A foglaltházak cél szerinti osztályozásánál leggyakrabban a következő öt kategóriát használják: szükségletből adódó (hajléktalanság vagy egyéb méltatlan életkörülmények elkerülésére, alternatív lakhatási stratégia (cél egy közösségi életforma létrehozása), vállalkozói (kulturális vagy politikai központ létrehozása), épületmegőrző (műemlékek megőrzése céljából) és politikai (székházak foglalása politikai vagy civil szervezetek által).[1] Az alábbi írás a házfoglalás nyugat-európai és magyarországi kontextusát tekinti át: annak hollandiai példáitól kezdve és elsősorban személyes tapasztalatok, beszélgetések alapján – minthogy e szöveg szerzője Hollandiában került közel a házfoglalás mozgalmához – egészen odáig, hogy miért nem alakult ki Magyarországon számottevő squat kultúra.
Henri Lefebvre kapitalizmus-kritikájának egyik centrális gondolata a városhoz való jog. Röviden azt állítja, hogy a kapitalista városrendezés nem a városi lakosok igényei, hanem a gazdasági elit kiszolgálására törekszik. A spekulációs ingatlangazdálkodás ennek legegyértelműbb példája, ami szerint a lakás elsődleges funkciója nem az élettér biztosítása a polgárok számára, hanem a haszonszerzés. Ennek értelmében a lakások tömeges üresen tartása az ingatlanárak emelkedése érdekében egy célszerű lépés. De ugyanígy minden épület (plázák, irodaházak vagy stadionok) funkciója sem a használati értékben rejlik a városi közösség tagjai számára, hanem a profitszerzésben a gazdasági elit számára. Magyarországon kifejezetten kritikus a helyzet a közterületeket illetően: folyamatosak a közterületek használatát visszaszorító intézkedések (a hajléktalanság kriminalizálása 2013-ban, 2018-as gyülekezési törvény) vagy a közös városi tereket átépítő beruházások (Liget-projekt). A városlakók kiszorulnak saját városukból, közvetlen környezetükre sem anyagilag, sem szellemileg nem tudnak hatni. David Harvey szavaival, „az a kérdés, hogy milyen várost szeretnénk, elválaszthatatlan attól, hogy milyen társadalmi kapcsolatokra, természethez való viszonyra, életmódra, technológiákra és esztétikai értékekre vágyunk. A városhoz való jog sokkal többet jelent, mint a városi erőforrásokhoz való hozzáférés egyéni szabadságát: saját magunk megváltoztatására való jog a város megváltoztatása által. Ráadásul ez sokkal inkább közösségi, mint egyéni jog, hiszen ez az átalakulás óhatatlanul az urbanizáció folyamatainak megváltoztatására irányuló kollektív befolyás gyakorlásán múlik.”[2]
A foglaltházak témája kapcsán gyakran előkerül az amerikai anarchista író Peter Lamborn Wilson (aka Hakim Bey) neve, aki elsősorban a TAZ (Temporary Autonomous Zone, azaz Ideiglenesen Autonóm Terület) fogalmáról ismert. Szándékoltan nem definiálja a TAZ-ot – lévén az erőssége pont a rejtettségében van –, inkább történelmi példákon keresztül (kalóz-hálózatok, birodalmat hátrahagyó és az őslakosokkal összefogó gyarmatosítók vagy a proto-fasiszta D’Annunzio által elfoglalt nemzetektől ideiglenesen független Firenze) világít rá mibenlétére. A TAZ-ot az 1968-as forradalom utáni várakozásból kiábrándulva ajánlja alternatívaként, ami pont azáltal forradalmi, hogy keretein belül megszülethet egy pillanatnyi, forradalom utáni utópia – ami amint maradandó formát kap, vagy a hatalom felimeri, azonnal elillan. Mindig megújuló és egyszeri, így a hatalom számára kiszámíthatatlan mikor és hol bukkan fel legközelebb. A hasznos taktikán túli tartalma pedig épp az, amit Harvey ír Lefebvre-ről: önmagunk megváltoztatásának lehetősége egy közös környezet megváltoztatásán keresztül.
NO HOUSE NO PROBLEM
Ugyan más birtokának a lakhatási céllal való használatbavétele évezredes hagyományokkal bír, a mai értelemben vett squat-kultúra Hollandiában is az 1960-as évek diákmozgalmainak hatására kezdett kibontakozni. A holland nagyvárosok komoly lakáshiánnyal küzdöttek a II. világháború utáni évtizedekben, miközben egyre nagyobb számban álltak üresen a kihasználatlan ingatlanok a lakásspekuláció miatt. Elfoglalásuk gyakori és társadalmilag elfogadott jelenség volt, de egészen a 60-as évekig ennek szociális-politikai töltete kimerült a rászorulók társadalmi rendbe való beilleszkedésének segítésében. Az évtized háborúellenes, diák- és hippi-mozgalmainak hatására azonban a foglaltházak társadalomformáló szerepet kaptak. Számtalan funkciója lehet egy foglaltháznak: leggyakrabban kulturális, közösségi események helyszínei, infoshopok, (többnyire anarchista könyvek, zine-ek publikus könyvtárai) kapnak helyet, de hajléktalanszállóknak, adományboltoknak is teret adnak. A Provo[3] anarchista csoport jó példája annak, hogy az alulról építkező szerveződések mennyire átjárták a korszak holland közéletét. Egyik tagjuk, Bernhard De Vries, 1966-ban az amszterdami képviselőtestületbe is bejutott, munkájával jelentősen segítve nem csak a squat-kultúrát, de többek közt a biciklis- és munkásmozgalmakat is. A házfoglalás jogi helyzete is ekkor tisztázódott: amennyiben egy ingatlan bizonyíthatóan hat hónapnál tovább kihasználatlan maradt, szabadon elfoglalhatóvá vált. Ennek hatására a 70-es évektől kezdve több ezer foglaltház alakult Hollandiában. És bár olyan nagyvárosok mellett, mint Amszterdam, Rotterdam vagy Utrecht, kisebb városokban és falbakban is történtek házfoglalások, ez nem azt jelenti, hogy problémamentes lett volna a folyamat. Rendszeresek voltak a (sokszor illegális) kilakoltatások, a tulajdonosokkal, vagy a hatóságokkal való konfrontációk.
2010-ben a hatalmon lévő jobboldali kabinet kezdeményezésére betiltották a házfoglalást az országban, ami csak Amszterdamban több száz kilakoltatásához vezetett. Egy évvel később a Holland Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközik a bírósági végzés nélküli kilakoltatás. Emiatt ma, annak ellenére hogy ez a tevékenység továbbra is illegális, a házfoglalóknak nem kell rendőri erőszaktól tartaniuk, ha akár lakás-, akár kulturális célú foglaltházat létesítenek. Rendszerkritikus és provokatív foglalások esetében azonban, amikor ezek az akciók például a szabad piac problémáira vagy társadalmi egyenlőtlenségekre hívják fel a figyelmet, rendszerint sokkal agresszívabban válaszolnak a hatóságok.
Házfoglalási kísérletek
NO HOUSE NO PROBLEM (Ha nincs ház, nincs baj) – olvastam egy poszteren 2018 őszén a Hágai Királyi Képzőművészeti Egyetem folyosóján. A harmadik évem kezdtem a Képzőművészeti Egyetem testvériskoláján, a Hágai Királyi Konzervatórium zeneszerzés szakán. A poszter egy előadást hirdetett a holland lakhatási problémákról. A szűkszavú leírás, helyszín és időpont mellett viszont egy karikán „N” alakban áthúzott villám is megjelent rajta: a nemzetközi squat szimbólum. Amikor ezt a posztert olvastam, már megjártam Hága legtöbb nyilvános foglaltházát, de koncerteztem és szerveztem programokat több ilyen házban.
Az előadás után ott maradtunk néhány diákkal, hogy további kérdéseket tegyünk fel, az előadók pedig felajánlották, hogy megszerveznek nekünk egy házfoglalást. Az következő hónapban felkészítettek és elláttak minket minden szükséges gyakorlati tudással. Megtanultuk, hogyan lehet felismerni az üres házakat a városban, hogyan lehet különböző zárakat feltörni vagy egyéb módon lakásokba bejutni, illetve milyen jogi alapokra hivatkozhatunk, ha a tulajdonos, vagy a rendőrség megpróbál minket kilakoltatni. Ma a házfoglalás szürkezónába esik Hollandiában – önmagában illegális, de bírósági végzés nélkül a rendőrség nem lakoltathat ki senkit, akkor sem, ha a lakók illegálisan tartózkodnak ott. Mivel a házfoglalás a polgári jog hatálya alá tartozik, a rendőrség nem kezdeményezhet pert, így ameddig a tulajdonos a bíróságon nem nyer pert a házfoglalók ellen, addig biztonságban vannak.
Az általános taktika a következő: először megpróbálunk minél több vélhetően üres házat találni a városban, majd a lehető legtöbbet megtudni róluk a földhivataltól, vagy nagyobb épületek esetében a kerületi újság archívumából: ki a tulaj, miért állhat üresen. Ahhoz, hogy lakói jogokat szerezzünk, (amire hivatkozhatunk egy esetleges kilakoltatási kísérletnél), pár napig „lakói tevékenységet” kell végeznünk az ingatlanban. Ez a valóságban azt jelenti, hogy betörés után teljes csöndben ülünk két napon keresztül, és valamilyen online platformra töltünk fel megrendezett képeket olyan tevékenységekről, ami az ottlakást bizonyítja (főzésről, tanulásról vagy takarításról). Ezután egy külső szóvivő a kinyomtatott jogszabályokkal a kezében kihívja a rendőrséget, hogy tájékoztassa a házfoglalásról a hatóságokat. Ez a lépés – a hatóságokkal való jó viszony megalapozásán túl –, a lakói jogaink formális elismertetéséhez kell. Végül felkeressük a tulajt, és megpróbálunk valamilyen közös megállapodásra jutni vele.
Az első akciónk alkalmával három családi házat foglaltunk el ugyanabban az utcában. Itt majdnem az összes ház üresen állt, mivel a cég, amelynek a tulajdonába tartozott ez a terület felújítást tervezett, a lakókat pedig hónapokkal előttünk kiköltöztették annak ellenére, hogy ekkor még semmilyen terv nem volt a kerület elé terjesztve, illetve építési engedéllyel sem rendelkeztek. A szomszédokkal és a körzeti hatósággal is jó viszonyt alakítottunk ki. Ők sem örültek az üres utcának – olyannyira nem, hogy egyes szomszédok további házak elfoglalására buzdítottak minket. Sajnos a tulajdonos, (Hága egyik legnagyobb ingatlancége) nem szimpatizált velünk, és már pár hét elteltével perrel fenyegetőzött. Ugyan az ügyvédünk megpróbált minél több időt nyerni nekünk a tárgyalás időpontjának csúsztatásával, három hónap után el kellett hagynunk a helyet. A legtöbb ház még több mint egy évig állt üresen, mielőtt megkezdték a lebontásukat. A második házunk elfoglalását már a mi csapatunk szervezte a mentoraink segítsége nélkül. Itt két egymás melletti ajtóból nyíló 3 emeletet, összesen 4 szomszédos lakást foglaltunk el. Az egyik emelet egy körülbelül 70 négyzetméteres nyitott tér volt, ahol több koncertet, performanszot is szerveztünk. Végül pert vesztettünk a tulajdonos ellen, aki a tárgyaláson azzal érvelt, hogy a jelenlétünk hátráltatja a felújítási munkálatok megkezdését. Ezek azóta sem kezdődtek el.
Az utolsó akciónk célja egy többezer négyzetméteres komplexum elfoglalása volt, amiben konzervatóriumi hallgatóknak adtunk volna otthont, illetve gyakorló- és koncerttermeket alakítottunk volna ki. A projekt – House of Music – a konzervatórium saját apartman-komplexumának nevét vette át, reflektálva a diákok számára rendelkezésre álló lakások hiányára, a drága albérleti árakra és a közös terek hiányára, amelyek nélkül ott egy valós közös alkotói tér nem valósulhatott meg. Az első célpontunk egy 4 éve üresen álló, korábban idősotthonként funkcionáló 2700 nm²-es épület volt, de a birtokon folyó munkálatok ellehetetlenítették az akciót. Az épület máig kihasználatlanul áll. Második kísérletünk egy több éve üres irodaház elfoglalása volt. Miután sokszori próbálkozás után is képtelenek voltunk bejutni, képeket szerkesztettünk, melyek a bent lakók életét ábrázolják, ezeket több nap alatt feltöltöttük egy új Twitter fiókra. Ezután kihívtuk a rendőröket kinyilvánítani, hogy az épületet elfoglalták. A tervünk az volt, hogy miután a lakói jogainkat elfogadják, szabadon feltörhetjük és kicserélhetjük a zárat. A terv első része működött is, a rendőrök szimpatizáltak velünk, de miután a tulajdonos megjelent egy érvényes szerződéssel, miszerint az egyik szoba ki van adva raktárnak, azonnal kilakoltattak minket.
Squat kultúra Kelet-Közép-Európában
Ugyan Hollandia sok szempontból úttörő volt a foglaltházak történetében, a mozgalom a legtöbb nyugat-európai országban is ekkoriban alakult ki. Hasonló gazdasági, szociális és politikai körülmények indították útnak a squat-mozgalmat, és hasonló körülmények szorítják vissza ma. Nyugat-Európában hullámokban jelentkeztek a házfoglalások, általában a szubkultúrák előretörése és a házfoglalást büntető jogszabályi változók kettőségének függvényében. Ugyan ezek a hullámok országonként eltérő időszakokban csaptak fel, mégis megfigyelhetők átfogóbb nemzetközi dinamikák. Az első hullám a 60-as évek végén és 70-es évek elején bontakozott ki, fő indítékait pedig a háborúellenesség, a szociális és gazdasági különbségek eltörlése iránti igény és a környezetvédelem adták. Ezen törekvések jelentős részét ugyanúgy magába foglalta az akkoriban kiépülő jóléti állam, még akkor is ha a házfoglalók, kevesellve a jóléti állam hatékonyságát, saját kezükbe vették ezen problémák megoldását. Ez megváltozott a második nemzetközi hullámmal, amit a 80-as évek neoliberális fordulata, pontosabban e fordulat kritikája hozott el. A sokszorosan cáfolt neoliberális alapelv, miszerint a szabad piac hatékonyabb a gazdasági újraelosztás ügyében a jóléti államnál, még inkább növelte a házfoglalók és a politikai hatalom közti nézeteltéréseket. Ez a konfliktus ideiglenesen vitalizálta a squat-mogalmakat, idővel mégis visszaszorította őket. Néhány nemzetközi politikai esemény, mint a 2008-as gazdasági válság és az annak nyomán kialakult 2011-es Occupy mozgalom újra fellendítették a squat mozgalmat. A 2014 óta tartó menekültválság következményeként nyíltak meg Athénban olyan menekült-squatok, mint a City Plaza vagy a 5th School. Általános tendecia azonban a házfoglalás egyre marginálisabb gyakorlattá válása – mind a kriminalizáló jogszabályok (Hollandia 2010, Anglia 2012), mind az apadó közösségi kedv miatt. A hágai szcéna egyik oszlopos tagja (aki minket is segített az első házfoglalásunknál), egy magánbeszélgetésben kifejtette nekem, hogy a squat-mozgalom aktív tagjaként is úgy érzi, nem sikerült a kiszolgáltatott rétegeket megfelelően megszólítani és bevonni. Ez a mi akcióinkban is megmutatkozott: ugyan az elsődleges célunk egy alkotói tér megteremtése volt, a házfoglalásainkat ugyanúgy a társadalmi egyenlőtlenségek kritikájának tekintettük, ami ha nem is hamis, de valamelyest önbecsapás. Középosztálybeli művészhallgatókként nem voltunk valós kiszolgáltatottjai a rendszernek, legalábbis nem gazdasági értelemben.
Ha foglaltházakról hallunk, elsősorban nyugat-európai országok jutnak eszünkbe (Hollandia, Anglia vagy Franciaország), de tévedés azt hinni, hogy Kelet-Európában ne lennének példák, még ha a házfoglalás egyetlen országban sem nőtte ki magát a nyugatiakhoz hasonló nagyságú mozgalommá. Ennek elsősorban történelmi okai vannak, a szocialista országokban jellemzően brutális hatósági ellenállással szembesültek az anarchista és alulról szerveződő mozgalmak. Kivételes pozícióban volt Jugoszlávia, ahol nagyobb hatást gyakorolhattak a nyugatról beáramló eszmék és mozgalmak. Az első kelet-európai squatot 1976-ban Ljubljanában egy diákmozgalom tagjai hozták létre, akik a lakhatási problémákra, illetve az üresen álló városi ingatlanokban rejlő kulturális-közösségi lehetőségekre igyekeztek felhívni a figyelmet (Erjačeva 29).[4] A hatóságok két héten belül kilakoltatták őket és jelentős közösségi támogatást sem nyert az akciójuk. Mégis itt jelent meg a 80-as években az első kelet-európai punk mozgalom, élénk közösséget alkotva a zenei-képzőművészeti avantgárddal és radikális gondolkodókkal (mint például a fiatal Slavoj Žižek). Ekkor alakult meg az NSK (Neue Slowenische Kunst) művészeti csoport, akik egy autonóm államot alapítottak, saját útlevéllel és több nagykövetséggel Európa-szerte.[5] Itt természetesen nem jogi értelemben vett államról beszélünk, hanem a nemzetállamok ideológiájával szembeni kreatív ellenállásról. Jugoszlávia felbomlása után új erőt nyert a squat-mozgalom Szlovéniában, és több a 90-es és 2000-es években elfoglalt épület is sok évig működhetett (pl. Cukrarna, Autonomous Factory Rog, AC Molotov), néhány ezek közül még ma is áll (a Metelkovát 2021-ben kezdte kilakoltatással fenyegetni és támadni nemcsak a szlovén kormány de neonáci és paramilitáris csoportok is).
A nyugati squat-kultúra nagy tömegeket megmozgató szociális mozgalmak hatására fejlődött ki. Ezzel szemben a keleti blokk országaiban a rendszerváltások idején, vagy közvetlenül azt követően jelentek meg az első törekvések a nyugati mintájú házfoglalások meghonosítására. Jól mutatja ezt Kelet-Berlin példája, ahol 130 foglaltházat regisztráltak 1990 júliusában, amikor a városvezetés úgy döntött, hogy nem tolerál további foglalásokat.[6] Csehszlovákia nagyvárosaiban közvetlenül a bársonyos forradalom után zajlottak az első házfoglalások, ugyan sokkal kisebb számban mint Kelet-Németországban, mégis elegendő társadalmi támogatással rendelkeztek ahhoz, hogy több is évekig fennmaradhasson (pl. Ladronka, Prága, 1993-2000). Az egykori szocialista országok közül Lengyelország squat-szcénája volt a legnagyobb. Az első foglaltházak 1991-ben jelentek meg és annak ellenére, hogy ezek eleinte ritkán maradtak fenn pár hétnél tovább, több a 90-es évek második felében és a 2000-es évek elején foglalt ház máig áll (pl. Rozbrat, Poznan). A 2004-ben elfoglalt Elba 2012-es kilakoltatása után több mint 2000 fő tüntetett Varsóban a foglaltházért, 2013-ban pedig egy 5000 fő körüli tüntetés zajlott miután egy szélsőjobboldali felvonulás során megtámadtak, majd megpróbáltak felgyújtani két foglaltházat.[7]
A foglaltházak hiánya Magyarországon
Jogosan merül fel a kérdés, hogy ha hasonló történelemmel rendelkező országokban megszülethetett a squat-mozgalom, akkor itthon miért nem találunk foglaltházakat? Sajnos a kelet-európai squat mozgalmakról (beleértve Magyarországot is) csak az utóbbi évtizedben születtek nagyobb tanulmányok, így nehéz erre a kérdésre pontos választ kapni. A II. világháború után – ahogy az 1956-os forradalom után is –, többezer ember költözött be a megüresedett lakásokba, amiknek egy részét később legalizálták is.[8] Ezen kívül az államszocializmus időszakában voltak, akik megelégelve a hosszú várakozási időt, amíg lakáshoz juthattak, üresen álló lakásokba költöztek be. Egy ilyen történetet mutat be Tarr Béla Családi Tűzfészek (1979) című filmje is.
Az állami elnyomás és a megfigyelési rendszer miatt nem bontakozhattak ki a nyugatihoz hasonló mértékben a hatalomkritikus mozgalmak. Magyarországon a ’70-es évek szubkulturális közösségeinek a házfoglalás gyakorlata nem képezte szerves részét, a téma szempontjából mégis relevánsak egyes törekvéseik. A nyugatról beáramló hippi és punk mozgalmak hatására megszületett a magyar „csöves” szubkultúra, ami annak ellenére, hogy egységes és explicit politikai célokkal nem rendelkezett, a foglaltházakhoz hasonlóan feszegette a magántulajdonnal kapcsolatos normákat. Életformájukkal a csövesek nem a kihasználatlan ingatlanok, hanem a közterek közösségi térré való alakításában vettek részt – ha akaratlanul is. A magyar képzőművészeti avantgárd is sikeresen kialakított magának autonóm tereket, ennek egyik legfontosabb példája, amikor 1968-ban Galántai György a Veszprémi Egyházmegyei Hatóság jóváhagyásával működtetni kezdett egy „alternatív művészeti intézményt” Balatonboglár elhagyatott kápolnájában. A Kápolna Tárlat több éven keresztül adott otthont több tucat kiállításnak, színházi előadásnak, fesztiválnak és egyéb kulturális eseménynek egészen addig, amíg 1974-ben a hatalom el nem lehetetlenítette fennmaradásukat.
Más volt szocialista országokhoz hasonlóan Magyarországon is a rendszerváltás jelentette a fordulópontot. Az első mai értelemben vett squatot a Fidesz alapította 1989-ben a Nap utcában, azzal a céllal, hogy felújítsák az épületet. Ebből végül nem lett semmi[9]. A következő foglalást 1991-ben a francia Resonance-csoport vitte véghez a mai Trafó régi épületében, ahová performanszokat, kiállításokat, előadásokat szerveztek néhány hónapon keresztül. Miután elhagyták a helyet, egy magyar csapat költözött be, akik – annak ellenére, hogy a polgármester eleinte hajlott rá, hogy nekik adják a helyet – szétszéledtek és végül a rendőrség kilakoltatta őket. A kulturális és vállalkozói foglaltházak jellemzően kevesebb veszélyt jelentenek a hatalom számára, ezért is a legtöbb hosszabban fennálló magyar foglaltház ebbe a kategóriába esik, mint például a Boulevard és Brezsnyev Galéria (Király utca, 2006-2010) és a Sirály (Király utca, 2006-2013). A nyíltabban rendszerkritikus, vagy szociális problémák megoldására törekvő foglaltházak (mint a Kazinczy utcában 2005-ben nyílt hajléktalanszálló) kivétel nélkül kevesebb mint pár hétig létezhettek.
Ezek kapcsán fontos megemlíteni a Város Mindenkié szervezetét is, akik 2009-es alakulásuk óta a lakhatáshoz való jogért, a hajléktalanok diszkriminálása ellen és a hajléktalanság dekriminalizálásáért küzdenek. 2013 és 2015 között több házfoglalást is megvalósítottak, hogy a kihasználatlan városi ingatlanok és a hajléktalanság problémájára felhívják a figyelmet. Bizonyos értelemben egyéb jogvédő akcióik is nagyon közel állnak a házfoglalás eredeti szellemiségéhez abban, hogy más szervezetekkel ellentétben tagjaik jelentős része hajléktalan, azaz abból a társadalmi csoportból való, akiknek jogaikért harcolnak.
Magyarország legszervezettebb akcióit a Centrum csoport vitte véghez 2004 és 2005-ben, kezdve az egykori Úttörő Áruház két éve üres épületének elfoglalásával. Az akcióban több tucat aktivista, egyetemista, punk és anarchista vett részt, akik két hétig tartó előkészítés után megnyitották az épületet kulturális események számára. Mivel nagy hangsúlyt fektettek a médiajelenlétre, sok szimpatizánsra találtak, bár az ingatlant a tulajdonos kérésére rövidesen el kellett hagyniuk. Két további akciójuk is hasonlóan rövidéletű volt (a Flórián Mozi és Kazinczy utca 41, 2005), amiből a második a hatalom ígéretével ellentétben bírósági eljárással végződött[10]. Ezek az akciók, annak ellenére, hogy jelentős pozitív visszhangot keltettek a médiában, nem vezettek mozgalom kialakulásához.
Kelet-Európában általában nehéz helyzetben vannak a házfoglalók, lévén történelmi okok miatt a squat-mozgalom alapjait meghatározó első hullám ezekben az országokban nem alakult ki és lényegében egy nyugati hagyomány meghonosítására tett kísérletről beszélünk. A jelenség nyugati eredete tovább marginalizálja a gyakorlatot az amúgy is erősen jobbra húzó országokban. Arra a kérdésre, hogy miért nem találunk ma foglaltházakat Budapesten, a magyarázat valószínűleg ebben rejlik. Ha a foglalásra tett kísérletek számától eltekintünk, talán a legnagyobb különbség Magyarország és Lengyel- vagy Csehország között a szimpatizánsok száma, akik például hajlandóak utcára vonulni egy-egy kilakoltatás után, vagy annak megelőzése érdekében. Míg a többi kelet-európai országban sokszor többezer fő áll ki egy nagyobb foglaltház fennmaradása mellett, magyar foglaltházak melletti tömeges szolidaritásra nincs példa. Ez abból adódhat, hogy Magyarországon inkább izolált esetekről beszélhetünk, mint foglaltház-mozgalomról. Kicsit messzebről közelítve, a házfoglalásokat mindig különböző szubkultúrák előretörésének viszonyában érdemes értelmezni, nem önálló jelenségként, és ha vannak is Magyarországon alulról szerveződő társadalmi és kulturális kezdeményezések, ritkán tudnak megmozgatni egy kritikus tömeget, ami egy nagyobb mozgalmat alkotva strukturális változásokat idézhetne elő.
[1] Harvey, David (2008) The Right to the City, New Left Review, 53 (23), magyarul (2009): A városhoz való jog. Fordulat, 7, 117-133., 117. o. fordította: Pósfai Zsuzsa
[2] Prujit, H. (2013)The logic of urban squatting. International Journal of Urban and Regional Research, 37(1), 19–45.
[3] Richard Kempton: The Provos. Amsterdam’s Anarchist Revolt. Autonomedia, 2007.
[4] Squatting Everywhere Collective:Fighting for spaces, fighting for our lives: Squatting movements today, Self-published, Edition Assemblage, Münster, 2018, 213.
[5] Michael Benson: Predictions of Fire. Documentary film, 1996
[6] Squatting Everywhere Collective:Fighting for spaces, fighting for our lives: Squatting movements today, Self-published, Edition Assemblage, Münster, 2018, 213.
[7] Polanska, Dominika V. & Piotrowski, Grzegorz (2016) : The Development of Squatting in Poland: Structural Conditions and local differences. Baltic Worlds, 9, 46-56.
[8] Udvarhelyi Éva Tessza (2014): Az igazság az utcán hever. Válaszok a magyarországi hajléktalanságra. Napvilág, Budapest.
[9] Ember Zoltán: Házfoglalók: Eszméletlen nagy élmény. Magyar Narancs, 2004.11.18, https://magyarnarancs.hu/sport/hazfoglalok_eszmeletlen_nagy_elmeny-53165
[10] Kotun Viktor (2008): A Centrum csoport és Budapest. Helikon – Irodalomtudományi szemle 4, 605.
