Ennek a bővülő cikksorozatnak a célja személyes emlékek, történetek összegyűjtése Beke Lászlóról, különböző generációkat képviselő barátoktól, kollegáktól. Úgy gondoljuk, hogy Lacit a személyes visszaemlékezésekkel, anekdotákkal tudjuk legjobban megidézni, amelyek akár az életmű feldolgozásához is adalékokkal szolgálhatnak. A szövegek sorrendjét a beérkezések és a véletlen határozza meg.
Beke László nem halt meg. Vannak emberek, akik ha el is hagyják a földi létet, olyan érzésünk van, mintha itt lennének, és bármikor összefuthatnánk velük. Ilyen Beke Laci is, aki sok szerepben és több generáció tagja számára volt közeli, távoli vagy ismeretlen ismerős. Elsősorban talán a művészek barátja volt, kortársai és a később születettek munkáinak értelmezője. Az egyik első hazai kurátor, a kiállítás műfajának megújítója, aki irányzatok között magabiztosan mozogva, új műfajokat is beemelt a kortárs művészeti kánonba, tanulmányokat írt, kiadványokat szerkesztett. Fiatalon bekapcsolódott a nemzetközi művészeti világba, amely a szocializmus évei alatt elsősorban a szocialista blokkra terjedt ki, így lett az egyik fontos budapesti kapcsolat külföldi kollégák számára. (Sokáig volt pl. az Art Diary International művészeti címlista magyar szerkesztője.) Később a kelet-európai konceptualizmus egyik meghatározó nagykövete lett, és e szerep komoly elismeréseként 1999-ben részt vett a New York-i Global Conceptualism projektben. Az 1971-es Elképzelés projekt újrafelfedezése, az A4-es lapokból álló kiállítás magyar és angol nyelvű könyvként való kiadása, majd térbeli kiállítások formájában történő bemutatása Bekét az utóbbi tíz évben ezeknek a projekteknek az újragondolására, s ugyanakkor fiatal kortárs művészek munkájának követésére is késztette (mely tevékenységgel egyébként sem hagyott fel).
Öt évtizedes működése folyamán több intézmény oszlopos munkatársa, vezetője volt, egyetemi tanár, barát, kolléga, főnök. A Művészettörténeti Kutatócsoportban dolgozva ugyan nem csak kortárs művészettel foglalkozott, mégis fontos képviselője volt az új műfajok – így a fotó/művészet, a videó és számítógépes művészet – elismertetésének, definiálásának: számos kiállítást szervezett, elemzéseket és kritikákat jelentetett meg. Gimnáziumok számára írt művészettörténeti tankönyvét, a Műalkotások elemzését az 1980-as évek közepétől minden korosztály forgatta, és sokan e lapokon találkoztak először modern és kortárs műtárgyakkal. A rendszerváltás a korábban háttérbe szorított művészeti kifejezésformák legitimációjának lehetőségét hozta el, ami Beke tevékenysében is új korszakot nyitott. 1991-ben a Magyar Nemzeti Galériában a Hatvanas évek című kiállítás felvetője és az azt megalapozó kutatás meghatározó alakja volt, majd műcsarnoki évei alatt az Iparterv-generáció tagjai számára rendezett egyéni kiállításokat. Ebben az időszakban a rendszerváltás előtti barátságok közül sok kapcsolat ellenséges viszonnyá alakult, aminek nemcsak értelmezési, hanem hatalmi viszonyok is az okai lehettek (lásd az intézményi szereplők és szabad /szabadúszó /szabadfoglalkozású művészek közti viszonyt). A múlt feldolgozása jegyében saját dokumentumgyűjteményét a művészarchívumból kutatóközponttá alakult Artpoolban kívánta elhelyezni: amikor egyetemistaként az Artpoolban voltam gyakornok, sok dokumentumon az „Artpool-Beke” bélyegző szerepelt, később azonban személyes konfliktusok miatt anyagait innen visszavette. Beke 1970-es és ’80-as években írott cikkeit művészettörténész hallgatóként én az 1990-es években már a Balassi Kiadó Tartóshullám sorozatában kiadott szöveggyűjteményekben olvastam (Művészet/elmélet, Médium/elmélet), jóllehet művészettörténészeket akkoriban nem tanított. Az Ipar- és Képzőművészeti Egyetemeken a rendszerváltás utáni művészgenerációk meghatározó, személetformáló tanára lett.
Zsófi lánya évfolyamtársaként még jártam Pozsonyi úti lakásukban az 1990-es években, majd a Peter Weibel által kezdeményezett 1996-os gigantikus projekt, a Művészeten túl (Művészet és tudomány Magyarországon és Ausztriában) kapcsán is találkoztam vele személyesen. Beke Laci Peternák Miklós és Kampis György tudománytörténész mellett a projekt magyar kutatója volt (én a Ludwig Múzeum újdonsült munkatársaként szerveztem a projektet). Ez a kiállítás is egy kánonalakító vállalkozás alkalom volt, olyan művészek és témák bemutatásával, akik és amelyek korábban nem kaptak nyilvánosságot. (A projekt az egész 20. századot felölelte, vagyis korábbi politikai rendszerek rendszerváltások által elűzött művészeket és tudósokat is rehabilitált.) Beke emelt be például a kiállítás „Szimmetria/törés” fejezetébe olyan marginalizált művészeket, mint Rákóczy Gizella vagy Türk Péter.
És Beke persze kiállításmegnyitók, művészeti események állandó résztvevője is volt, akivel remekül lehetett small talk-olni és aki konferencián ülve biztosan odasúgta észrevételeit a mellette ülőnek.
Beke Lacival az utóbbi tíz évben többször működtünk együtt, legszorosabban az Elképzelés projekt könyvben és kiállításon való bemutatásai kapcsán. Szívesen kooperált, élvezte az együttlétet a fiatal/abb művészekkel, kurátorokkal. Mindig éber, aktív jelenléte hiányzik a művészeti szcénából.
