Hajtásról hajtásra (Hantai a Pompidou központban)

„A festészet létezik, mivel nekem szükségem van arra, hogy fessek” (H.S.)


Hantai Simon: Rózsaszín írás, 1958-59
329,5×424,5 cm

Ritkán támad fel bennem a nemzeti büszkeség homályos érzése, de a párizsi Musée Nationale d’Art Moderne-ben járva, azt sejtem, valami ilyesmi történhetett velem. A Pompidou központban lévő Modern Művészeti Múzeumban ugyanis Braque, Picasso, Kandinsky, Matisse, Klee, Rothko és mások mellett a magyar származású Hantai Simon is kapott egy önálló termet. A múzeum vezetősége a tavaly ősszel elhunyt festőnek tisztelegve, a kanonizálás ünnepélyes gesztusával állította ki a tulajdonában lévő öt nagyméretű festményt, melyek Hantai különböző korszakait jelenítik meg. Az öt kép mindegyike az ötvenes évek végéről és a hatvanas évekből, vagyis abból a korszakból származik, amikor Hantai a szürrealizmussal és a Bretonnal való szakítás után rátalált saját hangjára. A saját hang két legszembetűnőbb jellegzetességét tökéletesen bemutatják az itt kiállított festmények.

Az egyik jellegzetesen „hantais” gesztust az 1958-ban festett Écriture rose (Rózsaszín írás) című kép mutatja, mely Hantai nemzetközi sikerét nagyban előkészítette. A több mint háromszor négy méteres festményre Hantai 365 napon keresztül a napnak ugyanabban a szakában filozófiai és vallásos szövegeket másolt, többek között Loyolai Szent Ignác, Hegel, Schelling, Hölderlin, Kierkegaard és a Biblia felhasználásával. A baloldalon 365-ig számozott kép tehát e rituálé eredménye. A palimpszesztusként rétegződő, olvashatatlan, mégis látható írás, mely a középkori kódexmásolók tevékenységét idézi, szép gesztussal vonja ki az írásból a nyugati gondolkodásban hozzátapadt referencialitást és hagyja meg a grafémát, mint lenyomatot, mint az írás aktusának segítségével meditáló ember egzisztenciális nyomát.


Hantai Simon: A szűz köntöse, 1963
265×213 cm

A másik Hantaira jellemző eljárást, a hajtogatást a kiállításon két festmény is képviseli. Az egyik a narancssárga Mariale, Manteau de la Vierge (Mariálé, A Szűz köntöse) 1963-ból, valamint az azonos című zöld-kék festmény 1960-ból. A végtelen ritmust idéző hajtásos képek, melyek az összegyűrt és festékbe mártogatott vászon kiterítésével teljesednek ki, a Plie (Hajtás) szerzőjét, Deleuze-t is megihlették. Hantai saját bevallása szerint az édesanyjától tanult batikolás technikája, valamint az anya összehajtogatott, meggyűrődött kötényének emléke ihlette őket. (Erről Helen Cixous írt könyvet Hantai Simon köténye címmel).

Hantaival kapcsolatban talán az a legmeglepőbb, ahogy a hatvanas évek avantgárd francia értelmisége (posztstrukturalizmus, dekonstrukció) szinte egyként fedezte fel és értékelte nagyra a magyar származású festőt. A művészet és a művészet-filozófia közötti közvetlen átjárás a művészet történetének csak bizonyos kivételes pillanataiban valósul meg. Vannak művészetfilozófusok, akik művészeket inspirálnak, és fordítva, művészek, akik filozófusok, esztéták műveiből merítenek. A kölcsönhatás akkor különösen gyümölcsöző, ha a párbeszéd mindkét szereplője meríteni tud belőle, ha saját pályáján előrelépést vagy fordulópontot jelent, vagy ha már megfogalmazott gondolatainak illusztrációját látja benne. Ilyen kivételes pillanat volt például Foucault és Magritte a hasonlóság és az azonosság fogalmai mentén zajló párbeszéde, és ilyen Hantai Simon dialógusa Deleuze-zel, Derridával, Didi-Hubermannal, Nancy-val, és Cixous-val. (Lásd. Enigma folyóirat Hantai szám).

S valóban, az úgynevezett absztrakt festészet formanyelvével dolgozó, az aisthesis, az eredet és az anya(g) problémája körül forgó Hantai életmű komoly kihívást jelent a kortárs művészetelmélet számára.

Többek között olyan kérdések merülnek itt föl mint például, hogy a huszadik századi képzőművészetben valóban„kisiklott-e a szép fogalma” (lásd: Heller Ágnes: A szép fogalma), s valóban abúzus áldozatává vált-e a művészeti szép (lásd: A.C. Danto: Abuse of beauty)? A „kisiklásért” és az „abúzusért” felelősségre vont Marcel Duchamp és az általa bevezetett „konceptuális paradigma” valóban univerzális érvényű-e a XX. század képzőművészetében, mint ahogy azt többen állítják (pl. de Duve, Kosuth)? Vagy a huszadik században sokkal inkább párhuzamos paradigmákról beszélhetünk, melyek közül csupán egy volt a konceptuális paradigma?

A német művészettörténész Hans Belting szerint a huszadik századon végigvonuló absztrakciónak kettős útja volt. Az egyik utat a szó szerinti értelemben vett absztrakt festészet járta be a formák tárgyból való absztrahálásán keresztül. Ez az út az absztrakció kevésbé radikális módja volt, mint az idea kivonása a műből, melyet a konceptuális paradigma képvisel. E gondolat nyomán az absztrakció történetére akár úgy is tekinthetnénk, mint az „elanyagtalanodás” történetére. A kortárs művészet újabb fejleményei mintha megerősítenék ezt a hipotézist, mivel olyan médiumokat (film, számítógép, videó) vonnak be a képzőművészeti alkotásokba, melyek eleve nem az anyag egyedi, egyszeri, utánozhatatlan ottlétén alapulnak. E felől a történet felől nézve a történeti absztrakt festészet kevésbé radikális módja az absztrakciónak, hisz túl azon, hogy az absztrakt festő konkrét, egyedi műtárgyakat hoz létre, a forma kivonásán túl az anyag (a festék, a vászon) az, ami itt esszencialitásában megjelenik.

Hantai számára különösen fontos volt az anyag, mely ugyanakkor az anya (mint eredet) koncepciójához – és emlékéhez – kötődik. Absztrakciója, mely nemcsak a formákat, a szavakat is érintette, jól mutatja azt a Hantaival levelezést folytató francia filozófus, Jean-Luc Nancy által megfogalmazott gondolatot, mely szerint a huszadik századi művészet egyik legfőbb jellegzetessége a vestige (maradvány, lenyomat, nyom, maradék) szóval ragadható meg. A vestige egyrészt az életén áthaladó ember, az „akárki” lenyomatát jelenti, ugyanakkor egy olyan maradvány jellegű művészetkoncepciót takar, mely töredékesen magán viseli a hegeli művészetkoncepció nyomait.

S valóban, Hantai, aki még megérhette a huszonegyedik századot, sokkal inkább huszadik századi, modern művész, aki az előző század fontos kérdéseihez tette hozzá a saját gyakorlati válaszait. A párizsi Modern Művészeti Múzeumba való bekerülése is azt bizonyítja, hogy vannak olyan kortársaink, akik nem számítanak „kortárs művésznek”. Hantai egész különös módon azt a Picassoval és Kandinsky-val kezdődő, az előző századon végigvonuló – Matisse és Pollock neveivel fémjelzett – történetet hosszabbította meg, melynek tétje a festészet újragondolása, majd tovább élése volt.

Miként azt a kortárs francia filozófusok és esztéták érdeklődése is mutatja, Hantai Simon művészete mégis időszerű: munkái esszenciálisan sűrítik magukba a huszadik századvégi festészet dilemmáit, és alkotnak meg egy olyan, egyszerre érzéki és gondolati teret, mely a klasszikus és a kortárs művészeten nevelkedett szemlélő számára egyaránt befogadható. Mindeközben azt állítják, hogy a festészet története még a tömegtársadalmak és az újmédia művészet korában is folytatható, még abban a korban is, amelyben a magaskultúra rohamosan marginalizálódik. Mindez azért van így, mert ma is vannak alkotók és befogadók, akik számára a festészet antropológiai szükséglet.

  • iparterves

    Csak óvatosan azzal az éppen léket nem kapott nemzeti érzéssel is: hantai életművének a magyar művészethez semmi köze. Semmi.
    Ha annak örül valaki, hogy egy magyar származású művészt ért ilyen kitüntetés, az rendben.
    De nem a magyar képzőművészetet, s ezt nem árt tisztázni.

  • közember2

    @iparterves:
    Ezen nem érdemes meditálni, mert azt nem lehet sterilen lemérni, hogy az élete kb első 20 évéből mit vitt és tartott meg magában. Adott-e neki az itthoni tanulás valamit, amit aztán később felhasználhatott. Nyilván maradt benne valami az itthoni mestereitől.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány