December közepén beszélgetést szerveztem Építészet és megszállottság címmel. A beszélgetéssel az Építészeti Filmnapok egyik témáját kívántam körüljárni, ahová olyan filmeket válogattam, amelyekben épületekhez kapcsolódó szélsőséges érzelmek, kötődések, illetve emberfeletti erőfeszítések jelentek meg. A beszélgetés elején – inkább gondolatébresztő, mint provokatív szándékkal – lejátszottam egy részletet a képzőművész Lars Laumann Berlinmuren című filmjéből. A film a svéd Eija-Riita Berliner-Mauer-t mutatja be, aki leküzdhetetlen vonzódásától vezetve 1979-ben feleségül ment a berlini falhoz. Beszélgetőtársaim reakciója elutasító volt: művészeti akcióként értelmezték a svéd nő vallomását, különösképpen azt, hogy egy épülettel kapcsolatos érzelmeit internetes archívumában dokumentálja: “Ha valakinek van egy ilyen bensőséges viszonya egy épülettel, nem fog ennyire kitárulkozni.”
Eija-Riitta Berliner-Mauer
Ez az eset azóta sem hagy nyugodni. Túllépve azon a dilemmán, hogy művészi akció-e Eija-Riita Berliner-Mauer kitárulkozása vagy sorstársakat kereső segélykiáltás (szerintem ez utóbbi), a valódi kérdés talán inkább az, hogy ez a történet milyen perspektívákat kínál az ember és az épített környezet közötti összetett kapcsolat értelmezésében. Vajon nem egy extrém példájával állunk-e szemben annak a vonzalomnak, amelyet – jóval enyhébb intenzitással – közülünk megannyian táplálnak városok, negyedek, utcák, épületek, lépcsők, ajtók, bútorok, ruhák vagy iPhone-ok iránt? Hol húzódnak a normalitás határai, amikor épületekről vagy építményekről, mint erős érzelmek tárgyairól beszélünk?
Eija-Riitta Berliner-Mauer
A filmben Eija-Riita Berliner-Mauer a következőképpen mesél a berlini falhoz fűződő kapcsolatáról: “A berlini fallal kapcsolatban főleg a kinézete tetszik. Hogy egy építmény vonzó legyen, vízszintes vonalai kell, hogy legyenek. Más építményeket is szépnek találok, például hidakat, kerítéseket, vonatsíneket. Ezekben a tárgyakban három közös vonás van: szögletesek, párhuzamos vonalaik vannak és elválasztanak valamit. Az építmény célja tökéletesen irreleváns. A berlini fal sokak számára a kommunizmus és az elnyomás szimbóluma, de számomra nem. Engem nem érdekel a politika.”
Eija-Riitta Berliner-Mauer
Sejthető, hogy az internetes, televíziós és nyomtatott sajtóban sokan, sokféle módon tették nevetségessé Eija-Riita Berliner-Mauer-t nyilatkozatai miatt. Néhány médium képviselői azonban vették a fáradtságot, hogy megértsék e vonzalom eredetét. A BBC nemzetközi rádiós híradójának 2009. augusztus 7-i vendége Amy Marsh amerikai klinikai szexológus volt, aki évek óta kutatja a magukat objektum-szexuálisnak vallók tárgyakkal kialakított érzelmi viszonyát. Marsh így beszélt kutatásáról: “Ezek az emberek nagyon részletesen írják le érzelmi életüket. Sokan közülük Asperger-szindrómában szenvednek, és nehezen tudnak más emberekkel intim kapcsolatot létrehozni, de ez nem mindegyikükre igaz. Ha elkezdjük vizsgálni ezt a jelenséget, valószínűleg egy igen gazdag történelmet fogunk feltárni, eltérő kultúrákban, a világ különböző pontjain. Gondoljunk csak Pügmalion történetére, vagy Victor Hugo leírására Quasimodo és a harangok kapcsolatáról. És mindezen túl még ott van az egész animisztikus tradíció…”
Eija-Riitta Berliner-Mauer
A nemzetközi objektum-szexuális közösség vezéregyénisége, Erika Eiffel, mint azt neve is sugallja, a párizsi Eiffel toronnyal tart fenn érzelmi viszonyt (és szexuális kapcsolatot). Eiffel korábban íjász világbajnok volt: e sikert elmondása szerint íja íránt érzett szerelmének köszönhette. Ez az eset elgondolkodtató. Az 1980-as évektől kezdődően kibontakozó kiborg-elméletek általában a test és a tárgyak technológia általi összekapcsolását, a tárgyak testbe történő beépítését, illetve a test egyes részeinek technológiai környezetbe való átültetését jósolták; ez a folyamat ma már javában zajlik. Az íjász világbajnoknő vallomása azonban emlékeztet arra, hogy párhuzamosan az emberi test tárgyakkal való meghosszabbításának technológiai álmával, az embert a tárgyakhoz fűző rendkívül erős érzelmi kapocs is fokozhatja e tárgyak használatának hatékonyságát.
Számunkra azonban még ennél is érdekesebb az, hogy az objektum-szexualitás megkülönböztetett partner-tárgyai épületek és építmények, gyakran hatalmas, monumentális struktúrák. Ezek a struktúrák nem csak az objektum-szexuálisokra gyakorolnak érzelmi hatást. Ahogyan a decemberi beszélgetés egy pontján Sz. Szilágyi Gábor megjegyezte: “Ha eltekintünk a berlini faltól és a hasonló objektumoktól, azt mondhatjuk, hogy vannak terek, amelyeknek valóban van valamilyen vonzása, élménye, ami egy közösség számára is élmény lehet. Ilyenek lehetnek a szakrális terek, vagy az ikonikus épületek, amelyek pontosan azzal a céllal épülnek, hogy egy város jelképévé váljanak.”
Az ikonikus épületek építése olyan üzleti vállalkozás, amely a lakók, a dolgozók és a látogatók érzelmeit használja médiumként befektetés és megtérülés között. Az érzelmek létrehozása – ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan az az objektum-szexuális kapcsolatok esetében jelenik meg – a kortárs építészet egyik kitüntetett célja. Az ikonikus (sztár)építészet egyik művelője, Frank Gehry szerint “az építészetnek érzelmeket kell kifejeznie és olyan helyeket létrehoznia, amelyek emberi válaszokat generálnak, remélhetőleg pozitív válaszokat.” Az egyes épületek szintjén túl az érzelmek létrehozásának igénye értelemszerűen a város léptékében is megjelenik, ahogyan azt a társadalmi mérnökség 21. századi megnyilvánulásai, a városok fesztivalizációja, illetve a városvezetések érzelem-politikája is illusztrálják.
Az urbanisztika, az építészet és a design egyre nagyobb hangsúlyt kapó affektív dimenziója számos megválaszolatlan kérdést tartogat számunkra: Hogyan lehet, kell-e tervezni a városokhoz, negyedekhez, utcákhoz, épületekhez, lépcsőkhöz, ajtókhoz, bútorokhoz, ruhákhoz vagy iPhone-okhoz fűződő érzelmeket? Mely tárgyak vagy épületek nyújtanak segítséget az instabil napokban, melyek okoznak függőséget, melyek válnak szüneteltetett érzelmeink tartályaivá? Hol az a határ, amelyen túl megszállottsággá válik egy-egy tárgyhoz fűződő kapcsolat?
Visszatérve Eija-Riita Berliner-Mauer-hez, érdemes megpróbálnunk rekonstruálni, hogy milyen csatornákon keresztül jut el hozzánk az objektum-szexualitás létezésének ténye. A decemberben Budapesten részletében levetített Lars Laumann-film tudtommal Közép-Európában még két helyen volt látható: a bécsi Kunsthalle napokban záró 1989 kiállításán, korábban pedig az 5. Berlini Biennálén, 2008-ban. Ez számos kérdést vet fel a művész tudástermelő szerepével és a múzeum tudás-átadó funkciójával kapcsolatban: Mi a szerepe az objektum-szexualitás közvetítésében a képzőművész Lars Laumann-nak, aki videójában nem csinál mást, mint az Eija-Riita Berliner-Mauer által közzétett fotókat a nő narrációjával vágja filmmé? Milyen művészi pozíciót jelent egy magánember szexuális-érzelmi kitárulkozását közvetíteni, azt a művészetvilágban is láthatóvá tenni és egyúttal a saját karrier vitorlájába befogni? Kije Lars Laumann Eija-Riita Berliner-Mauer-nek: portréfestője, kurátora, producere vagy menedzsere? És mit jelent az, hogy Eija-Riita Berliner-Mauer története számunkra az “építészeti film,” de még inkább a képzőművészet kontextusában válik megismerhetővé? Miért a múzeum vagy a mozi az egyetlen tér, ahol a másik ember életébe az utca és a bulvársajtó fóbiáit leküzdve láthatunk bele?
nagyon sajnálom, hogy nem tudtam előbb erről a vetítésről 🙁
Néhány reflexió a témáról az új e-flux journal-ban: e-flux.com/journal/view/129
“In a recent BBC documentary on “objectum sexuals”—people who have loving relationships with inanimate objects—Erika Naisho Eiffel spoke about her love affair with an archer’s bow: “We were just such a great team because we had that connection on every single level. I’d almost swear that my blood flowed from my arm and went right into him. And it felt like the molecules in him were flowing right back into my arm.”* It’s no surprise that, before their love waned, Naisho Eiffel was a record-breaking world champion archer—a love story indeed. But more importantly, Naisho Eiffel’s example seems to suggest that we might have gotten our relationship to the material world the wrong way round. Rather than resist the desires that surround the commodity, replacing them with transcendental, immaterial ethical imperatives (which, as we have seen, only lay the groundwork for commodities themselves to dematerialize), what if some kind of ecstatic overidentification with the commodity as material holds the key to its unraveling? Independent of the knowing subject, what secrets lie buried in the object? Maybe we are objects, too.”