Generációk 2. – Iskolaépítészet, avagy a tanulás és az inspiráció terei

Május végéig a bécsi Architekturzentrumban látható az a kiállítás (Fliegende Klassenzimmer – A repülő osztály), amely Erich Kastner regénycímét kölcsönvéve az iskolaépítészet evolúcióját, illetve mai követelményeit mutatja be. Ez a kiállítás, bár nem biztos, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket, számtalan kérdést felvet, amelyekkel érdemes foglalkozni: a gyermekek, a tanulás és az épített tér kapcsolatának kérdéseit.

Repülő osztálytermek | Fotó: Pez Hejduk

A gyerekek számára történő tervezésről szóló építészeti vita kérdései általában az iskolaépítészet praktikus dilemmáihoz kapcsolódva jelennek meg a szakmai közéletben. A Fliegende Klassenzimmer is az iskolaépítészetre fókuszál, ahol a műfaj történetének vázlatos bemutatása mellett a gyerekek aktív térformálásának módszertanán van a hangsúly. „A gyerekeknek eleven terekre van szükségük, melyek fejlődni és lélegezni tudnak, olyan terekre, melyek nincsenek végleg lezárva, funkciójuk és formájuk rendre újrafogalmazható” – írják a kiállítás kurátorai, Antja Lehn és Renate Stuefer az Utóirat 2011/1-es számában. Ez a leírás kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan az egyre elterjedtett „kreatív munkahelyekről” szokás beszélni. A Google irodaépületeinek terei például, játszótereikkel, alvószobáikkal, sportfolyosóikkal és lezáratlan irodáival meglehetősen hasonlítanak arra, ahogyan ma a legprogresszívebb iskolaépületeket gondoljuk el. Lehet, hogy az iskolaépítészetet nem mint elkülönülő műfajt, hanem mint az inspiráció és a kreativitás tereit elgondoló paradigma egyik alkalmazási területét kellene kezelnünk, és hogy a „gyereképítészetből” a felnőttek világa is tanulhat?

Repülő osztálytermek | Fotó: Renate Stuefer

A Fliegende Klassenzimmer két részre osztható: a falakon az iskolaépítészet fejlődésének 20. századi története jelenik meg, amelynek állomásait olyan épületek jelentik, mint Walter Gropius imington-i iskolája (1936), Hans Scharoun lunen-i gimnáziuma (1961), Aldo Rossi broni iskolája (1983) vagy Herman Hertzberger Apollolaan iskolája Amsterdamban (1983). A 2000-es évek fontosabb iskolái a Christian Kerez által tervezett leutschenbach-i iskola (2007), illetve a műfaj csúcsának tartott koppenhágai Hellerup iskola, az Arkitema Architekten épülete (2002). A Hellerup iskola különlegessége, hogy egy előadóterem kivételével nem szerveződik külön osztálytermekre: az epület egyetlen nagy légtér, amelynek részei egyaránt szolgálnak közlekedésre, elmélyült foglalkozásokra és eseményekre, és amelyben az egyes csoportok megtanulják elsajátítani és részlegesen elszigetelni az általuk éppen használt tereket. A „hálózatos iskolának” is nevezett épületben a fizikai és pszichés távolságok a minimumra redukálódnak. A felületek és a belső terek változatos kidolgozásának eredményeképpen a belső terek összetett szerkezetű „tájként” működnek a használók számára, amelyben az egyes csoportok csak az egyes foglalkozásokra különülnek el egymástól, az épület általános használata közben kapcsolatban maradnak egymással. Az épület kidolgozásában az Arkitema többezer szülővel, tanárral és gyerekkel dolgozott együtt, ráadásul az iskola fizikai terei az épület 2002-es megnyitása óta is formálódtak: a használók visszajelzései új szempontokat szolgáltattak az egyes terek közötti kapcsolatok alakításához.

Repülő osztálytermek | Fotó: Johanna Reiner

A kiállítás másik része a kísérletezés helyszíne: a kiállítást létrehozó kutatók több ezer gyerek részvételével kísérleteztek az osztályterem bútorainak átalakításával, új rajzoló- és írófelületek bevezetésével és új funkciók kidolgozásával. A bútorok alakíthatóságának lényege a környezettel különböző viszonylatokba kerülő saját test különböző pozíciókban való megtapasztalása: „A diákok az aktív tapasztaláson keresztül közelebb kerülnek a térhez, cselekvéseikkel alakíthatják azt, és az önérzékelésen keresztül új térélményeket szerezhetnek” – írják a szerzők már idézett cikkükben. A térhez való aktív viszony a kiállítás konceptőrei számára nem csak metaforája, de valódi feltétele az aktív állampolgárságnak: „Ha lehetővé tesszük a gyerekek és a fiatalok számára a tervezést és az építést, az aktív téralkotást, ez megkönnyíti, hogy lássák és megértsék a struktúrákat és a már adott rendszert, kérdéseket tegyenek fel és megfigyeljék önmagukat térhasználat közben. Ezzel éretté válnak a társadalom kreatív alakítására” – írja a kurátor Renate Stuefer Definitionsoffenes Raumgestalten (Definiálatlan téralakítás) című könyvében.

Repülő osztálytermek | Fotó: Johanna Reiner

Mindezen izgalmas és messzire mutató állásfoglalások ellenére a kiállítás csalódást kelt: az iskolaépítészet fejlődését bemutató tablók és a kísérletező, iskolai helyzeteket modellező terek szinte teljesen elszigetelődnek egymástól: a felnőtt látogató számára, aki nem iskolás csoporttal érkezik a helyszínre, a gyerekeket a térről való gondolkodásba bevonó folyamat sajátosságai jószerivel láthatatlanok maradnak; a kiállítás központi kérdésére – „Hogyan tud egy kiállítás impulzusokat adni az iskola újragondolásához?” – nem kapunk választ.

Repülő osztálytermek | Fotó: Johanna Reiner

A kiállítás másik hibája, hogy az iskolaépítészet úgy jelenik meg itt, mint egy önálló diszciplína, amely nem hozható kapcsolatba a viselkedést szabályozni vagy a tanulást és a kreativitást elősegíteni kívánó más építészeti törekvésekkel. Pedig az iskolaépítészet – mint az többek között Foucault Felügyelet és büntetés című könyvéből is megtudjuk – a fegyelmező tér egyik kitüntetett megjelenési formája, amelynek kialakítása szoros kapcsolatban van a mindenkori munkahelyek, kórházak, börtönök térbeli koncepciójával.

Repülő osztálytermek | Fotó: Johanna Reiner

Egy Michel Foucault-val készített késői interjúban Paul Rabinow feltette azt a kérdést, amelyre a pragmatikus és optimista amerikai közönség leginkább kíváncsi volt: létezik-e olyan építészet, amely formájánál, szerkezeténél fogva felszabadító hatású? Foucault válasza szkeptikus volt: „Nem hiszem, hogy azt lehetne mondani, hogy egy dolog a ’felszabadítás’, egy másik pedig az ’elnyomás’ rendjéhez tartozik. Nem hiszem, hogy létezik olyan dolog, amely természete szerint felszabadító lenne. A szabadság gyakorlat. Létezhetnek olyan projektek, amelyek célja, hogy bizonyos korlátozásokat módosítsanak, fellazítsanak vagy akár megszüntessenek, de ezek körül egy sem tudja garantálni, hogy az emberek a projekt hatására automatikusan felszabaduljanak. Az emberi szabadságot soha sem tudják biztosítani az intézmények és a törvények, amelyek azt garantálni hivatottak. Ezért van, hogy mindig meg tudjuk kerülni a törvényeket és az intézményeket. Nem azért, mert ezek ellentmondásosak, hanem azért, mert a felszabadulás a szabadság gyakorlásában valósul meg.” (In: K. Michael Hays szerk. Architectural Theory Since 1968, p. 433)

Hellerup iskola | Forrás: Arkitema Architekten