A huszadik század egyik legnagyobb kihívása a tömegek megszervezése volt.[1] Ennek alapvetően két nagyobb módját tudjuk megkülönböztetni: az integrációt és a kirekesztést. Legyen szó a tömegoktatás kialakításáról, a nemzetállamok kiteljesedéséről, a populáris kultúra szerepéről a tömegek manipulálásában, a demokratikus politikai részvételről vagy éppen a kommunista társadalmak megszervezésének utópiáiról, ezek a módszerek olyan változásokat idéztek elő az adott országokban, közösségekben és emberek sorsában, amelyek mély, gyakran traumatikus nyomokat hagytak.
A mai társadalomtudományok számára magától értetődő, hogy az emlékezetnek és az emlékezetkultúrának hatalmas szerepe van abban, ahogy az identitásról gondokodunk, mindez azonban nem egy esetleges, személyes emlékezés. A kollektív emlékezet uralása az államépítés és nemzetépítés egyik közvetlen haszonnal járó eszköze. Ebben egy sor nem-állami szereplő is versenyre kel (például az egyházak, az oktatás megszervezői és működtetői, a média), ahogyan – az úgynevezett tanúságtételek megsokasodásával – a hétköznapi emberek is.[2] A tanú, a résztvevő, az elszenvedő, az elmesélő szerepei folyamatosan változnak, sőt intézményesülnek, de folyton újraalakítják vagy felfrissítik a kirekesztés és befogadás kiterjedt pókhálóját is. Az emlékezés intézményesülésének folyamatában fontos az is, hogy mik azok, amikre nem kell, esetenként tilos emlékezni – amik észrevétlenek és jelentéktelenek.
Magyarországon a múltról való beszéd egyik legfontosabb neuralgikus pontja a trianoni békeszerződés (1920), amikor a magyar állam elvesztette területének több mint kétharmadát és soknemzetiségű népességének több mint felét, a másik pedig a magyarországi Holocaustra[3] való emlékezés. KissPál Szabolcs A műhegytől a politikai vallásig című kiállítása a magyar társadalom fejlődését meghatározó két eseménysort párhuzamosan narrálva, a közöttük lévő kapcsolatokat emeli ki. A rendszerváltásig nemritkán tabuként kezelték ezeket a kérdéseket, és csak a pártállam utolsó időszakában, majd a demokratikus fordulatot követően kerültek újra a nyilvánosság elé. Akkor kezdett kiújulni a trauma és megmutatkozni a szociokulturális beágyazottsága, amikor a múlt e kényesebb időszakainak elbeszélését[4] a radikális jobboldali szereplők kezdték el kisajátítani. A kisajátítás sokféle fronton történt: felfedezték maguknak a két világháború közti irredenta (az 1920-ban elcsatolt területek visszaszerzésére irányuló) és turáni mozgalmakat,[5] másrészt meglévő szolidaritáson alapuló közösségeket, szervezeteket „szálltak meg”, amelyek hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltak a határon túli magyar közösségekkel, harmadrészt egyes civil kezdeményezéseket politikai mezőben reprezentáltak olyan módon, hogy az autentikus nemzeti szolidaritást hirdetve politikai üggyé tették a „trianoni tematika” alapelemeit. A politikai mezőben való aktív részvétel mellett az ideológiákra és elvekre ráépült egy kulturális piac, amely termékekkel, fogyasztási cikkekkel, szubkulturális tárgyakkal kezdett el működni, eleinte a szubkulturális gazdasági hálózatokban, majd fokozatosan mainstreammé vált.
Ebbe a múltról való beszéd terhes diskurzusába száll be KissPál Szabolcs az OFF-Biennálén bemutatott munkája révén. Ráadásul egy olyan komplex kiállítási anyagot állított össze, amely Trianon témáját[6] és a nemzeti mítoszt körbejárva mutatja be a „múlt túlélését” és a múltbéli gyakorlatok, vizuális megoldások, tárgyak és történetek folytonosságát. Arra keresi a választ, hogy az irredenta mozgalmak és az antiszemitizmus milyen mechanizmusokon, gyakorlatokon keresztül maradtak fenn a rendszerváltás utáni időszakban. Az artikulálódó nemzetfogalomban ezek milyen pozíciót foglalnak el (a nemzetvallás fő motívumaivá válnak), és hogyan termelik újra a két világháború közötti időszak propagandáinak elemeit (például az ellenségképeket, a megbélyegzést stb.). A művész egyszerre kezdeményez párbeszédet a társadalomtudományos szakmával (felhasználva a történettudomány levéltári és egyéb kutatási módszereit, a kulturális- és vizuál-antropológia terepezést, a muzeológia kurátori technikáit, a dokumentumfilmes gyakorlatokat és az archeológiát), fikciós dokumentumfilmjein keresztül az akadémián kívüli közönségekkel, a radikális jobboldali politikai mozgalommal, a mainstream magyarországi emlékezetpolitika aktoraival és a művészeti szcénával.
Ezt a párbeszédet KissPál Szabolcs erős, de konzekvensen végig vitt állítással kezdeményezi: a nacionalizmus Magyarországon egyfajta nemzetvallásként[7] működik. A nemzetvallás eszközkészlete a zsidó-keresztény kultúrkör hagyományából, gyakorlataiból táplálkozik: a nemzet születését, a nemzet kibontakozását, majd passióját (keresztre feszítését), végül pedig feltámadását látjuk megelevenedni. Mindehhez szertartások, vezetők, hit és morális keret tartozik. Az állítás második fele azonban az, hogy a nacionalizmus célja a „nem-kívánatos elemek” kizárása, kirekesztése a kollektív emlékezetből. Párhuzamot vonva a ’30-as, ’40-es évek és a napjainkban zajló folyamatok között, a trilógia hatalmas anyaga ennek az állításnak a lehorgonyzása.
A trilógia első része, a Szerelmes földrajz címet kapta.[8] Ennek a filmnek a központi motívuma a budapesti állatkertben 1902-ben felállított műszikla, az erdélyi Egyeskő kicsinyített mása. Eredetileg arra szolgált, hogy egy közeli víztározót kitakarjon az állatkertben megkomponált látványból, de később, a trianoni békeszerződés után, az elvesztett területek egyik szimbólumává, a gyász tárgyiasulásává vált. A film kisebb korabeli híradók részleteit és diákat (erre a hangeffektusokból következtethetünk) dolgoz fel a némafilmek világát idéző szövegekkel és korabeli magyar irredenta nótákkal, a szózat és a himnusz aláfestésével.
A második részben a turul mint szimbólum története elevenedik meg. A lehullott toll felemelkedése ugyancsak egy fikciós dokumentumfilm, kerek történet a nemzet születésétől, a keserves passión keresztül az újjászületésig. A turul a magyar nemzetvallás egyik alapjelképe, amely tárgyi vagy egyéb ábrázoláson keresztül aktiválja a magyar nemzetről való tudást. A turul azonban nemcsak a magyar nemzet totemállataként, hanem harci szimbólumként, az irredenta mozgalom központi jelképeként is értelmezhető. A trilógia második rész megmutatja, hogy milyen rituálék és performatív események során aktiválódik a szimbólum, később pedig a keresztre feszített turul megdicsőülve születik újjá. Az eltűnt madár tolla egy archeológiai ásatás során a föld alól kerül elő.
A kiállítás harmadik része a Szakadék lelet. Tárgyi gazdagságával, a rejtett történetek bonyolult hálózatával, a két világháború közötti időszak és a 2010 utáni politikai berendezkedés közötti párhuzammal[9] magyarázza el, hogy mit ért a művész a magyar nacionalizmus nemzetvallás jellegén. A kiállított objektumok legtöbbje az irredenta ideológia populáris tárgyai. A ceruzakészlet, injekciós tű, brosúrák, pohár – a két világháború közötti, tömegtermelésben gyártott használati tárgyak – az ideológia mély bevésődését és a hétköznapokhoz kapcsolását tették lehetővé. 70 tárgy, 11 a kontextust meghatározó videó és 46 nyomtatott anyag különböző tematikákba rendezve (például „Igazság, Vallás”, „Emlékezet, Kizárás”, „Rituálék/Víziók”, „Relikviák”, „Ideológiák”) tárul elénk. A tematikák struktúrájából egyetlen történet emelkedik ki: Sárika és Tamás levelezése. Szerelmük a trilógiában az egyetlen olyan történeti szál, amelyben a szereplők a privát életüket tudják élni, és amely szétszálazhatatlanul összebogozza mindazt, amit „Trianon”, a magyar nacionalizmus és a magyar zsidóság tragikus sorsa jelent.[10]
A kiállítás ugyan lenyűgöző mennyiségű tárgyat, történettöredéket, eseményt, emléket és szöveget tár elénk, a nézőnek mégis az lehet az érzése, hogy a felület mögött meghúzódó erős állítások nincsenek tökéletes összhangban egymással és a tapasztalt jelenségekkel. Habár adja magát a párhuzam a két világháború közötti időszak társadalomtörténete és napjaink egy-egy mozzanata között, például az irredentizmus és turanizums, a szélsőséges nacionalizmus, a xenofób megnyilvánulások és obskurus szubkultúrák kapcsán, mégis zavarba ejtő a művész bizonyossága az analógia helyességében.
Ez a zavar abból is fakadhat, hogy – noha a kiállított „dolgok” és az elmesélt történetek jól rávilágítanak a radikális jobboldal popularizálódásának múltja és környezetünkben tapasztalt jelene közötti hasonlóságokra – a „vizuális antropológiai” anyag döntően/alapvetően leíró jellegű marad. Magáról a folyamatról, a társadalmi összefüggésekről és a mögöttük meghúzódó motivációkról nem tudunk meg szinte semmit. Az antropológia számára fontos és megválaszolandó kérdés, hogy a rövidfilmeken bemutatott szertartások, megemlékező események, ünnepek kapcsán a résztvevők mit élnek át, mit gondolnak róluk, és általában mit gondolnak a nemzetről, közösségről, összetartozásról. A tárgyak használata során milyen gyakorlatok rögzülnek, azok milyen funkciót töltenek be a „tulajdonosok” magukról alkotott képében. Mire való egy Nagy-Magyarország tetoválás, miért kell zászlót lengetni a koncerteken? Mivel ezek a kérdések nincsenek feltéve vagy elsikkadnak, a kortárs anyag nagy része a nézőre hagyja a megfejtést, teret engedve a saját interpretációknak.
Magyarországon a nemzetről nagyon nehéz beszélni. Ennek kapcsán többféle beszédmód alakult ki: vannak, akik szentül hiszik, hogy nacionalizmus nélkül a közösség „veszélyben” van, felbomlik vagy eltűnik a „történelem viharaiban”, de vannak olyan elképzelések is, amelyek szerint a nacionalizmus képes a múltban gyökerező sérelmekre „gyógyírként” hatni. Ezzel szemben mások „le akarják leplezni” a „nacionalizmust” és „a nacionalistákat”, megmutatva, hogy ez az ideológia káros, és csak egy társadalmi konstrukcióról van szó, és megint mások szerint a tanulással és a társadalom modernizálásával „kinőhető” a nacionalizmus, akár egy gyerekbetegség. Mindezekkel szemben Ernst Gellner, a híres nacionalizmuskutató arra a következtetésre jut, hogy „a nacionalizmus nem az, aminek látszik, és főleg nem az, aminek feltünteti magát”. Ezzel a szállóigévé vált megjegyzéssel és a további elméleti fejtegetéseivel Gellner arra utal, hogy a nacionalizmus következménye a nemzet, és nem oka. Tehát a nacionalizmus kérdése kapcsán arra kell megtalálni a választ, hogy a nemzet az adott társadalmi kontextusban milyen jelentéseket működtet, és milyen társadalmi funkciókat lát el. A kiállítás anyagaira ránézünk, ráismerünk, az asszociációink és sztereotípiáink a radikális jobboldali témák kapcsán már megtanult módon működésbe lépnek. De elfelejtjük, hogy valójában meg kellene értenünk „őket”, azokat az embereket, akik korán kelve sámándobokkal köszöntik BabbaMáriát, akik meg vannak győződve arról, hogy a nemzet „örök”, egyfajta adottság, akár a természet más jelenségei, ugyanakkor „magunkat” is, akik tulajdonképpen ugyanazokkal a technikákkal zárjuk ki „őket” az „épeszűek”, a „vállalhatók”, a „felvilágosultak” és „tanultak” köreiből.
Talán az lehet KissPál alkotásának tétje: fel lehet-e lépni a nacionalista emlékezetpolitika kirekesztő mechanizmusa ellen, anélkül, hogy kirekesztenénk, szimbolikusan megaláznánk annak képviselőit. A magyar nacionalizmus biográfiájának megrajzolása és a tömegtermelésben gyártott irredenta tárgyak életrajza mellett a Sárika–Tamás viszony felsejlő mozzanatai a kollektív emlékezetből kirekesztett sorsok után maradó űrt hivatottak betölteni. Ez a két sors azonban fájdalmasan kevésnek tűnik a nacionalista eszme burjánzásához és a dolgok tömkelegéhez képest. Ahogyan Todorov a történelem és emlékezetpolitika tétje kapcsán hangsúlyozza, a megfelelés igazságát – vagyis a két világháború közötti időszak és a 2010 óta tartó időszak egymásnak megfeleltetett igazságát – vagy a leleplezés igazságát – a kirekesztés és antiszemita eszmék továbbélését – egyszerre politikai és morális kritériumok alapján kell elítélni. Ez az ítéletet következetesen végigvonul KissPál Szabolcs munkáján.
A cikk elsőként a mezosfera.org-on jelent meg angol nyelven.
[1] A tömegek megszervezésének problematikájára a baloldali kritikai elmélet válaszol a legkoherensebben – itt olyan szerzők munkáira gondolok, mint T.W. Adorno és M. Horkheimer, akik a tömegkultúrát a tömegek manipulálásának egyik formájaként elemezték. De a nacionalizmus-elméletek kapcsán is említhetünk jelentős munkákat, amik a demokráciák és tömegtársadalmak kialakulását a nyomtatott sajtóhoz (B. Anderson), a tömegoktatáshoz (lásd E. Gellner összefoglaló munkáit), vagy a hagyományos társadalmak nemzetállamokba való integrálásához kötik (például A. D. Smith vagy az ő munkáit továbbgondoló történészek és társadalomtudósok). Ugyanerre a kérdésre keresi a választ a Holocaust-tudományos irodalom is, amikor azt firtatja, hogy a gyűlölet és az antiszemitizmus hogyan alakulhatott tömegjelenséggé, hogyan tudta mozgósítani a közös tapasztalatok és „ismerősség” ellenére a helyi lakosságokat. Bármelyik eszközt is találjuk a legfontosabbnak vagy leginkább magyarázónak, azt látjuk, hogy a kérdés újra és újra felmerül politikai, társadalmi, kulturális és pszichológiai keretben: hogyan szervezhető politikán, társadalmi folyamatokon keresztül, a kultúrán vagy az érzelmeken keresztül mozgósítható tömeg.
[2] Ahogy Tzvetan Todorov fogalmaz: “a múltat a jelen szolgálatába állítani cselekvés. Megítélésére nem elegendő, hogy számon kérjük a megfelelés igazságát (a tények megalkotása érdekében) vagy a leleplezés igazságát (a véleményalkotás érdekében); a jó és a rossz fogalmaiban, tehát politikai és morális kritériumok alapján kell értékelni” (Todorov 2005:129). A múlttal való foglalkozás ilyen értelemben politikai és morális cselekvés, ezt úgy gondolom, hogy KissPál Szabolcs műve kapcsán is fontos hangsúlyozni.
[3] 1941–1945 között az akkori Magyarország zsidóként azonosított népességének vagy 56-57%-a – mintegy 500 ezer fő – esett a Holocaust áldozatává.
[4] Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett időszakról (1920–1944) Romsics Ignác könyve jó összefoglalót nyújt.
[5] A turáni mozgalom századeleji történetéhez elengedhetetlen olvasmány Ablonczy Balázs új könyve.
[6] Trianon fogalma napjainkra nem csak a versailles-i Nagy-Trianon-kastélyban 1920. június 4-én aláírt, a történelmi Magyar Királyság felbomlását okozó békeszerződést takarja, hanem – tágabban értelmezve – felöleli annak következményeit (pl. a Magyarországon kívülre került magyar kisebbségek sorsát), illetve előzményeit (pl. a nemzetiségi kérdést az első világháború előtt) is.
[7] A „nemzetvallás” fogalmát Gerő András történész egyik szövegében hosszasan elemzi. Nagyon hasonló alapokat találunk a kiállítás anyagában: “A nemzetet közösségnek tételezi. Ezt a képzelt közösséget szakralizálja, s létrehozza mindazt a szerepet, szimbolikát, ami az úgymond eredeti vallási világképre volt jellemző. A nemzetnek lehet megváltója, apja, júdása. A nemzetnek lehet imája (himnusza), színkombinációk mentén történő beazonosítása; lehetnek mártírjai, szentjei; lehetnek szentnek tekintett helyei. A nemzetvallásnak minden olyan kelléke meglehet, ami az eredeti valláshoz is társul. A legfontosabb, hogy hinni kell benne. A hit teszi működőképessé” (Gerő András: A nacionalista illuzionizmus) A nemzetvallás fogalmát először Hankiss Elemér adaptálta Közép-Európára.
[8] A területiség a nacionalizmuskutatás egyik kiemelkedő kutatási témája. A nacionalizmus uralkodó normaként mutatja be és legitimálja az „egy kultúra egy állam” elvet, nemzetállamokra osztva fel a Földet. A magyarországi példáknál maradva a történelmi Magyarország területeinek térképes ábrázolásai ugyanezt a nacionalista ideológiából fakadó uralkodó normát mutatják fel. Mostanra a norma nemcsak az irredenta ideológiákat sűríti magába, hanem a határon túli magyar közösségekkel vállalt szolidaritás aktusát is jelenti. A nemzeti tér KissPál munkájában mindezeken túl a vér és szülőföld szoros összekapcsolására való utalás is.
[9] A kiállítás helyszíne ebből a szempontból is kivételes. A Politikatörténeti Intézet egyrészt a magyar baloldali szellemi hagyományt kutatja és ápolja, másrészt a magyar Országházzal szemben, a Királyi Kúria egykori épületében működik. A kiállítást az aktuális rezsimmel szemben megfogalmazott kritikái miatt több helyszín vezetősége is visszautasította.
[10] A két szereplő élettörténetének egyik mozzanatát egy irredenta levelezőlap örökíti meg, amelyet Tamás – aki a kiállításon megjelenő tárgyak egy részét birtokolja – Rosemberg Sárának, egy vidéki zsidó lánynak küld. A lány két évtizeddel később a Holocaust áldozataként hal meg.
