Fekete Balázs: Ebédelő munkás, 1974
20 évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy Magyarországon valaki ilyet mondjon, de az életérzést sem, ami az ilyen kijelentést kiváltja. Számomra most a művészetben nincs másról szó mint, hogy újra meg kéne találni a művészet tétjét, töltését, ami a “létező szocializmus” csődje után elveszett. Az államkapitalizmus szovjet – keleti formája, kb. egy évtizedig sikeres és kritikai válasz volt a kapitalizmus korábbi szakaszára (Magyarországon a 60-as évek), a globális kapitalizmus viszont mindenki által kontrollálatlan képződmény lett, melyben a fenntarthatatlan gazdasági fejlődés problémája igen hamar felvetődött.
A dogmátlanság értékelhető állapot, a kilátástalanság viszont kevésbé.
Érdekes lenne kapcsolatot keresni és találni az irónia és a neoliberalizmus eszméje között…
Az azonban ma már nyilvánvaló, hogy az áttételes fogalmazás, az ironikus hangnem semmilyen választ nem tud adni a világrend mostani kérdéseire. Az életszínvonal romlása, a szabadságfok esése, újból időszerűvé tette az oly régen idézett jelszót: “munkát, kenyeret”.
Fekete Balázs fényképe 1974
A máról-holnapra élés filozófiája és technikája mára minden társadalmi rétegben kialakult.
Több európai állam csődközelbe került. Ugyanakkor a társadalmi rétegek megosztottsága is jól érzékelhető. Folyamatosan kialakulnak és fellépnek ugyan érdekérvényesítő szervezetek, mozgalmak, az általános közhangulatot azonban véleményem szerint facebookunk mindennapi tartalma jól reprezentálja: jóval inkább komolytalan és érdektelen, mintsem tudatosan valamit vállaló, valamit elutasító – ráadásul a technika lehetőségeit egyáltalán nem használja ki maradéktalanul.
Fekete Balázs grafikája (Tarr Hajnalka tulajdona)
Egész más a helyzet, mint a 80-as évek végén, amikor, szinte témájától függetlenül bármi ellenzéki jelleget és jelentőséget kaphatott. Most a gazdasági és politikai elit ellehetetlenedése és tehetetlensége nyomán esetleg a művészetnek adódik meg a lehetőség és felelősség, hogy érdemben hozzászóljon napjaink problémáihoz. Számomra különös, hogy a globalizáció ellenes megmozdulásoknak, az athéni, vagy madridi tüntetéseknek, a magyarországi szigorodó, romló életkörülményeinknek stb. nem tapasztalom markáns művészeti leképeződését.
Nem látok társadalmilag érzékeny, szociálisan elkötelezett, széleskörűen értelmezhető, társadalomkritikus művészetet. Modellt, mintát, kivéve néhány elszigetelt megnyilvánulást, rendezvényt.
Fontos lenne, hogy jóval több fordítás keletkezzen külországokban megjelent elemzésekből, művészeti-politikai események ismertetéséből. Még szebb lenne, ha minták nélkül, mi, magunk képesek lennénk felmerülő kérdéseinket megválaszolni.
Fekete Balázs grafikája 2007
A The Times cikkírója a 2001 szeptember 11-iki terrortámadásig kronologizálja az ironizálás időszakát. Ez a dátum meghatározás egy Közép-európai ember számára némileg légbőlkapott, viszont az úgynevezett fejlett világ államainak állambiztonsági intézkedései ma már igencsak szemmelláthatóak és elgondolkoztatóak mindenki számára. Ezek szerint most az államok biztonsága és a létbizonytalanság időszaka kezdődik?
Magyarországon régóta túlrágott csont a baloldaliság-jobboldaliság kérdése. Mind e mellett minden országnak szüksége van hiteles és erős baloldalra. Nálunk, a korábbi baloldali pártok (MSZMP-MSZP) bűnéből és hibájából jó időre vákuum keletkezett a baloldali politizálás helyén. A képviselet nélkül maradó néptömegek akkor radikalizálódnak, amikor az (alsó) középosztály lefelé kezd integrálódni, megszervezi az alsó néposztályokat, az addig legitim politikai rendszer ellen fordul és immár nem a hagyományos politikai keretek között keresi boldogulását…
1 mondat a kizsákmányolásról
Ahol kizsákmányolás van, ott kizsákmányolás van,
a füvekben, fában,
minden művészetben,
minden reményben,
minden versben,
minden repedésben, szerelmes ölelésben,
családokban és klubokban,
ma rabszolgaság van,
mindenben, mindenhol,
mindenki mindenkit
útál és kihasznál:
barátok egymást,
anya lányát és viszont,
orvos betegét,
diák tanárját,
midenki mindenkit,
az úton lévők egymást gyűlölik,
az államok egymást fertőzik,
kilátástalanságot terjesztenek,
ragályt,
ellátó intézményeink lágereiben retteg, sinylődik a népség,
haldokolnak,
haldoklunk, fuldoklunk, agonizálunk,
kilátástalanságunktól megvakítva messze futunk,
elhagyjuk a várost, a földet, a szeretést,
mindent feladunk,
elfelejtünk mindent,
felejteni akarunk,
istentelenül haldoklunk,
társak nélkül,
siváran,
félelemben,
fájdalomban,
Magyarországon,
Európa
és Mindenség nélkül,
mindörökké
(Budapest 2011. Augusztus 20.)
Két olyan dolog erodálódott az elmúlt évtizedekben, aminek a visszaépítése nem lesz nagyon egyszerű feladat.
Az egyik a bizalom, a bizalom a másikban, abban, hogy az érvek fognak számítani, a másik a hitelesség, ami segíthetne abban, hogy ki, vagy mi az, amibe bizalmat lehet vetni.
Van egy nemzedéknyi feladatunk.
Másrészt pedig az országunk sajnos igen belterjes. Naponta 10 hír van arról, hogy ki kit pofozott fel, ütött meg, darabolt fel, vagy melyik hihetetlenül jelentéktelen embertársunk szakított a szerelmével, vagy csalták meg, de fontos, nagy formátumú hírek nem kerülnek az asztalra.
Ez a sajtó felelőssége is. Így neveljük magunkat. Csak e kelljen semmivel szembenézni.
Pannonia provincia. Nagyon mélyen provincia.