„Mióta a design szó beleült a magyar fülbe, nem volt még kormányzat, amelyik valós értékén tudta volna kezelni a design fogalmát, még ha láttunk is változó lelkesedéssel és hozzáértéssel tett formai gesztusokat” – fogalmaz a Műértő folyóirat 2016. márciusi számának Designcsökkentés című szerkesztőségi jegyzete. Azt hiszem, precízen. Nagyjából erre juthatunk, ha az Erzsébet téri Design Terminal (DT) megszüntetéséről szóló bejelentés utáni lehetőségeket próbáljuk latolgatni.
Két támpontunk biztosan lehet: Lázár János listája, Rogán Antal mentőöve. Ne csodálkozzunk, hogy nem szakmai, hanem politikai figurák a főszereplők az ügyben. Január elején, mikor a kormányzat a filozófusok, az IMF, Brüsszel és a menekültek után új ellenséget keresett, Lázár János, a kormányzat megoldóembere, aki mindent kipucol, tisztáz, rendbe tesz, bejelentette a „bürokráciacsökkentést”. Megszüntetni, átgyúrni egy sor hivatalt, háttérintézményt, a lista tényleg elképesztő, szerepel itt minden terület és műfaj, az Országos Közegészségügyi Központtól a Nemzeti Művelődési Intézetig. Ötvenezer munkahelyről írt a sajtó, de indokról sajnos egyetlen egyről sem, a lista mindenfajta megokolás, egyáltalán, bármiféle kontextus nélkül lóg a semmiben. A Lázár által ismertetett hetvenhárom megszűnő vagy átalakuló intézmény között ott volt az Erzsébet téri DT is mint olyan, amely jogutód nélkül tűnik el.
A kormány adta, a kormány elvette – gondolhatnánk elsőre. Sima ügy: a Navracsics Tibor miniszteri védőszárnyai alatt 2011-ben indult DT-t, most, hogy az illető már nem miniszter, egykori barátai kinyírják. Navracsics, aki brüsszeli száműzetésében olykor már egészen européer hangokat is hallat, látványosan került ki a rendszer legfőbb embereinek köréből. Pedig 2013 végén még büszkén jelentette be, hogy a DT „kiemelt minisztériumi háttérintézmény” lesz Design Terminál Nemzeti Kreatívipari Központ néven, hatszázmilliós költségvetéssel. „Kiterítenek úgyis….” – szólhatna a második gondolatunk, hiszen a DT nem lépett sem a rendszerkritika, sem az autonóm művészi gondolkodás forró talajára. Nem volt rebellis, úgy tevékenykedett, mintha Magyarországon minden rendben volna. Belesimult abba a kormányzati elbeszélésbe, amely jófej Magyarországot, emberarcú NER-t vázolt fel, valamiképp a Cool Britannia mintájára. Úgy látszik, nem tudott eléggé belesimulni.
Közvetlenül 2010 után ugyanis még úgy tűnt, hogy a kreatív iparágak – kérdés persze, hogy a kormányzat mit tekintett ide tartozónak – akár a NER kedvencei is lehetnek. Uniós irányelvek és nemzetközi példák adhatták az ötletet ehhez a magyar kormánynak, amely befelé a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) pártszékház szagú, hivatalos, ásatag esztétikáját tolja, de kifelé, illetve a fiatal hazai közönséget célcsoportnak tekintve viszont valami izgalmasabbal kísérletezett. A design és a divat pedig a politika népszerűsítésére és – ahogy azt Zanin Éva írása itt, a Tranzit Blogon kifejtette (Gombold újra, Mercédesz! 2015.10. 22.) – egy elképzelt nemzeti identitás-konstrukció megvalósításához is kiváló eszköz.
Ettől eltekintve azonban – már, ha el lehet tekinteni –, az inkubáció, a coaching, a magyar kreatív cégek piacra segítése, a kommunikáció és a láthatóvá tétel fontos célok lehetnek, amelyek kellő szakmai legitimációt is adhatnának a DT-nek. Ilyesminek bőven volna létjoga, elég ha a Kitchen Budapest példájára gondolunk, amely a valódi innovációban érdekelt, inkubációs hátteret igyekszik nyújtani valódi tervek kifejlesztéséhez. Viszont ezt ideológiailag semleges módon, multi-környezetben, egyetemi kapcsolódásokkal működve teszi.
2016-ban már szó sincs efféle dolgokról a kormányzati kommunikációban, se kreatívipar, se design, se innováció. A ma érvényes, Irinyi János nevével fémjelzett legújabb tervezet alapján a kiemelt területek a járműgyártás, az egészségipar, a turizmus, az élelmiszeripar, a zöldgazdaság, az infokommunikációs ipar, és zavarbaejtő újdonságként a védelmi ipar, azaz a fegyvergyártás. Ami a turizmust illeti, ez az a pont, ahol a DT neve újra előkerült. Két héttel azután, hogy Lázár bejelentette várható megszűnését, kiszivárgott egy, a kormány másik mindenese, Rogán Antal jegyezte tervezet, amely szerint Rogán minisztériuma alá szerveznék majd be (ki?) a hazai turizmus és idegenforgalom új, központosított irányítási rendszerét, Nemzeti Idegenforgalmi Ügynökség néven. Egy előterjesztés szerint ide integrálnának egy, a „magyar kreatívipar fejlesztéséért felelős ügynökséget”, a DT-t. Ha így lesz, az megint csak irányváltást jelez: a kreatívipar ebben a szemléletben nem önmagában érték, hanem csak valamilyen idegenforgalmi koncepciónak, föntről elgondolt országimázsnak alárendelve.
Pár éve még maga a miniszterelnök szorgoskodott egy, a magyar kreativitással foglalkozó, Rubik-kocka alakú múzeum megvalósításában, a világ egyik legismertebb magyar innovátorával, Rubik Ernővel együtt írta alá az intézmény dokumentumait. Mára elült ez az elgondolás: 2015-ben még folytak elszórt találgatások az intézmény helyéről, 2016-ban viszont már senki nem kéri számon a kormányzaton az ütemtervet, amely szerint épülnie kellene a hegyére állított kocka alakú létesítménynek. E percben a Rubik Stúdióban sem tudnak semmit a Fürjes Balázs kormánybiztos által „Rubik Science Center”-ként emlegetett projekt állásáról. Ez a terv ma már a turizmus kontextusában sem kerül elő.
Az már a hazai helyzet különlegessége – és egyben déja vu élmény azok számára, akik éltek az 1989 előtti világban –, hogy akadnak, akik a Rogán-féle tökéletesen dilettáns elképzelést mentőövnek tekintik. Hiszen mégsem engedik el a DT kezét, megszüntetve megőrzik. Minthogy szakpolitikák nincsenek, a magyar közpolitikában informális erőcentrumok mozognak: ha Lázár listára tett, Rogán még levehet onnan. A központosított hatalom és a hatalmi entrópia egyszerre van jelen, és ez nagyfokú kiszolgáltatottságot eredményez. Hajszál pontosan mondta Radnóti Sándor, hogy ma a joguralom helyett személyek uralma alatt élünk. Természetesen nem tudni, Lázár minek alapján tette listára a DT-t. Meglehet, sokallta a 600 milliós költségvetést, és forintosítható eredményt várt volna. Pedig 600 millió az MMA hatmilliárdjához képest láthatatlan összeg. Csak hát az MMA léte fundamentális ideológiai kérdés a kormány számára, míg a DT léte szeszély, jóindulat dolga. Az nem valószínű, hogy a kormányzatban bárki képes volna megítélni egy kulturális közintézmény szakmai output-ját, a kulturális közfeladat „teljesülését”. A DT esetében maszatos a kép: a politika gyermeke volt, de törekvései legalább szakmai irányba vitték. De nem szervült a progresszív kulturális szcénába (amely mára teljes egészében intézményen kívüli, sőt, szinte underground pozícióban van), ott nem vált autentikus szereplővé, ugyanakkor nem illeszkedett a kulturális közintézményi rendszerbe sem.
Persze, lassan nincs is mibe illeszkedni: Magyarországon atomjaira hullott a kulturális intézményrendszer. Elemei nem támaszkodnak egymásra, hálózatuk szanaszét szakadt. Viszont lázas életjelenségeket produkál: folyamatos az intézményi kulisszák átalakítása, a nagy átdíszletezés. Amint arra Mélyi József írása az ÉS-ben rámutat (Nagy értékű belvárosi ingatlan, ÉS, 2016. febr.12.) egyrészt folyik az egykor a hatalom helyszíneire települt kultúra helyeinek visszaalakítása hatalmi helyszínekké – például a budai Várban –, másrészt hömpölyög a lukratív ingatlanüzlet, és ma ezek alakítják Budapest arcát. Nem az UNESCO irányelvei, nem a város és polgárainak fejlődési szempontjai, hanem a hatalom érdekköreinek mozgása. A kultúra intézményei ma már egyre kevésbé Budapest reprezentatív, központi helyein működnek, ezeken a pontokon a hatalom rendezkedik be – márpedig a DT központi helyen van, ráadásul kormányközeli vendéglátóhelyek gyűrűjében. 2014-ben már csonkult a kiállítótere is, miután az épület egy részében étterem létesült. A Terminál Étterem mögött egyes feltételezések Orbán Ráhelt és Tiborcz Istvánt sejtik, természetesen strómanokon keresztül, noha ezt nem sikerült bizonyítani. Annyit tudni, hogy egy gyanúsan előzménynélküli cégé, a 2013-ban alapított, és az Erzsébet térre bejegyzett Pakor-Gasztronómia kft-é lett a lehetőség, hogy bérelheti a területet az állami üdültetési biznisz körül alakult Erzsébet Vagyonkezelő kft-től havi 2,5 millióért. Nyílt tender nem volt, a cégeket a vagyonkezelő választotta ki, a befutó Pap Kornél cége lett. A kulturális intézményfejlesztés a kormány szótárában ma ingatlanfejlesztést jelent. Elég, ha újfent az MMA-ra utalunk: házak vannak, tartalom nincs. De új ingatlan készül a Magyar Tudományos Akadémia egyes kutatóintézetei számára is, társbérletbe kerül a Soroksári úton az összes bölcsészettudományi terület, megint csak a Vár kiürítésének elemeként.
Kering egy olyan verzió is a DT jövőjét illetően, amely egy ingatlanfelújítással köti össze: az Iparművészeti Múzeuméval (IMM). Itt ugyanis a tervek szerint helyet kap egy kortárs design-nal foglalkozó gyűjtemény, vagy alintézmény s a feltételezés szerint ez venné át a DT funkcióit. Ám erre éppenséggel nem sok jel nem mutat. Az ezzel kapcsolatos megkeresésünkre nem is reagált a múzeum – de egyik forrásunk sem nevezte valószínűnek a dolgot. Pedig a publikus fejlesztési koncepcióban ezt is megtaláljuk: „a magyar design történetének és jelenkori fejlődésének első beillesztése az ország kulturális önképébe, a magyar kreativitás ismeretlen eredményeinek, bravúrjainak, forradalmi újdonságainak megmutatásával a társadalmi önértékelés és nemzeti imázs javítása…” Csakhogy ezt a koncepciót még Takács Imre jegyezte 2011-ben, míg ma a kormányzati képzeletben a múzeum nem több, mint sok drága holmi együtt, egy nagy házban. Éppenséggel az IMM most a fertődi Eszterháza Központot szolgálja ki tárgyakkal, miközben a hagyományosan az IMM-ben rendezett design tematikájú kiállítások újabban máshová kerülnek. Mi tartozik akkor itt össze mivel?
És ezzel nagyjából körbe is ér a DT sorsával kapcsolatos eshetőségek sora. Átgondolt intézményi stratégiákat, fejlesztési koncepciókat keresnünk fölösleges, pusztán a pártállam erős, vagy magukat ideig-óráig erősnek érző emberei rángatják ide-oda az intézményrendszert. Ezekben a fejleményekben már annyi tervszerűség sincs, mint a vad vezetőcserék idején, az előző ciklusban. Citáljuk hát ismét a bevezetőben idézett jegyzetet: „A döntéshozók között ma talán senki sem tudja, hogy a design nem Gucci táska, hanem GDP, továbbá világítás, oktatás és kommunikáció a lét peremén tántorgó millióknak.”
