A non-lieu, Marc Augé nem-hely fogalma vitán felül rajta van az ezredfordulós Európa intellektuális térképén. Egészen „pontosan” valahol a kulturális antropológia, az urbanisztika és a szociológia peremvidékén helyezkedik el. Valamiféle átmeneti zónában, de nem a periférián, ha ennek a fogalomnak még van egyáltalán értelme a mai kulturális geopolitikában, ahol a legizgalmasabb dolgok a kultúrák és a diskurzusok keveredéséből jönnek létre. És ha már hibridizációról esik szó á la Néstor García Canclini, akkor válik igazán érdekessé, hogy mit kezd ma Budapesten egy magyar képzőművész ezzel a nagyon is francia fogalommal.
Szigethy Anna: Részlet a Nem-hely fotósorozatból, 2006-2009
Szigethy Anna némi csúsztatással élve a Sorbonne-ról érkezett a Ráday utcába, és jelenleg valahol Berlin környékén tartózkodik, miközben Pesten láthatjuk Róma és Párizs tájékán készült fotóit és filmjeit. Utazó művész mondhatnánk, az ide-oda utazgató tárgyak, emberek és elméletek korszakában. Kozmopolita művész gondolhatnánk, a globális és a lokális feszültségterében. Mégis olyan érzésem van, mintha inkább a Sorbonne-hoz kötődne, és nem azokhoz a terekhez és tájakhoz, amelyeket lefotóz. (Gyorsan hozzátenném, hogy ez nem a művész hibája, sőt egyáltalán nem is hiba, hiszen éppen olyan helyeket, vagyis nem-helyeket fényképez, amelyekhez Marc Augé definíciója szerint nem lehet kötődni: többek között bevásárlóközpontokat, állomásokat és reptereket.)
Szigethy Anna Nem-hely című kiállításának részlete az Apropodium Galériában. | Fotó: Szigethy Anna
Kötődés ide, személytelenség oda maga a kiállítás rendesen végig lett gondolva, és a benne rejlő ellentmondások szándékosan ki lettek élezve. A Nem-hely ugyanis Szigethy Anna esetében valójában egy hely-specifikus installáció az Apropodium galéria kávézóra emlékeztető terében. (Pontosabban az Apropodium nem csak emlékeztet valamire, hanem az is volt egykoron, és a múlt térbeli hangulatát tudatosan őrzi galériaként.) Szigethy ebbe a „kávézó”-ba helyezte el fotóit és filmjeit. Előbbiek egyrészt giccses aranykeretben virítanak egy rettenetes virágmintás tapétán, amelyet a művész installált fel a galéria fehér falára. Másrészt viszont képeslapok formájában tekinthetők meg budapesti szuvenírként egy fémállványon, harmadrészt pedig raszteres poszter alakjában a pult szerény dekorációjaként a szocialista folklór jegyében.
Szigethy Anna: Részlet a Nem-hely fotósorozatból, 2006-2009
Maguk a fotók Marc Augé nem-hely fogalmához híven olyan tereket ábrázolnak, amelyeknek nincs identitása és nincs története, vagyis valójában nem is helyek a szó szoros és nemes értelmében. Egy parkoló, egy állomás, egy pavilon, egy utca részlete valahol Európában, vagy ki tudja hol. Mondom ezt azért, mert tudatos döntés eredményeként az ott élők, vagy inkább ott létezők nem szerepelnek a képeken. Megjelennek viszont a kiállítóhely egy eldugott zugában, valahol a korábbi raktár vagy a mosdó helyén, egy zsugorított moziban, Szigethy video-töredékein. És hogy megjelennek, az jó, mivel tudatosul a nézőben, hogy bizony élnek emberek a nem-helyeken is!
Azt is érdemes megjegyezni a lakhatatlan terek belakása kapcsán, hogy a non-lieu fogalmát nem a francia „szürmodernitás” antropológiáján merengő Marc Augé találta ki, hanem a szituácionistákhoz közel álló jezsuita „teológus”, Michel de Certeau, aki Augéhoz hasonló átmeneti (vagy köztes, illetve némi pátosszal élve területen kívüli) gondolkodó volt a fenomenológia, a pszichoanalízis és a történettudomány határmezsgyéin. (Angolul amúgy „szupermodernitás”-ról beszélnek Augé szövegei, de ilyenkor elveszik az eredeti francia kifejezés szürreális csengése.) Augé előtt tehát már de Certeau is lakhatatlanná nyilvánította a modern élet és a modern város kiüresedett tereit, de ő a szituácionistákhoz hasonlóan nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a kapitalista kód- és szimbólumrendszerek alternatív olvasatain keresztül ezek a lakhatatlan és személytelen terek életre keljenek. Az életről, és az individuális praktikákról most csak annyit, hogy ha hátul a galéria (és a képzőművészeti gondolkodás) raktárában (és archívumában) nem jelennének meg a „lakók”, akkor ez a kiállítás is csak egy lenne a globalizáció baloldali melankóliát árasztó leképezései közül valahol Európában, de igazából konkrétan sehol.
Augé kísérteties és szürreális nem-helyeit leginkább a globalizáció áldozatai lakják: elidegenedett, magányos individuumok. Ennél jóval lelkesítőbb perspektívát kínál García Canclini hibrid kulturális praxisa, amely a globalizációt nem egyirányú, elnyomó, tér- és identitásromboló folyamatként láttatja, hanem a lokális és a globális izgalmas ötvöződéseként. Szigethy Anna nem-hely-specifikus installációja azonban túlságosan is Augé hatását tükrözi, és így közelebb áll a tudás és a hatalom intézményrendszeréhez, és ahhoz a szemlélethez, melyet de Certeau stratégiainak nevezett, mint ahhoz a taktikus kultúra- és térhasználathoz, amely nem passzív áldozatként, hanem aktív felhasználóként tekint a kulturális tér- és szimbólumrendszerek „fogyasztójára”.
Szigethy Anna: Nem-hely.
2009. február 19 – március 27.
Apropodium Galéria, Budapest, Ráday u. 9. K-P: 14-20
