A Facebook igazi arca

“A költői terrorizmus — a változás pszichológiája — nem feltétlenül a szorongáson keresztül fejti ki a hatását, hanem más erős pszichológiai ágenseken keresztül állítja elő az érzelmi intenzitást, mint az undor, a szexuális izgatás, a babonás félelem, vagy az önazonosság dekonstrukciója” (Becker 37)

Taktika és stratégia

Stevphen Shukaitis mostanában írt egy esszét Konrad Becker művészet-stratégiai munkásságáról, ahol kiemeli, hogy míg taktikai kérdésekről állandóan nagy viták folynak mind az autonóm politikában, mind a művészeti diskurzusban, addig stratégiai kérdéseket felvetni szinte ciki, mert az utóbbiak — elvileg — az elnyomó hatalomgyakorláshoz tartoznak. Így lehetséges, hogy olyan műfaji kérdésekről, mint a videóinstallációk kiállítása vagy az utcai művészet kanonizációja rengeteg szó esik, ugyanakkor ritkán kerül szóba egy olyan módszeres művészi ellenállás, amiben ezek csak eszközök. Becker viszont megkísérli túlhaladni a saját felvetését, miszerint “Lehetséges, hogy a taktika a szegények stratégiája?” (90) Ahogy Clausewitz írja, “míg a taktika a haderő alkalmazása a csatában, a stratégia a csaták alkalmazása … a háború célja érdekében.” (142) Ebből kiindulva már újragondolható a taktikai médiahasználat — akár mint műfaj is.

Amikor teljes egészében elvetjük a stratégiai gondolkodást, akkor egy olyan idelógiai gépezetet termelünk újra, ami lebutítja és megbénítja a művészeti termelést és az önszerverveződő politikai tevékenységet is, még mielőtt elkezdhetnének működni, hiszen olyan korlátozásokat állít fel a gondolkodás és a cselekvés számára, amelyek között bármilyen erőfeszítés értelmetlen. Olyan végzetes következményei lesznek ennek a gyakorlatnak, mint amikor egyesek az erőszakmentességet stratégiai, sőt ideológiai szintre emelik, ahol nem lesz más, mint “a gyengeségünk elméleti megfogalmazása” (The Invisible Committee). Ez szépen látszott Líbiában, ahol a népi mozgalom erőszakmentesen kezdődött, de amikor Kadafi rájuk küldte a bombázókat, akkor nem fetisizálták az erőszakmentes taktikákat, hanem jó stratégiai érzékkel elkezdték megszervezni a polgárháborút. Eleinte az ellenállás egyik eszköze pont az a facebook nevű holnap volt, amit Paolo Cirio és Alessandro Ludovico kritizálnak Face to Facebook nevű alkotásukban.

A Facebook igazi arca

A művészpáros egymillió nyilvános facebook oldalból generált társkereső honlapot. Először írtak egy úgynevezett hálópókot (alias web spider), ami átemelte a saját adatbázisukba a facebook felhasználók adatait: a csoport tagságokat, arcképet, nevet, lakhelyet és barátokat. Aztán a biztonsági kamerákban használt arcfelismerő szoftver segítségével kiválogatták a mosolygós képeket, és neurális hálózatok segítségével a mosolyokat 6 különböző kategóriába sorolták: törtető, lezser, tréfás, kedves, ravasz és önelégült. Végül az így kapott csoportokat nemenként is szétválogatták. Az általuk fejlesztett program előre betáplált példák alapján dolgozott, miközben folyamatosan tanult a kezelőitől, akik rámutattak a hibás megoldásokra. Az így értelmezett adathalmazból sült ki végül a társkereső oldal, ahol arcképük alapján tudták párosítani az embereket, pl. lehetett keresni a “lezser brazil nő” kifejezésre. A végeredmény két külön oldal, a médiahekk és annak dokumentációja

Az akciót a berlini transmediale fesztiválon mutatták be, aminek a szervezői ezévben a felelősség és a hatalom kapcsolatára reagáló alkotásokat vártak Response:Ability jeligére. Az installáció bevallottan nem a honlapokra épül, hanem a mű működésére és mondanivalójára koncentrál: diavetített diagramokkal magyarázza a mechanizmust, molinóval a marketinget, és egy háborús emlékműre emlékeztető arcfallal mutatja be a résztvevőket. Ráadásul az installáció terére pont úgy lehet rálátni, ahogy egy diavetítőn elhelyezett fóliára: nagyban szemből és kicsiben felülről. A három elem stiláris összjátéka tökéletesen leképezi a fent említett Konrad Becker stílusát, ami a legfelszínesebb sablonszövegek retorikáján át a háborús nyelvezeten keresztül a puritán tudományos elemzésig jut el. A kísérteties az egészben az, hogy ez a fülbemászó összhangzat végül a (náci) okkultizmus hangján szólal meg. A tálalásról még annyit, hogy — amint arra a statement során felhívják a figyelmet — az egész oldal alapötletét a facebook első, kezdetleges verziója adta. Az tulajdonképpen egy olyan társkereső oldal volt, amire Mark Zuckerberg az egyetem honlapjáról halászta össze a képeket és adatokat. Persze mivel a 2010 októberében bemutatott A közösségi háló című film feldolgozza az anekdotát, a közönség nagy részének rögtön beugorhatott a párhuzam.

Doppelgänger

“Minden hadászati összefüggésen túl egy sötét ikertestvér, egy virtuális doppelgänger árnyékolja be a technológia fejlődését a nyomdai sajtótól a biotechnológia és a születésszabályozás elterjedéséig.” (66)

A fotográfia alapvetően átalakította a viszonyunkat a látáshoz, amikor a puszta látvány “hű” képét adta. A facebook és a hasonló “közösségi” oldalak azzal kecsegtetnek, hogy a társasági életünket képezik le. Ugyanakkor a reprezenáció trükkje az, hogy mind a fotográfia, mind ezek az oldalak egy hozzánk képest folytatólagos térben léteznek, vagyis egy új tárgy, egyfajta árnyék jön létre. A fotónál ennek kategóriája a fénykép, a közösségi oldalaknál gyakorlatilag az akta, annak minden vésztjósló (történelmi) mellékzöngéjével együtt. Egy magunktól megfosztott térben élünk tovább. Mint a Dorian Gray arcképe, Cirio és Ludovico munkája erre az ellentmondásos helyzetre hívja fel a figyelmet – stílszerűen egy újabb fantomkép megrajzolásával. Olyan kérdéseket feszegetnek, mint hogy ezt a társadalmi életünkről készült profilt tulajdonképpen ki csinálja, ki használja és mire, illetve ki birtokolja. Ezeket most fordított sorrendben válaszolom meg.

Egy facebook felhasználó arcképe, mint ahogyan az egész oldal, de facto szőrőstül-bőrőstül a Facebook Inc. tulajdona (amiben azért a stanfordi jogi egyetem szakértője nem olyan biztos). Így tehát minden felháborodás ellenére, amit az olasz duó tevékenysége kiváltott (11 magánszemély akart perelni, öten pedig halálos fenyegetéseket küldtek), végülis nem a felhasználókat, hanem a céget lopták meg — és az annak rendje és módja szerint vissza is követelte a tulajdonát, amit a szerzőpáros, mint becsületes megtaláló, vissza is juttatott a jogos tulajdonosának. Itt érdemes megemlíteni, hogy a társkereső oldal néhány napos nyitvatartása alatt 56 szereplője használta ki a készítők ajánlatát, hogy eltávolítsák az oldalról, viszont 14 facebook felhasználó önként jelentkezett, hogy felkerülhessen rá. Ugyanakkor a jogi hercehurca itt nem ért véget, ami jól mutatja, hogy az akció görbe tükrében a facebook sok olyan vonása is megmutatkozott, amit nem szeretne közszemlére tenni. Ezért most a dokumentációs oldalt is szeretnék eltüntetni az Internet színéről, sőt, a médiaművészeket kizárták a saját profiljukból, az adataikat pedig megtartották maguknak.

Ugyanakkor a puszta tény, hogy az akciót sikerült végrehajtani, arra is felhívja a figyelmet, hogy ez a kvázi-publikus adatbázis a barátkozáson kívül milyen más célokat szolgálhat. Sokakat nem izgat, hogy a róluk szóló információk implicite a titkosszolgálati aktákat gyarapítják, de arra nem biztos, hogy gondolnak, hogy a profiljuk a hitelkérelmük vagy az állásinterjújuk elbírálásánál is latba eshet, illetve a kreatív marketinges cégek is rávethetik magukat. A Face to Facebook pl. 4 kommersz társkereső oldaltól és további 9 cégtől kapott érdekes ajánlatokat.

A legérdekesebb tanulságok azonban a “közösségi” oldalak libinális gazdaságával kapcsolatosak. Hiszen amikor önként válaszolunk a “Ki vagy te?” kérdésre, hogy egy lehessünk az oldal 500 millió felhasználója közül, tulajdonképpen ingyen dolgozunk egy multinacionális cégnek. Az ilyen oldalak a “természetes monopólium” elve alapján működnek, vagyis a (csere- és használati) értékük egyenesen arányos a felhasználóik számával, illetve az ő általuk termelt adatok mennyiségével és minőségével. A vágy, hogy megosszuk egymással az életünket, és “barátokra” tegyünk szert, a függőségig fokozódhat, és egyszer csak rájövünk, hogy elvesztettük az irányítást a szörny felett, amit mi magunk kreáltunk – saját magunkból. A Face to Facebook azt a kísérteties élményt kínálja, hogy amikor a képernyőn meglátjuk a saját arcunkat egy idegen oldalon, akkor nem ismerünk magunkra, illetve, ami még aggasztóbb, egy addig ismeretlen, vésztjósló oldalról ismerjük meg magunkat. Mindez egy olyan virtuális világban, ahol mindenkinek csak barátai vannak, és persze bármerre fordítjuk a fejünket, mindenki mosolyog, végeláthatatlanul.

Cirio és Ludovico terméke tehát igazi kibernetikus kritika — nem csak elmagyarázza magát, hanem meg is valósítja: működik. A szerzőpáros nem csak érdekes taktikai médiaművész, hanem ravasz politikai stratéga is amellett, hogy hozzáértő hekker-programozó. Tudják, hogy mikor kell lecsapni, mihez kell nyúlni, és ügyesen forgatják a numerikus katanáikat. ¶

Idézett papírforrások

Becker, Konrad: Strategic Reality Dictionary.

The Invisible Committee: The Coming Insurrection.