EXHIBICIONIZMUS

A tranzitblog idéntől tematikus blokkokat jelentet meg. Az aktualitásokat követő „magazin” rovat most induló sorozata pedig elsősorban újonnan megjelent kulturális, művészeti tematikájú könyveket, kiadványokat mutat be. A recenzió-sorozat első része a …Nyitott múzeum… Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum című kötetet elemzi.

„Une proposition qui émane de moi – si, diversement, citée à mon éloge ou par blâme – je la revendique avec celles qui se presseront ici – sommaire veut, que tout, au monde, existe pour aboutir à un livre”.

Mallarmé: Le livre, instrument spirituel

 1. Címszavak az enciklopédizmus alkímiájához

Mallarmé sokat idézett fordulata lényegében arra utal, hogy a világon minden azért létezik, hogy egyszer egy könyvben lelje meg végső helyét.¹ Mallarmé levelezéséből kiindulva Abastado úgy véli, hogy nagyjából 1866-ot követően Mallarmé tétova lépéseket tett nem csak az irodalom tartalmi megújítására, de az írás, a könyv anyagi-formai megjelenésének vagy olvasás újragondolására; ennek végső célja – ahogy Bonniot rámutatott – a befejezetlen Nagy Mű (grand œuvre inachevé), a Könyv (livre) tervezete volt.² Mivel egy ilyen példa nélkül álló esztétikai projektumhoz azonban nem álltak rendelkezésre a megfelelő fogalmak, így Mallarmé heterogén vallásos, ezoterikus, hermetikus, filozófiai regiszterekből merített ötleteket.³ Az idő előrehaladtával, az eltérő minőségű szövegek felgyülemlésével fogalmazódott meg Mallarméban az egyetlen – voltaképpen megvalósíthatatlan – könyv mítosza.⁴

Bármilyen inspirációból merítünk is, annak vágya, hogy tudásunkat megpróbáljuk összegezni, s valamilyen értelmesen elrendezett formában egy könyvben rögzíteni, jóval régebbi keletű. Umberto Eco ezt az indíttatást egyenes Homéroszig vezeti vissza, amennyiben az Iliász második énekében a hajók felsorolása szerinte nem pusztán poétikai funkcióval bír, de benne van az elmondhatatlanság toposza is, vagyis az, hogy a katalógus nem azért készül, mert mindent tudunk, hanem éppen azért, mert olyan mennyiségű és minőségű tudással konfrontálódunk, mely valamiféle rendszerezést igényel.⁵ Az elmondhatatlanság toposza nemcsak a tudás, a megismerés végtelenségéből táplálkozik, de azt is magában foglalja, hogy a tudott dolgok rendszerezése is emberfeletti, vagyis lehetetlen feladat. Mi lehetne vonzóbb a lehetetlen megkísértésénél?

De túl a tárgyak, iratok vagy alkotások kézzel fogható világán, hogyan rendszerezhető, hogyan katalogizálható és miképpen látható át a világról szóló tudásunk? Mit kezdhet ezzel az átfogó tudományos megismerés évszázados vágya, mely szinte lebénította az első szótárak készítőit, s arra sarkallta őket, hogy szótár helyett inkább a nyitottabb szerkezetű enciklopédiába sűrítsék a világot leírni vágyó hevületüket. Jóllehet a Cannonicchale aristotelicó-ban (1654) Emanuele Tesauro a metaforát ajánlja az enciklopédia szervezőelvének, a tudás elszórt elemei közötti kapcsolatteremtés eszközének, ám ez a szubjektív asszociációs elv sokáig nem elégítette ki az enciklopédiában gondolkodó tudósok igényeit. Nincs itt mód végigkövetni a lista, a leltár, a repertórium, a katalógus, a szótár és az enciklopédia legfontosabb szervezőelveit, legyen elég annyi, hogy Eco a magyarul „rizómaként” elhíresült, Félix Guattari és Gilles Deleuze nevéhez kapcsolható ún. gyöktörzs-elméletet javasolja bevezetni. A gyöktörzs (rhizome) jellegzetessége az, hogy bármely pontján elvágható, ám a struktúra teljes értékű marad; nincs se kezdet, se vég, se hierarchia, csak sok-sok mellérendelő kapcsolat.⁶ Lényegében ez is a metaforikus kapcsolódásokat ambicionálja, amennyiben az egyes tételek közötti jelentésadás nyitott labirintust hoz létre.⁷

A Karinthy-filológiában vissza-visszatérő motívum volt sokáig az a megállapítás, hogy az író szétszórta az ötleteit, elaprózta a tehetségét, s a már fiatalkorában, a „kész program” jegyében ambicionált Nagy Mű végül sosem készült el. Talán Beck András és Dolinszky Miklós voltak az első olyan értelmezők, akik rámutattak arra, hogy a Karinthy- œuvre ugyan hagyományos irodalomtörténeti értelemben lehet, hogy széteső, de a motivikus ismétlődések és belső kapcsolódások révén az életmű maga igen összetett jószág, mely saját jogán, az egyes műveken túl is figyelmet érdemel. A befejezett, lezárt, de Létező Mű mindig kevesebb, mint a Lehetséges Mű, hisz míg utóbbi abszolútumot ígér, addig előbbi nem más, mint a tudásbeli kompromisszumok bizonyítéka és a határok leigázhatatlanságának cáfolata. A Karinthy-értelmezők közül többen is a tervezett, de soha meg nem valósult Nagy Enciklopédiában látták a Nagy Mű lehetőségét; ám Dolinszky amellett érvel, hogy a kiadott Címszavak a Nagy Enciklopédiához nem torzó, hanem műfajokon és zárt formákon kívüli, a szabad formálhatóság esélyét fenntartó nyitott mű.⁸

Ezért fontos a Ki kérdezett? című előhang, mely számba veszi az enciklopédikus tudással szemben táplált ellenérzéseket, ugyanakkor fogódzót is ad. „Ezek apró tanulmányok – írja Karinthy –, a szónak mai értelmében. Talán szabad már halkan és óvatosan kimondani megint a »tanulmány« szót anélkül, hogy okvetlenül költői művekről, művészi alkotásokról készült disszertációkra gondolna az olvasó. (…) Ezek most értekezések – mondjuk még szárazabban: fogalom-meghatározások. Vagy szerényebben: címszavak. Címszavak a Nagy Enciklopédiához, amit tíz év óta emlegetek. (…) A Nagy Enciklopédiához, amelyre megérett az idő, szétrombolt és romokban heverő alapfogalmak bábeli poklában, e rettenetes században, melynek tudománya és politikája és művészete szétbontott mindent, és semmit össze nem rakott – a Nagy Enciklopédiához, amit együtt kellene megírni, nem szaktudósoknak és filológusoknak és szótárszerkesztőknek –, hanem a közlekedés győzelmes forradalmával összekovácsolt emberiség vehető szellemeinek, költőknek, gondolkodóknak, mindenütt a világon – aminek megszerkesztéséhez külön törvényű, független várost kellene építeni, s ott összehozni őket, hogy dolgozzanak, mint ama Szabad Kőművesek, akik csak így építhették fel ezredévre szóló dómjaikat. A Nagy Enciklopédiához, ehhez a még nem létező műhöz, amelyhez minden gondolatom száll, amelynek hangjához, módszeréhez igazodom, mikor fogalmakat tisztázok magamban, igazságot keresek, megismeréshez jutok, a Nagy Enciklopédiához, ami nem fog elkészülni soha”.⁹

2. „Piknik” a múzeumban: nyitott kézikönyv – nyitott labirintus

A Frazon Zsófia szerkesztette kötet szervesen illeszkedik abba a hazai új muzeológiát értelmező és megvalósító kulturális és társadalomtudományos gyakorlatba, melyet az utóbbi évtizedben – névsor szerint – Ébli Gábor, Fejős Zoltán, Frazon Zsófia és György Péter adaptált, honosított magyarországi viszonyokra, ugyanakkor a kötet érezhetően új fejezetet is kíván nyitni.¹⁰

A …Nyitott múzeum… ugyanis kézikönyvként határozza meg magát; a címlap ennek megfelelően tartalmazza a fő- és alcímet, megjelöli a műfajt, valamint a kiadót, de nem tünteti fel sem a szerzőket, sem a szerkesztőt. Utóbbiakat a könyv legvégén találhatjuk meg, innen derül ki teljes egyértelműséggel, hogy Frazon Zsófia volt a kötet szerkesztője, illetve a vállalkozás alapjául szolgáló OTKA–NKFI-kutatás vezetője. A szócikkek szerzői két minőségben jelennek meg, úgymint a szócikkek szerzői és a kutatás résztvevői – ugyancsak alfabetikusan –, Foster Hannah Daisy, Frazon Zsófia, Gadó Flóra, Hermann Veronika, Illés Péter, Schleicher Vera, Szakács Eszter, Toronyi Zsuzsanna és Wilhelm Gábor. Továbbá a kötet Csatlós Judit, Csengei Andrea, Horváth Kitti, Andreas Lehner, Őze Eszter, Thury Lili és Vörös Gabriella személyében feltüntet ún. meghívott szerzőket, valamint Fejes Petra, Hermann Júlia, Hornyák Evelin, Kiss Krisztina Noémi, Vörös Zétény személyében meghívott kommentálókat is. Napjainkban, amikor a hivatkozási láz és a különféle globális adatbázisok világában nemcsak felértékelődik, de egyenesen fetisizálódik a szerző fogalma, e sorok írójának különösen szimpatikus az a mondhatni politikai gesztus, mellyel a szerzők semmibe veszik a trendet. Pár évtizeddel ezelőtt dívott az úgynevezett kollektív szerzői forma, de ahogyan a nemzetközi társadalomtudományos gondolkodás egyre inkább cikktermelő tudományiparrá silányult, az ilyen törekvések jórészt kivesztek; Magyarországon talán a tavaly Mátay Mónika égisze alatt megjelent, a jól ismert tiszazugi arzénes gyilkosságokról szóló Méregkeverők című kötetet tudnám analógiaként megemlíteni.¹¹ A Demeczky Nóra és Déri Enikő által tervezett könyvformátum nemcsak formai szempontból meghatározó, hisz a domináns élénkzöld borítóra rímelő, egy-egy fogalomra vonatkozó kiemelés vagy a főszöveghez írt kommentár nem pusztán alakilag színesíti, de tartalmilag is segíti az olvasást. A társadalomtudományos könyvkiadásban ritkán lehet ily szépen megvalósulni látni a tartalom és a forma egységét.

A kötet annyiban akar tehát új fejezetet nyitni a hazai múzeumi beszédrendben, amennyiben műfajában is eltér a korábbi kísérletekről. Egyfelől, a – könyv kétharmadát kitevő – Fogalmi háló, Szócikkek, Esettanulmányok című fejezetekben – a szerzői gárda csokorba akarja szedni azokat az elméleti, diszciplináris támpontokat, melyekből táplálkozott (kulturális és szimbolikus antropológia, múzeumtanulmányok, néprajz, irodalom- és történelemelmélet, filozófiai antropológia, társadalomelmélet stb.). Másrészt az esettanulmányokkal és az interjúkkal azt óhajtja megmutatni, hogy a múzeum műfaja nem elméleti jellegű munka, hanem elméletekkel dolgozó kulturális–tudományos gyakorlat. Harmadrészt pedig talán azt is hozzátehetjük még, hogy bár a szerzői intenció szerint ez egy kézikönyv, de – mint látni fogjuk – számtalan olyan termékeny belső ellentmondás van a könyvben, mely az intellektuális teljesítményen túl egyértelműen leválasztja a „hogyan váltsuk meg a világot két lépésben” típusú sikerkönyvektől. Ennyiben a …Nyitott múzeum… szerintem inkább enciklopédikus igényű: egyszerre akarja csokorba fogni a jórészt a poszt-strukturalizmus szemléleti elemeit magában foglaló elméleteket és az ezekből fogant kiállítások tapasztalatait, s egyszerre néz szembe azzal, hogy az elmélet- és tapasztalatbőség okán ez korunkban lehetetlen. Nincs egyetlen koherens elmélet (és ne is legyen).

Noha – eltérően a korábbi évtizedektől – a 2010-es évek talán már nem jelent be minden évben egy-egy újabb „fordulatot” (nyelvi, kulturális, térbeli, képi stb.), ugyanakkor nem is jutnak nyugvópontra a viták. A helyzetet bonyolítja, hogy a múzeum esetében nem egy, hanem több tudomány esetében volna szükség erre a nyugvópontra, következésképpen lehetetlen rögzíteni a tudomány állását. Újfent arra emlékeztet ez, ahogyan Karinthy az enciklopédia készítésének lehetetlenségét abban látta, hogy az igazság mozgásban lévő, eleven jószág, ezért – vadásznyelven szólva – nem lehet „kapásból szíven találni az igazságot”.¹², 151-154.] Márpedig pont ez lenne a lényeg. Úgy gondolom, hogy a …Nyitott múzeum… alkotógárdája egészen pontosan tudatában van ennek a helyzetnek, ez magyarázza a nyitottság, a lezáratlanság, a befejezetlenség koncepciójának végig vitelét. Utóbbi el is vezet bennünket a felhasználó-központú szemlélet felé. A kötet olvasója és a múzeum látogatója reflexióival, kommentárjaival maga is alkotóvá válik, így Umberto Eco régi bon mot-ját átformálva azt mondhatnánk, hogy a múzeum ebben az értelemben olyan piknik, ahová a muzeológus hozza a tárgyakat és a fogalmakat, a látogató pedig az értelmezést.¹³

Milyen fogalmakat hozott a piknikre a …Nyitott múzeum… kollektívája? Szétfeszítené egy rövid szemle kereteit az, ha részletesen átvennénk a javasolt, bevezetett fogalmakat, s azok tudományos háttértartalmait. Ehelyett néhány konceptust szeretnék kiemelni, s az eddig elővezetett szemléleti keret révén megpróbálom rekonstruálni a …Nyitott múzeum… világnézetét. A fogalmi háló címszavainak sorában a demokratikus, több jelzős szerkezetben a közös és a közösségi, a kollaboratív, a kontaktzóna, több szóösszetétel élén az ön- prefixum, továbbá a szerzőség, az autoritás, a részvétel, a többszólamúság mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a múzeum nyitottsága nem pusztán divatos lózung, hanem komoly tudományelméleti előfeltevéseken nyugvó politikai program. Politikai annyiban, amennyiben egyszerre óhajtja bevonni a múzeum intézményét adófizetőként eltartó társadalom tagjait, tudatosítani bennük, hogy a tárgyak és a hozzájuk kapcsolódó történetek révén mintegy „belenyúlhatnak” az önértelmezésnek abba a folyamatába, mellyel a muzeológusok mégiscsak hatni szeretnének rájuk. Ez a muzeológia a kölcsönösség, az egymásrautaltság, a szimmetria fogalmaira helyezte etikai alapjait, tudományos hitelességét pedig az adja, hogy a társadalomról és/vagy annak egyes csoportjairól a tárgyakon keresztül előadott történetekkel segítenek élni. E hevületet az táplálja, hogy az életünket, minden ember életét kitöltő reflektálatlan, értelmetlennek tűnő hétköznapok mélyén jelentések sora húzódik meg, s a múzeum, a kiállítás az anyaggyűjtés, a tárgyak rendszerezése, a kiállítás és korántsem utolsó sorban a látogatókkal való intenzív foglalkozás révén e jelentéseket feltárja. A közös, pedagógiailag vezetett felfedezés munkája az, mely a társadalom tagjaiban úgy egyénileg, mind csoportosan segíthet megélni a kultúra és a művelődés konnektív szerepét, aminek nyomán tartalmasan tudjuk kimondani azt a személyes névmást, hogy mi. Márpedig ha a közös múlt, illetve jelen feltárása és megélése valós interszubjektív viszonyokat eredményez, akkor beszélhetünk együttérzésről, szolidaritásról, vagyis arról, ami gyógyír lehet a késő modern társadalom egyik legnagyobb rákfenéjére: az atomizációra, a társadalmi dezintegrációra.

Műfaji szempontból a szócikkek rövid, szabatos formában, rövid bibliográfiával adják kezünkbe azokat a tudnivalókat, amelyeket az élő archívumtól a közösségi múzeumon és tárgyorientált ontológián át a terepig vagy a többszólamúságig tudnunk kell. Ezt követik az Esettanulmányok, melyekben – s ez a módfelett szimpatikus beállítódás a könyvbemutatókon is kiderült – a szerzők nem pusztán bemutatnak egy-egy olyan kiállítást, melyben aktívan részt vettek, hanem komolyan mérlegre is teszik azt. Számtalanszor elhangzik mifelénk önkritika gyanánt az, hogy amit a nyugati társadalomtudományos elméletekből átveszünk, azok nem mindig érzékeny és valós adaptációkat eredményeznek, hanem sokszor „ráerőltetjük” a teóriát egy másik partikuláris kontextusra. Ezért az Esettanulmányok című fejezet a Szócikkek egyenrangú szellemi ellensúlya, mégpedig azért, mert ugyanazok a szerzők vetik fel, hogy ami elméletileg, a papíron jól működik, az a praxis során valamiért nem úgy valósult meg. Ebből azonban a szerzők nem arra a következtetésre jutnak, hogy az elmélet rossz vagy a közönség nem elég érett (sic!) a befogadásra, hanem finomhangolásra, a reflexió elmélyítésére tesznek javaslatot; vagyis feltárják szakmai esendőségüket (kinek ne lenne?), ami a hazai tudományos gyakorlatban szinte példátlan (eközben irigylésre és követésre méltó etikai tett), majd a tovább gondolkodásra és újabb kiállításokra tesznek javaslatot. Azt hiszem, a bemutatók során kialakult beszélgetésekben az egyik legvitatottabb fogalom: a közösség volt.

3. Exhibicionizmus: kiállított kultúránk és önmagunk emlékezete

Pierre Nora francia történész utóbb nagy hatást kiváltó esszéjében, az Emlékezet és történelem között című, 1984-ben közzétett esszéjében úgy fogalmaz, hogy „azért beszélünk annyit az emlékezetről, mert már nincs”.¹⁴ A durkheimi szociológia nagy alakjának, Maurice Halbwachsnak az elképzeléséhez kapcsolódva ugyanis Nora amellett tör lándzsát, hogy az emlékezet közösen élő, interszubjektív kulturális gyakorlat, mely a társadalom alrendszereiben él: etnikai, vallási, szabadidős csoportokban, munkahelyi, lakóhelyi, falusi, szakmai, szakszervezeti és egyéb közösségekben. A lényeg, hogy az halbwachsi kollektív emlékezet mindig konkrét csoporthoz kötődik (ez az alapfeltétele az interszubjektivitásnak), ebből fakadóan léptékét tekintve sohasem lehet össztársadalmi vagy nemzeti.¹⁵

Nora úgy látja, hogy az első világháború utáni években fogant elmélet empirikus alapjául szolgáló francia társadalom az 1945 utáni három évtizedben rohamosan megváltozott; ennek egyik legpregnánsabb jele épp a fentebbi, elsősorban a falusi közösségek felbomlása volt. A „harminc dicsőséges esztendő” idején Franciaország sokkal gazdagabb lett, bővült a középosztály, de ennek szimbolikus ára az volt, hogy a francia társadalom elvesztette regionális, etnikai, vallási, munkahelyi, szakmai és így tovább közösségi kohézióját, s mintegy feloldódott az individuum-központú fogyasztói társadalomban. Szerinte ezért nincs élő emlékezet, ehelyett ki-ki új, retrospektív társadalmi identitásokat „talál fel”, alakít ki – ezek tárgyiasult formája az emlékezethely, ami egy protézis, az élő emlékezet helyett áll. Későbbi írásaiban ez a keresés vissza-visszatér, amennyiben asszimilált, aposztata zsidóként („je suis le type même du Juif déjudaïsé”) magának Norának is valamiféle sajátos hibrid identitást kellett kialakítania. Traumatikus élmény, ahogyan kiskamasz korában a Gestapo ellen menekülnie kellett, de az is megrendítő, amikor egy félhivatalos találkozón a CRIF vezetője közölte vele, hogy „érintettsége ellenére” ő nem zsidó (értsd: vallási szempontból nem számít annak).¹⁶

A probléma tehát abban van, hogy a társadalom és kultúra leírására és értelmezésére hivatott szókészletünk (mely persze mindig is állandó változásban volt), a 20. század folyamán még a megszokottnál is drámaiabb sebességgel alakult át.¹⁷ E folytonos változásban lévő helyzet értelmezéséhez – már csak a szövegszerű közlés, egyszerűbben a könyv hatékonyságának csökkenésével – az egyik legjobb terep épp a múzeum lehet. A fentebb felemlített termékeny belső ellentmondás szerintem abban állt, hogy a Szócikkekben vissza-visszatérő elem volt, hogy a múzeumi kiállítás egy-egy közösségnek készül, hisz ebben rejlik a kölcsönösség esélye, nevezetesen az, hogy a megszólított csoport együttműködik, kommentálja a színre vitt értelmezést. Ám az Esettanulmányok némelyike arról adott számot (Itt lakott Rosenthal, A kontaktzóna mint interkulturális dialógus, DiverCity, Menekültmese), hogy a megcélzott közösség nem egészen úgy reagált a kiállítási iniciatívára, ahogyan az a – soha el nem készülő – Nagy Könyvben benne van. A könyv második, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Síp utcai kiállítóterében megrendezett bemutatóján részletesebben körüljártuk e problémát.¹⁸ Az egyik kulcskérdés az volt, hogyan valósul meg a fentebb előszámlált részvétel, a többszólamúság, szerzői demokratizmus, ha a célcsoport nem, vagy nem úgy óhajt részt venni benne, ahogy a kezdeményező kutatók elgondolták? Ha a kommentármuzeológia vagy a kontaktzóna fogalmai a gyakorlatban nem tudják betölteni azt a szerepet, melyet az akkurátusan feldolgozott szakirodalom nyomán a szerzők szántak neki? Ismétlem, a …Nyitott múzeum… a döbbenetes reflexivitását abban látom, hogy erre a feszültségre nem kiiktatandó hátrányként, hanem épp ellenkezőleg, erőforrásként tekintettek  a szerzők, mely újabb kutatásokat ás kiállításokat fognak ösztönözni. A „hiba” tehát nem hiba (hisz nincs helyes megoldás), hanem az újragondolás kezdete.

Az egyik legproblematikusabb és jelentősen túlhasznált kifejezésünk: a közösség. Ez részben a magyar nyelv sajátosságaiból, illetve abból ered, hogy még mindig nem tudunk elég alaposan idegen nyelveket, így félreértelmezett fordításokkal van tele közéletünk. Csak néhány kiragadott példa: social media = közösségi média; public transport = közösségi közlekedés, coworking space = közösségi munkatér. A probléma az, hogy a social, public és coworking szavaknak valójában semmi közük a közösség fogalmához, hisz ahogy a Facebook vagy a Twitter nem közösségépítésre, hanem egyre inkább manipulációra és álhírek terjesztésére szolgáló profitorientált vállalkozások, úgy a 7-es buszon néhány megállót együtt utazó vagy egy irodában egy időben tevékenykedő magányos dolgozók sem alkotnak önmagukban közösséget.

A kollektív emlékezethez tapadó csoport és közösség egyik legfontosabb ismérve (s nagyjából Nora is ezt reklamálta fentebb) az interszubjektivitás, a másik pedig a befejezetlenség. Az halbwachsi fogantatású, a társadalom alrendszereiben működő kollektív emlékezetben ez benne van, hisz a csoport, amely fenntartja, mindkét feltételnek megfelelhet. A kollektív emlékezet célja nem valamely történet hosszú távú megőrzése a csoporton kívüliek számára, hanem a személyes részvétel és a közös ismétlés révén az összetartozás átélése és megerősítése. Funkcióját tekintve Halbwachsnál a kollektív emlékezet ugyanaz, mint Durkheimnél a rítus. Ám amennyiben ezt az emlékezetet intézményesítjük, jelentését rögzítjük (vagyis megfosztják a kollektív emlékezetet a sajátosságaitól), ahogyan az emlékezet hagyományos intézményei tették a 19. század óta, a Tony Bennett által „múzeumi láznak” nevezett folyamat során, úgy a múzeum szükségszerűen autoriterré, elitistává, lezárttá és normatívvá válik.¹⁹ A …Nyitott múzeum… szerzői kollektívája ezt a faramuci helyzetet tökéletesen megértette, az ismeretelméleti szakadékon átkeltek, s enciklopédiájukban egy olyan lehetséges programot tártak az olvasók elé, mely megpróbál valamit visszacsempészni az interszubjektivitásból és a befejezetlenségből, hogy végül valós alkotói közösségeket hozzon létre. Ez a nyitott múzeum tétje, ezért nevezem ezt exhibicionizmusnak, hiszen a múzeumi reflexió önmagunkra irányul, önmagunkat állítjuk ki: mi vagyunk az alany és a tárgy. A …Nyitott múzeum… gárdája mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, nemzetközi mércével mérve is magasra tette a lécet, úgyhogy most be is fejezem, hogy minél hamarabb elkezdhessünk dolgozni.