid-Menon utazó porszívóügynökként vagy hittérítőként adta budapesti hívei kezébe a tutorialt arról, hogyan rángassák magukat minél mélyebbre és hogyan rántsanak magukkal másokat. Persze, erre a termékre sokan nem voltak kíváncsiak, de a híre sajnos így is messzire eljutott.

Miért is transzzsidó?

Keresztinterjú Bajusz Orsolya és Patakfalvi Czirják Ágnes között, Feró Dalma bevezetőjével

Allen allein 1.

El Kazovszkij életmű-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány