Azt mondta Geszti Péter az ARC kiállítás sajtótájékoztatóján, hogy a plakátpályázat az elmúlt évek során tulajdonképpen semmilyen hatást nem gyakorolt a magyar reklámok vagy az óriásplakátok színvonalára. Szerintem nincs igaza, de nem is ez a lényeg. Hiszen azt talán senki nem várta, hogy a pályázaton feltűnt reménybeli reklámgrafikusok hirtelen majd felülírják a multinacionális cégek kánonját, vagy esetleg új hatásmechanizmusokat indítanak el a jól bevált „vegyél, mert az jó” helyett. Nem gondolhattuk, hogy az Aldi óriásplakátja majd kreatív lesz és elgondolkodtató, vagy hogy az Electroworld gigaposzterén marad hely az apróbetűs rész mellett is. Ez valóban naivitás lett volna. Ugyanakkor számomra az is nyilvánvalónak tűnik, hogy az ARC, nemhogy működésével, de már folyamatos jelenlétével is a fiatalabb generációk kritikus hozzáállását erősítette, illetve – kicsit pontosabban – vizuális naivitását csökkentette. Tette ezt úgy, mint sok hasonló új intézmény vagy friss kezdeményezés, amelynek működését vagy puszta jelenlétét folyamatos kritika és fanyalgás kíséri; ismerjük ezt a nagyvilágból is: mindig a legutóbbi documenta volt a legrosszabb, hogy aztán tíz évvel később megkapja a „legendás” jelzőt.
Fotó: Mélyi József
Pontosan ugyanez a helyzet a Magyar Televízió kulturális műsoraival is: a nyolcvanas években ugyanúgy szidtuk a mára „legendás” Stúdiót – még a Jancsó által rendezett részt is –, mint az utóbbi néhány évben a Kultúrházat. Nem elég mély, nem elég kritikus, nem elég friss, nem elég politikus – mondtuk felváltva, miközben többször felemlegettük azt a korai epizódot, amikor kritika gyanánt Sándor György élőben szedte szét a direkte kopottas díszletet. Csakhogy. Az MTV legújabb műsorcsonkításával különösebb körítés vagy magyarázat nélkül lefaragott a Kultúrház műsoridejéből, a stúdióbeszélgetések levágásával pedig gyakorlatilag kiherélte a műsort. Illetve, ha az előbbi gondolatmenetet folytatjuk, egyrészt utólag egy csapásra legendássá tette az eddigi műsorfolyamot, másrészt visszavitt minket legalább huszonöt évvel korábbra, a Stúdió ’83 idejébe. Az akkori Stúdió az adott pocsolyás, langymeleg keretek között – amikor kulturális életünk rendkívül színes volt, és ugyan akadtak problémák, de dolgoztunk a megoldáson – különben jó műsornak tűnt, voltak benne korrekt riportok és érdekes emberek is, de legjobb maga a főműsoridős jelenléte volt. A múlt vasárnapi Kultúrház-adásban ott voltak az érdekes emberek – többek között a huszonöt évvel ezelőtti legnagyobb sztárok, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya vagy Básti Juli –, a korrekt riportok – többek között a kerettörténetnek is beillő nyíregyházi Vidor Fesztiválról –, valamint a langymeleg, múltbéli hangulat is. Ez utóbbira a legmegrázóbb példát a harmincéves Kalyi Jagról szóló anyag szolgáltatta, a nagyon-nagyon összevágott Bódi Gusztival és a „rettegett fekete vonat” differenciálatlan emlegetésével. A legfontosabb szempontból azonban sántít a Stúdió-hasonlat: a hétközi tizenöt percnyi hírnévteremtés mellett a Kultúrház főműsora a vasárnap délutáni, egykori Delta-sávba került.
Melocco Miklós: Brusznyai emlékmű, Veszprém. Fotó: Mélyi József.
A „régi, legendás” Kultúrházból leginkább a kritikus témafelvetések maradtak meg; a riportok közül három is olyan problémákat járt körül, amelyek tisztázása valóban lényegbevágó lenne akár a magyar kultúra 2033-as perspektívájából is. Az első, köztéri szobrászatunk egyik szégyenfoltját, Rajk László veszprémi 56-os emlékművének kálváriáját járta körül, peckes polgármesterrel és szintén rövidre szabott Pauer Gyula véleménnyel, emellett az egyfelől-másfelől langymelegével és persze az érdemi párbeszéd hiányával. A riportból nem derült ki, tényleg mennyire rossz helyen van jelenleg Rajk szobra, nem láttuk az összekapirgált dombocskát, ahonnan – ha beköszönt az ősz, és eltűnnek a lombok – valóban lyukas zászlóvá áll össze a látvány. Nem derült ki, hogy a két 56-os szobor – Meloccóé és Rajké – között lévő 200 méter távolság időben évszázadokat tesz ki, és nem a Papageno madárruhájába burkolt angyal-turul javára.
Rajk László: ’56-os emlékmű, Veszprém. Fotó: Mélyi József.
A másik két, a műemlékvédelem témakörében egymásba fonódó riport a Szent György téri Honvéd Főparancsnokság és az aquincumi, újonnan feltárt római kori emlékek jövőjével foglalkozott. A két téma valóban hosszabb távon is égetően fontos, egyrészt a XIX. század óta folyamatosan napirenden lévő elméleti vita szintjén, azaz: milyen léptékben egészíthetjük ki az egészében megismerhetetlen múlt emlékeit, illetve mennyire szabadon nyúlhatunk hozzájuk a jelen nézőpontjából? A másik kérdés összefügg a Rajk-szoborüggyel is: milyen mértékben szólhat bele az egyéni hatalmi, a napi politikai, vagy a kőkemény gazdasági érdek az épített környezet megőrzésébe vagy innovatív alakításába. Mindezek a kérdések a Kultúrházban csak kódolva hangzottak el, azok számára érthetően akik egyik vagy másik Magyar Narancs cikkből már úgyis ismerik a történeteket, és van fülük az áthallásokra. Ha Honvéd Főparancsnokságot mondunk, a zsidó negyedre is gondolunk, ha Aquincumban a mozaikpadlót látjuk, a székesfehérvári Nemzeti Emlékhely lebeg a szemünk előtt.
Az áthallás, sorok közt olvasás, elhallgatás és kódolgatás viszont leginkább a nyolcvanas évekből ismerős, azokból a „legendás” időkből, amelyeket inkább nem szeretnék viszontlátni, még egy rövid „jelenlét” erejéig sem.
Vonatkozó korábbi cikkünk:
