„Ezt légy szíves így írd le: ciki van”


Rendőröket dobáló diákok a Boulevard Saint Germain-en, Párizs, 1968, május 6. fotó: Bruno Barbey

Negyven évvel vagyunk a forradalmi és szimbólummá vált 1968-as év után, és sok cikk születik 68 és a mai helyzet összevetéséről. Erhardt Miklós képzőművészt 2001-ben, aktivistaként ismertem meg az alterglob Manamana projekt kapcsán. Vele beszélgettem arról, hogy mi lett a 68-as lázadás és az ellenkultúra sorsa, kik a mai örökösei, hogyan változott politika és képzőművészet viszonya és mit gondoljunk a kultúra privatizációjáról. 

Nem régen közöltük az indymédián Tariq Ali egy írását  68-ról, ami bár informatív, de számomra nosztalgikus, és depressziós. Mennyire jó megközelítése ez 68-nak? 

Azt gondolom, hogy 68 nagyon szomorú történet. Ennél eklatánsabban nem bizonyosodott be, hogyan lesz jól csomagolható kulturális áru (lukácsi értelemben vett áru) a fiatalság kultúrájából. A legjobban fizető áru – minden erre épül. Ami ma előre visz, ami mozog, annak köszönheti a létét, hogy 68 feloldott bizonyos határokat, hogy 68 felszabadulást követelt. Mi lett ebből a felszabadulásból? A vállalatok felszabadulása mindenféle törvényes kötelezettség és nemzeti korlátozás alól. Azok a jelszavak, amelyek pozitív, közösségi, és politikailag elkötelezett tartalmat hordoztak, mint jelszavak megmaradtak, óriás karriert futottak be, de ez a karrier már ott teljesedett ki, ami ellen ez az egész mozgalom szólt. Ez egy olyan tanulság, amelyre nem lehet mást mondani, mint hogy szomorú. Hát mi szomorú, ha nem ez?

Nem gondolod, hogy 68 eszméiből nagyon sok szétsugárzott, hogy abból élünk, ami ott létrejött?

Minden társadalmi rendszer kitermeli azokat a tudatformákat, amelyek túlélhetővé teszi. Azt viszont túlzásnak érzem, hogy mi 68-ból élnénk, mert nem csak abból élünk, hanem attól is halunk meg. Ma már egészen világos jeleit látjuk annak, hogy az ember milyen szinten veszi át a kizsákmányolónak a szerepét saját maga fölött, amennyiben ennek meg vannak teremtve a körülményei.

Jó ideje divat már a politikai művészet nyugaton, írod egy cikkedben, de nem teszel említést arról, hogy Magyarországon ez egyáltalán nincs így.

Azért nincs benne a cikkben, mert egy idő után végtelenül elfáradtam attól, hogy minden lehetséges fórumon ezt mondom, hogy Magyarországon nincs elég politikai művészet. Van, amikor olyan a szelleme a művészetnek, hogy a politikai kritika sokkal erősebb benne – ez általában kötődik valamiféle társadalmi erjedéshez, ahogy a hatvanas években történt, vagy kilencvenes évek második felétől mikor a szovjet blokk felbomlásának beértek a kulturális következményei.

A nyugati művészet szempontjából nem irreleváns, hogy a szovjet-blokk felbomlásának milyen következményei voltak?

Ez félreértés. Belőlünk ugyan geopolitikai mellékkörülmény lett, azok is vagyunk a mai napig, de az igazi sokkot a baloldali, kapitalizmusellenes, kritikus, hatvannyolcas gyökerű kultúra és művészet szenvedte el. Catherin David explicit módon a kelet-európai szocialista társadalmi rendszereket vádolja, hogy a felbomlásukkal hozzájárultak a baloldal, mint politikai tényező degradálódásához, hogy gondolkodás nélkül, átszellemült arccal loholtak a fogyasztói kapitalizmusba, amiről utólag már tudjuk, hogy mekkora csapda, és hogy ezzel további lendületet adtak annak a rendszernek, amely ellen a társadalomkritikus művészeti szcéna dolgozik.

A bipoláris rendszer valóban kimúlt a kilencvenes évekre, de ott maradt győztesen a globális kapitalizmus, amely szinte céltáblaként kínálta magát a globalizációkritikus mozgalom számára..

A művészeti életben már a kilencvenes évektől zajlik mindez: Yes Men, Etoy, Superflex, N55, Everyone is an expert, Las agencias, igen, ez megint egy hullám, bár itt azért nagyon erős a folyamatosság. A globális művészeti szcéna megjelenésének okai között van a kelet-európai blokk szétesése, az Európai Unió születése. Intézményesült, és létezik a maga hatalmas erejével a biennáléipar, ami egy teljesen külön művészetet indukál.

A politikai művészetet beszippantja az intézményrendszer, amely a nyugati államok lelkiismeretét mossa tiszára – írod. Miért nem beszélsz emellett a globális tőkéről, amely az utóbbi egy-két évtizedben privatizálja a kulturális szférát?

Azért nem írtam, mert ezt ugyanúgy unom. Azért találom végtelenül unalmasnak ezt a témát, hogy a tőke hogyan válik kulturális tárggyá, és kulturális tárgy mivoltában hogyan szippant be minden ellene irányuló ellenzéki, kritikai mozgalmat, mert ezt Guy Debordnál világosabban (1967-ben!) nem írta le senki, ebben a tekintetben nem látok semmilyen változást, csak redundáns panaszkodást.

Csak éppen azóta ez szép lassan megvalósul, az intézményrendszer alárendelődik a tisztán befektetési szempontokat szem előtt tartó globális tőkének. Debord idejében ez nem volt ennyire erőteljesen jelen, ha látta is előre.

Hát, a jelei mindenesetre megvoltak – ha megfigyeled az 1968-as események közvetlen utóéletét, kulturális feldolgozását és bedarálását. Mindebből mára egyértelműen valami szexuális forradalom, generációs mozgalom, stb. lett. Ez ugyanis a lehető legkényelmesebben eladható formája. Senki nem beszél már arról, hogy ez munkásosztály alapú forradalom is volt, hogy gyárakat foglaltak el világszerte. Erről nem születnek a popipar szintjén legendák. Legendák arról születnek, hogy mennyire felszabadítóan hatott 68, a kábítószer, a szex stb.

Ellentmondás, hogy egyrészt pozitív jelenségként tekintesz a kilencvenes évektől jelentkező politikai művészetre, másrészt nagyon pesszimistán azt mondod, hogy 1968 után a tőke eladta az ellenkultúrát.

Az ember mindig keres utakat, és a művészetet is így gondoljuk el. Pozitív dolog, hogy ezek a kérdések egyáltalán fölmerülnek, és az emberek lázadással, vagy belenyugvással reagálnak, és nem szó nélkül fekszenek alá.

Az egész kultúra privatizációja jelenség közhely, mert Debord már 67-ban megírta? Nálunk most kezdődik el igazán.

Pontosan tudjuk, hogy Magyarország egy vicc, ahogy van. Egy viccet továbbragozni nem érdemes. Egyszerűen ciki van, ezt légyszíves így írd le: ciki van. Nagyon jó, hogy ez a válság van, én nagyon örülök neki, legyen egyre mélyebb, most talán az arroganciából elveszik valami. A provincia arroganciájánál nincs rosszabb, az gyilkos. Ami viszont világszinten működik, ott vigyázni kell. A kultúra privatizációja felett lehet keseregni, de látni kell, hogy a nálunk minden szempontból gazdagabb társadalmak a mainstream mellett egy nem mainstream, de még nem is teljesen periférikus kulturális felületet tudnak adni, ami élhető és önfenntartó, nem vonz nagy tőkemozgásokat ezért nem is olyan érdekes a tőke számára, de van.

Arra gondolsz, hogy lehetnek a kultúra privatizációjában jó elemek?

Nem, nem gondolom, hogy lehetnek benne nagyon jó elemek, de van még nem privatizált kultúra. Sokan azért maradnak meg olyan ’periférikus’ területeken, mint a művészet, mert sohasem lesz olyannyira bénító, mint az igazán privatizált területek, mint a televíziózás, stb. Kevés olyan művészt ismerek, aki olyan szinten feküdne a tőke alá, hogy megszűnjön művésznek lenni. Ismerni kell a szabályokat, hogy milyen magasról lehet belepisálni a medencébe, hogy még ne dobjanak ki a strandról.

Van, aki azt mondja, hogy szalonkommunista vagy.

Az nem olyan rossz. Bárcsak lennének hozzá szalonok.

 
Az első Big Hope projekt: Sajat Szemmel/Inside Out, Miklos Erhardt & Dominic Hislop, 1998. fotó: bighope.hu


Idén tíz éve, hogy elindítottátok a Big Hope, ami egyértelműen a 68-as, szociális, környezeti, emberi jogi szellemiség örököse volt. Az első projekt, a „Saját szemmel”, amelyben hajléktalanok a saját életüket fotózták, kifejezetten nagy visszhangot kapott. Miért hagytátok abba?

Idővel elfáradt. Szerintem minden közösségnek, már amennyiben nem üzleti, hierarchikus alapon fut, előbb utóbb ez a sorsa. Egy ideig ugyan nagyon sokat segít, ha van egy ideológiai kollektív keret, de egy idő után az ember kinövi. A művészetben amúgy is arra vannak kondícionálva az emberek, hogy individuális válaszokat adjanak jelenségekre. Egy ilyen helyzetben egy közösségi, kollektív alkotási mód még inkább képes krízishelyzeteket generálni. Mindemellett a Big Hope nekem valószínűleg a legfontosabb tapasztalatom volt, nagyon sokat tanultam belőle.

Manamana 2002/2, Várnagy Tibor, Erhardt Miklós, fotó: Várnagy Tibor


A hazai globkrit mozgalom felfutásával egy időben, a 2000-es évek elején kezdtetek többen bele egy másik, kifejezetten hazai projektbe, kollaborálva ezekkel az aktivistákkal (ManaMana fanzin, ManaRádió, MANAfEst-viták). Miért futott ki ez a dolog?

Mert egy idő után már ment magától, volt aki csinálja. Megjelent az indymédia www.indy.media.hu, és sok más mozgalom és szervezet. Nem kellett nekünk ManaManát, és beszélgetéseket szervezni. Voltak házfoglalók és ott volt az AK-57 pincéje. Elindult valami ozmózis magasművészet és utcai művészet, vagy a művészet és az aktivizmus között, ami különösen fontos egy olyan országban, ahol a képzőművészet leginkább is semmi más társadalmi réteggel, vagy akár kulturális területtel sem tart kapcsolatot.

Kaszás Tamás, Propaganda barrikád


Kiket említenél még, akik Magyarországon, 2000 óta társadalmi problémákat feszegettek, vagy alternatívákat próbáltak megjeleníteni?

A kedvenc ilyen művészem Kaszás Tamás továbbra is, aki ugyan most nincsen Magyarországon, hanem valahol fát ültet Portugáliában, de nagyon szeretek sok fiatal művészt, mint például Mécs Miklós, aki egy könnyed, de a maga módján kritikus, végtelenül tehetséges, burjánzó típusú alkotó. Ugyanakkor Várnagy Tibort a legfontosabb magyar művész-dinoszaurusznak tartom. Tibor azzal, ahogyan kifordult, mint más a konyhából, a pörgő művészlétből, csak tovább erősíti számomra, hogy mennyire fontos ember ő Magyarországon. De folyamatosan segít fiatal művészeket bemutatkozással – Liget Galéria a legkitartóbb és a legérdekesebb galéria Magyarországon.


Liget Galéria, fotó: Várnagy Tibor


Magyar Kétfarkú Kutya Párt, mkkp.hu

  • Tiffany

    Sokan azért maradnak meg olyan ’periférikus’ területeken, mint a művészet, mert sohasem lesz olyannyira bénító, mint az igazán privatizált területek, mint a televíziózás….”
    Érdekes meglátás,a televízióban semmi művészet nem létezik?
    Talán a hírtelevíziózásban, de ott is az operatőri munkát előfordul, hogy művészeti elismerésben részesítik.Egyébiránt akár köztelevízió, akár kereskedelmi, a művészet nincs kizárva. Téves ez a megközelítés.(is) Egy viszont igaz a szerzeménnyel kapcsolatban:CIKI VAN!!!

  • tbb
  • Tiffany

    “A spektákulum nem képek gyűjteménye, inkább az egyes emberek között létrejött társadalmi viszony, melyet képek közvetítenek.”…..
    Az idézet önmagáért beszél.

  • Vida Viktor

    Kedves Katz! Köszönöm az észrevételt, szerintem jogos a pontosítása, de ez csak egy interjú volt, és nem több. Az interjúk értelmezéséhez, mint minden beszélgetéshez bizalom és jóindulat szükséges. Én értettem mire utalt Erhardt ezzel a gondolatával és úgy képezelem, Ön is, és csupán a hozzászólását alakította a karcosság kedvéért bizalom és jóindulat nélkülivé.

  • Vida Viktor

    Kedves tbb! Köszi a linkeket!

  • Tiffany

    Tisztelt Vida viktor!
    Talán nem azonos gondalati körben, esetleg más “iskolák” hátterével közelítünk a problémához.Miért is?
    Az interjúk készítéséhez is és értelmezéséhez is nem a személyes lelki beállítódás szükséges. Úgy tanítják, hogy az interjú legyen konkrét, tárgyszerü, összefogott, lényegretörő és még számos tétel vonatkozik ide. Ezek közé viszont nem tartozik a személyes szimpátia, vagy annak hiánya, mert az privát érzés. Nem a kommunikáció része.
    A beszélgetés a csevegés az más dolog. Az személyes és intim.Nem ide tartozik. ( megjegyzem, még abban az esetben sem, elnézést a nem idevágó hasonlatért, ha az interjú címe pl.” Magánbeszélgetés”.)
    A lényeget a meglátásomban, az Ön “fegyverével” szófordulatával próbáltam minden érzelemtől ( hisz honnan is adódna?) megfogalmazni, kiemelni, megértetni az összeállítás minőségére utalván, hogy ahogy Ön is írta : ciki van.
    Ez nem bizalom vagy jóindulat kérdése.
    Ez a 2×2 józansága.Szerintem.

  • Tiffany

    P.s. Bocsánat! VIKTOR ( akár csupa nagybetüvel is, ha már az érzelmek is keverednek szándékom ellenére)

  • suvecz emese

    érzelmek és interjú téma:

    bookline.ro/control/producthome?id=2791&type=22

    megismerés és érzelmek téma:

    The Man of Reason, by Genevieve Lloyd
    In.:Women, Knowledge, Reality

  • Vida Viktor

    Kedves Katz!
    Tanítják, tanítják, mi több, ötven éve már. De tanítanak sokfélét. Ha megnézi, hogyan hatott a Tilos Rádió stílusa a kereskedelmi rádiókra és televíziókra (szerintem előnyösen), és a HVG záró-interjúinak bekérdezős stílusa a nyomtatott sajtóra (pl. Heti Válasz), akkor rájön, hogy sokféle újságírás van, nem csak az, amire Ön utalt. De nem offtopic erről eszmét cserélgetnünk itt a tranziton?

  • Tiffany

    Kedves Vida Viktor!
    Valóban, ez nem az a hely…..
    Ám, hogy legyen alapja, a bukolt – előjelek használatának, ha nem veszi rossznéven rájátszom egy kicsit. Két általánosítással. Ezt aztán mindenki úgy absztrahálja ahogy akarja.
    Tehát a két válasz az Ön dolgozatára:
    1) izések és pofonok….
    2) ahány ház, annyi szokás… ( ebben az esetben, stílus, megközelítés, felfogás, érzelmek, vagy tárgyszerűség, minőség, vagy a látszata….)

  • Tiffany

    Tisztelt S. Emese!
    Köszönet a bedobott “mentőövért”, de ez most nem segített. Kár.
    De ebben az esetben a klasszikus újságírás interjújáról írtam le a gondolataimat, nem pedig a társadalomtudományokban is használt interjúzás szabályaira vonatkozóan.
    Lehet megint erősíteni gondolataimmal kapcsolatban a – előjelet, engem nem sért, mert tapasztalatból tudom, hogy a – viták szülik a + vitákat, az értelmes közös gondolkodást. S mi vinné előbbre a világ dolgait, mint a pozitav gondolatok ereje.!

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány