Gagyi Ágnes: Válaszok a kulturális intézményrendszer válságára – kritika, politika, intézményen kívüli gyakorlatok

A Tranzit kultúrpolitikai vitaindítója arra hív fel, hogy a magyarországi kulturális-politikai megosztottság kultúrharcán túllépve gondolkodunk a kultúra mint közjó és az állami szerepvállalás viszonyáról. A Tranzit kérdése arra vonatkozik, hogy ha a kultúrát nem csak mint egy exkluzív, reprezentatív teret, hanem mint a közjavak egy formáját fogjuk fel, akkor hogyan gondolkozhatunk egy igazságosabb kultúrpolitikáról egy olyan kontextusban, ahol az állami újraelosztást az újkonzervatív és neoliberális rendszerekben egyaránt a forráskivonás jellemzi a kultúra, oktatás vagy egészségügy területéről. Hozzászólásomhoz hozzátartozik, hogy én magam nem vagyok sem a kortárs kulturális intézményrendszerek, sem a kultúrpolitika szakértője; társadalomkutatóként elsősorban társadalmi mozgalmakkal foglalkoztam, s a vita szervezői ebben a minőségemben kértek fel hozzászólásra. Saját szakmai hátteremből nézve a vita kerete kissé más szögben látszik – remélem, ezzel együtt szolgálhat inspirációval a további vita számára.

A St.Louis-iPruitt-Igoe lakótelep lebontása – a „modernizmus halála”

A kultúraszociológia vagy antropológia szempontjából nézve a Tranzit által feltett kérdés bizonyos értelemben túlmutat nem csak a kultúrharc, de az állam és közjó kapcsolatán is. Egyrészt a kultúra társadalmi gyakorlatai ebből a szempontból nézve mindig is túlterjedtek a kulturális intézményrendszeren – nincs emberi közösség kultúra nélkül. Másrészt a kultúra „közjó” minősége az igazságosság, egyenlő hozzáférés, hierarchiamentesség értelmében szociológiai szempontból egy normatív meghatározásnak tűnik, amelynek a különböző kulturális társadalmi gyakorlatok valós viszonyai ritkán felelnek meg. Bár mindenkinek van kultúrája, a kultúra mint a társas érintkezés szimbolikus rendszere egyúttal közvetlenül tartalmazza a társas hierarchiák elemeit. Az, hogy megértjük egymást adott kulturális kódok használata közben,  azért lehetséges, mert e kódok közösek (lehetnek). Másrészt viszont közössé tételük a társas interakciók komplex érdek- és hierarchiaviszonyainak a pillanatnyi elfogadása révén lehetséges – a jelentés ebből a szempontból állandóan mozgásban van, attól függően, mit tudunk egymással jelentésként elfogadtatni. A kultúrához való igazságos hozzáférés kérdése a kultúra társadalmi gyakorlatai szempontjából nem annyira egy igazságos redisztribúció kérdése, ami áthidalja a létező társadalmi hierarchiák hatásait, hanem a valós társadalmi gyakorlatokban működő, azokkal egybeszövődő kulturális gyakorlatok hierarchikus viszonyaié.

A kultúra intézményesített rendszerei, s különösen az államhatalom kulturális intézményei olyan beavatkozást jelentenek ezekbe a hierarchikus viszonyokba, amely maga is a társadalmi hatalom aszimmetrikus birtoklásán alapul. Bár a kultúrpolitika igazságosságával kapcsolatos elképzelések az állami kultúrpolitika egyenlősítő kapacitását hangsúlyozzák elsősorban, e lehetséges kapacitást magát is a kulturális és társadalmi viszonyok hierarchiáiban elfoglalt hatalmi pozíció alapozza meg. Ha a közép-kelet európai államok globális társadalmi hierarchiák alakulásába való beágyazottságát nézzük, ezek az államok modern történetük során a helyi társadalmak integrációját felügyelték és szervezték meg a kapitalizmus globális struktúráiba, beleértve az ezzel járó külső és belső egyenlőtlenségek menedzselését. Az állami kulturális intézmények kiépítése, s az ezekkel kapcsolatos politikák e nemzetközi integráció hullámaival, s az azokhoz kapcsolódó belső társadalmi-gazdasági-kulturális átrendeződésekkel együtt változtak, alakulásuk sosem volt független a félperifériás állam által menedzselt globális integrációban implikált hierarchikus viszonyoktól. A belső egyenlőtlenségek tekintetében ezt mutatja, hogy a kulturális intézményrendszer a belső „alárendelt” kultúrákkal szemben rendszerint normatív és domináns módon lép fel, azzal a céllal, hogy ezeket külső integráció optimalizálására vonatkozó adott állami politikák (pl. a nyugati nyitás vagy a nemzeti protekcionizmus politikái, és az ezekhez rendelt kultúrpolitikák) prioritásai szerint alakítsa. A külső integráció különböző módjai által implikált belső kultúrpolitikai viszonyok másik visszatérő jelensége az a „kultúrharc”, amit a félperifériás integráció versengő felzárkózási programjai közti konfliktusok újra meg újra kitermelnek (l. pl a népi-urbánus vita különböző történeti hullámait), s ami többek közt a külső, globálisan hegemón kulturális mintákhoz való konfliktusos viszonyban jelenik meg.

A kultúrpolitikára vonatkozó igények és kulturális normák változására ebben a folyamatban ugyancsak jellemzőek a válságtapasztalat és útkeresés megújuló hullámai – tipikusan olyan időszakokban, amikor a kulturális intézményrendszerekben végzett munkára felkészülő csoportok valamilyen oknál fogva kiszorulnak ezekből a pozíciókból és lehetőségekből. A reformigények, reformtervek történetét ezeknek a csoportoknak a válságtapasztalata dominálja, szemben azoknak a csoportoknak a tapasztalatával, akik sosem kerültek olyan pozícióba, hogy más társadalmi csoportok kulturális életét befolyásolni tudják/akarják. Az a kérdésfelvetés, hogy milyen állami szerepvállalás kell egy új, jobb kultúrpolitikához, ebből a szempontból nézve elsősorban a kulturális munkásoknak a kulturális munka válságidőszakaira jellemző kérdésfelvetése. Mint a saját (kívánt) pozíció elvesztésére és annak visszaszerzésére irányuló szándékra épülő kérdésfelvetés, ez első látásra egy önzőbb és szűklátókörűbb pozíciónak tűnhet a „kultúra mint közjó” kérdéshorizontjához képest, amellyel kellemetlen azonosulni. Másfelől viszont, mint a társadalomtudományos önreflexió esetében általában, a kérdésfelvetés pozíciójának beazonosítása a kulturális viszonyokat hordozó tágabb társadalmi viszonyok hierarchiái között éppen hogy segítheti a gondolkodást arról, hogy mit jelenthet a kultúráért mint közjóért politizálni – azáltal, hogy a kérdésfeltevés alanyát a többi társadalmi cselekvővel közös térben helyezi el, mint egy saját pozícióval, érdekekkel és koalíciós kapacitással rendelkező szereplőt. A továbbiakban arra hozok pár példát, milyen változatait érzékelem ebből a szempontból annak a fajta útkeresésnek, ami a Tranzit által azonosított forráskivonási probléma nyomán a kulturális intézményrendszer igazságosabb, az elitkultúrán túllépő átalakítására irányul Európában és a régióban egyaránt.

2
Tűz a Delft-i Műszaki Egyetem építészeti karán. Az épület leégése után a 2008-as velencei Nemzetközi Építészeti Kiállításon a holland pavilon az egyetem tanárai és diákjai által szervezett „iskolát” állította ki, ahol a kiállítás időtartama alatt az építészet szerepének átalakításáról vitáztak meghívott építészekkel és kulturális szakemberekkel. „Lehetsz Rem Koolhaas vagy bárki, jelenleg az építészet csak a létező hatalmi viszonyok feldíszítését végzi. Azoknak a viszonyoknak az álomkastélyait építjük, amelyeknek mi is az elnyomottjai vagyunk” (Teddy Cruz) „Ki kell menni, ki az utcákra, felfedni a rejtettprojekteket amik éppen megvalósulnak a város életében, láthatóvá tenni, stimulálni őket. El kell törölnünk a különbséget az iskola és a város között – az iskola a város, és a város az iskola. (Diego Barajas)

Durván tipizálva a kulturális munka válságtapasztalatára való reakciók első típusát a kritikai megnyilatkozások és alternatív programok megsokasodásaként írnám le. A társadalmi és kulturális intézményrendszer kritikája, az ezek meghaladására irányuló programok/követelések mára sok szempontból a társadalomtudományos és kulturális termelés alapelemévé váltak. A létező intézményes működésnek és az azt illető kritikának ez a szimbiotikus együttélése gyakran a reménytelenség és kiégés érzését kelti – ahogy a 2018-as Transmediale egy kritikája fogalmaz: „Ha az olyan eseményeket, mint a Velencei Biennálé, Wiener Festwochen, vagy akár az Art Basel, hangfelvételként játszanád le, ugyanazt hallanád, mint a Transmediálén: kapitalizmus kapitalizmus kapitalizmus Donna HarawaySilvia Federici kapitalizmus kapitalizmus kapitalizmus Donna Haraway”.

3
A 2018-as berlini Transmediale nyitóestje. Fotó: Adam Berry, transmediale, CC BY-SA 4.0.

A második típusba azokat a reakciókat sorolnám, amikor a kulturális termelés különböző területein dolgozó, az intézményrendszerekből kiábrándult szereplők a szakmai kereteken belül végzett politikai kritika területéről átlépnek a politikai cselekvés területére. A 2008 utáni mozgalmi hullámban és az abból kinövő pártkezdeményezésekben ezek az értelmiségi csoportok fontos szerepet játszottak. Bár e mozgalmak és politikai kezdeményezések megszervezése önmagában új formákat szül a kulturális érintkezés és társadalmi koalíciók tekintetében, a konkrét politikai javaslatok szintjén ezek a kezdeményezések gyakran követelés-formában maradnak, még a sikeres pártkezdeményezések esetében is. A Sziriza kormányprogramjának előkészítésével kapcsolatos egyik utólagos kritika az volt, hogy a programelőkészítő bizottságok nem a végrehajtás és végrehajthatóság szempontjai szerint készítették elő az anyagaikat, hanem követeléslistákat írtak, amelyeket elképzelésük szerint a hatalom megszerzése tett volna betarthatóvá. Bár a kultúratermelés intézményes struktúrái egy olyan képzeletnek ágyaznak meg, amely az adott szereplő pozíciójától és a tágabb társadalmi viszonyok komplexitásától elvonatkoztatott jelentéseket alkot, az intézményrendszer válsága nyomán politizálódó kulturális munkások helyzetében ez a fajta képzelet kevésbé bizonyul hasznosnak. A „milyen politikát szeretnénk” kérdés megválaszolásában az új mozgalmi kezdeményezések esetében éppen az a végrehajtó intézményrendszer hiányzik, ami „normál” állapotban a kulturális munka infrastrukturális-hierarchikus hátterét biztosítja; ennek létrehozása, a létező társadalmi viszonyokban való megalapozása olyan feladat, ami túlmutat a reformprogramok szakmai tartalmán.

Az első és második típusú reakciók korlátaihoz tartozik, hogy intézmény- és rendszerkritikáikat jellemzően a második világháború utáni nyugati jóléti rendszerek normáihoz szabják. A „válság” sok helyütt e rendszerek leépülését jelenti, az állami szerepvállalásra vonatkozó reformprogramok pedig e korábbi viszonyok visszaállítását. Ezek a diagnózisok azonban eltekintenek a jóléti rendszerek tágabb rendszerfeltételeitől, amelyek mára megváltoztak. A második világháború utáni világgazdasági ciklus válságának előrehaladtával az európai országok ipari, finanszírozásbeli, geopolitikai beágyazottsága átalakult. Az a fajta piacbővítő jóléti rendszer, ami ezeket az intézkedéseket véghezvitte,a második világháború utáni ipari fellendülés konjunktúraidőszaka tette lehetővé ezekben az országokban, mint a globális termelés centrumországaiban. A fordista ipari ciklus hanyatlása, a globális pénzpiacok dominanciája, és a világgazdaság súlypontjának eltolódása Kelet-Ázsiába olyan környezetet alkotnak, ahol az 1960-70-es évek jóléti rendszereihez való visszatérés nem csak a politikai akaraton múlik. A politikai képzeletnek ez a korlátja még erősebben érvényesül olyan kelet-közép-európai programok esetében, amelyek a mai válságidőszakban egy félperifériás pozícióban követelnek a második világháború utáni konjunktúra centrumpozícióira jellemző politikákat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az újraelosztás irreleváns politikai téma lenne ma Magyarországon, hanem azt, hogy az állami újraelosztás programjait Magyarország jelenlegi globális pozíciója szerint érdemes végiggondolni. Az erre vonatkozó kontextuális tudás és cselekvési képesség túlmutat a kulturális munka reformjáról szóló elképzeléseken, mégis szorosan hozzátartozik ezek feltételeihez.

4
„Ultimately this project is about defending culture from capitalism.” A Reso()nate zeneszolgáltató szövetkezet felépítése.

Végül, az intézményes válságra adott reakciók harmadik típusát a szakértői aktivizmus kifejezéssel írnám le. Ide tartoznak azok a kezdeményezések, amelyek egy adott intézmény-, és társadalomkritika alapjáról kiindulva elindultak valamilyen konkrét megvalósítás útján, s ennek kapcsán újfajta tudást és szakértelmet termelnek. Ilyenek azok a kulturális projektek, amelyek a kulturális intézményrendszeren kívül, más társadalmi szférákhoz kapcsolódva működnek, a kulturális munkát kollaboratív platformokban újraszervező kezdeményezések, vagy azok a projektek, amelyek társadalomkritikai céljukat új társadalmi-gazdasági szervezeti formák (új biztosítási rendszerek,szövetkezetek, politikai mozgalmakkal egybekapcsolt városátalakító vagy ökológiai projektek,public-civic partnershipek) létrehozása révén ültetik gyakorlatba.


Emma Kagel, a Supermarkt-Berlin alternatív gazdaság központ tagja beszél arról, hogyan jutott el művészként a Supermarkt alapításáig.

Az a fajta tapasztalat és tudás, ami ezekben a gyakorlatokban felgyülemlik, a kritikai, mozgalmi és politikai reakció-formák mellett egy újfajta erőforrást jelenthet a kultúra és társadalom viszonyáról való gondolkodásban. A kulturális intézményrendszerek válságából menekülő kulturális szaktudás ezekben a kezdeményezésekben más társadalmi-gazdasági tényezőkkel interakcióban kapcsolódik be a létező válságfolyamatokba, s ezekben az élő kísérletekben új változatait termeli ki e szaktudás lehetséges relevanciájának a válságkörülmények között. A kulturális intézményrendszeren belüli politizálás gyengülő alkupozícióját ezekben a folyamatokban gyakran az újfajta kezdeményezések által megteremtett szerveződési formák alkuereje kompenzálja, akár a kétfajta pozíció kombinációja révén.

One thought on “Gagyi Ágnes: Válaszok a kulturális intézményrendszer válságára – kritika, politika, intézményen kívüli gyakorlatok

  1. Ne haragudj, hogy ezt mondom, Ági, de ez a szöveg olvashatatlan. Olyan, mintha egy rossz fordítás lenne. Egyszerűen félbehagytam az olvasását, pedig biztos tök jó dolgokat akarsz benne mondani.

Comments are closed.

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány