A non-lieu, Marc Augé nem-hely fogalma vitán felül rajta van az ezredfordulós Európa intellektuális térképén. Egészen „pontosan” valahol a kulturális antropológia, az urbanisztika és a szociológia peremvidékén helyezkedik el. Valamiféle átmeneti zónában, de nem a periférián, ha ennek a fogalomnak még van egyáltalán értelme a mai kulturális geopolitikában, ahol a legizgalmasabb dolgok a kultúrák és a diskurzusok keveredéséből jönnek létre. És ha már hibridizációról esik szó á la Néstor García Canclini, akkor válik igazán érdekessé, hogy mit kezd ma Budapesten egy magyar képzőművész ezzel a nagyon is francia fogalommal.
Szigethy Anna: Részlet a Nem-hely fotósorozatból, 2006-2009
Szigethy Anna némi csúsztatással élve a Sorbonne-ról érkezett a Ráday utcába, és jelenleg valahol Berlin környékén tartózkodik, miközben Pesten láthatjuk Róma és Párizs tájékán készült fotóit és filmjeit. Utazó művész mondhatnánk, az ide-oda utazgató tárgyak, emberek és elméletek korszakában. Kozmopolita művész gondolhatnánk, a globális és a lokális feszültségterében. Mégis olyan érzésem van, mintha inkább a Sorbonne-hoz kötődne, és nem azokhoz a terekhez és tájakhoz, amelyeket lefotóz. (Gyorsan hozzátenném, hogy ez nem a művész hibája, sőt egyáltalán nem is hiba, hiszen éppen olyan helyeket, vagyis nem-helyeket fényképez, amelyekhez Marc Augé definíciója szerint nem lehet kötődni: többek között bevásárlóközpontokat, állomásokat és reptereket.)
Szigethy Anna Nem-hely című kiállításának részlete az Apropodium Galériában. | Fotó: Szigethy Anna
Kötődés ide, személytelenség oda maga a kiállítás rendesen végig lett gondolva, és a benne rejlő ellentmondások szándékosan ki lettek élezve. A Nem-hely ugyanis Szigethy Anna esetében valójában egy hely-specifikus installáció az Apropodium galéria kávézóra emlékeztető terében. (Pontosabban az Apropodium nem csak emlékeztet valamire, hanem az is volt egykoron, és a múlt térbeli hangulatát tudatosan őrzi galériaként.) Szigethy ebbe a „kávézó”-ba helyezte el fotóit és filmjeit. Előbbiek egyrészt giccses aranykeretben virítanak egy rettenetes virágmintás tapétán, amelyet a művész installált fel a galéria fehér falára. Másrészt viszont képeslapok formájában tekinthetők meg budapesti szuvenírként egy fémállványon, harmadrészt pedig raszteres poszter alakjában a pult szerény dekorációjaként a szocialista folklór jegyében.
Szigethy Anna: Részlet a Nem-hely fotósorozatból, 2006-2009
Maguk a fotók Marc Augé nem-hely fogalmához híven olyan tereket ábrázolnak, amelyeknek nincs identitása és nincs története, vagyis valójában nem is helyek a szó szoros és nemes értelmében. Egy parkoló, egy állomás, egy pavilon, egy utca részlete valahol Európában, vagy ki tudja hol. Mondom ezt azért, mert tudatos döntés eredményeként az ott élők, vagy inkább ott létezők nem szerepelnek a képeken. Megjelennek viszont a kiállítóhely egy eldugott zugában, valahol a korábbi raktár vagy a mosdó helyén, egy zsugorított moziban, Szigethy video-töredékein. És hogy megjelennek, az jó, mivel tudatosul a nézőben, hogy bizony élnek emberek a nem-helyeken is!
Azt is érdemes megjegyezni a lakhatatlan terek belakása kapcsán, hogy a non-lieu fogalmát nem a francia „szürmodernitás” antropológiáján merengő Marc Augé találta ki, hanem a szituácionistákhoz közel álló jezsuita „teológus”, Michel de Certeau, aki Augéhoz hasonló átmeneti (vagy köztes, illetve némi pátosszal élve területen kívüli) gondolkodó volt a fenomenológia, a pszichoanalízis és a történettudomány határmezsgyéin. (Angolul amúgy „szupermodernitás”-ról beszélnek Augé szövegei, de ilyenkor elveszik az eredeti francia kifejezés szürreális csengése.) Augé előtt tehát már de Certeau is lakhatatlanná nyilvánította a modern élet és a modern város kiüresedett tereit, de ő a szituácionistákhoz hasonlóan nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy a kapitalista kód- és szimbólumrendszerek alternatív olvasatain keresztül ezek a lakhatatlan és személytelen terek életre keljenek. Az életről, és az individuális praktikákról most csak annyit, hogy ha hátul a galéria (és a képzőművészeti gondolkodás) raktárában (és archívumában) nem jelennének meg a „lakók”, akkor ez a kiállítás is csak egy lenne a globalizáció baloldali melankóliát árasztó leképezései közül valahol Európában, de igazából konkrétan sehol.
Augé kísérteties és szürreális nem-helyeit leginkább a globalizáció áldozatai lakják: elidegenedett, magányos individuumok. Ennél jóval lelkesítőbb perspektívát kínál García Canclini hibrid kulturális praxisa, amely a globalizációt nem egyirányú, elnyomó, tér- és identitásromboló folyamatként láttatja, hanem a lokális és a globális izgalmas ötvöződéseként. Szigethy Anna nem-hely-specifikus installációja azonban túlságosan is Augé hatását tükrözi, és így közelebb áll a tudás és a hatalom intézményrendszeréhez, és ahhoz a szemlélethez, melyet de Certeau stratégiainak nevezett, mint ahhoz a taktikus kultúra- és térhasználathoz, amely nem passzív áldozatként, hanem aktív felhasználóként tekint a kulturális tér- és szimbólumrendszerek „fogyasztójára”.
Szigethy Anna: Nem-hely.
2009. február 19 – március 27.
Apropodium Galéria, Budapest, Ráday u. 9. K-P: 14-20
Még lesznek képek, tegnap csináltam párat a “helyszínen”, csak bénázok a le- és feltöltéssel. Szép szavakkal méltatod a kiállítást (rendesen végig lett gondolva)- én mégis bizonytalan vagyok. A fotók maguk az elmélet illusztrációi, a bemutatás lehetne egy elgondolkoztató módon továbbgondolt történet, vagy egy erőteljes gesztus; esetemben azonban egyik sem valósult meg. Se nem éreztem szükségét, hogy elidőzzek a helyspecifikusság (nagyon is kézenfekvő, mert probléma és ötletszegény) megoldásán, ugyanakkor nem rengette meg alapvetően – vagy egyátalán – a nemhelyekről szólt eddigi elképzeléseimet. Holott a helyelméletek olvasása nagyon is képessé tesz ilyesmikre. Persze jó dolog, hogy a pesti galériák vizuális zsibvásárában valaki a művészeti világban fontos és aktuális elméletek egyikével dolgozik. A kérdés számomra a hogyan… Csatlakozom Beához, miszerint itt az ideje a művészeti kutatásról vitát kezdeményezni otthon – nyilván nagy kihívás is egyben (legalábbis számomra) ti. hogyan?
Nekem tetszik a kiállítás, szerintem valódi problémát vet fel, más kérdés, hogy tényleg csak Budapesten hat újszerűnek.
Inkább a bemutató szöveget veszem szemügyre: jól kontextualizálja a kiállítást, csak az elemzés referenciáit tartom felületesnek és itt-ott feleslegesen fontoskodónak, túlcsináltnak. A «szituácionistákhoz közel álló jezsuita „teológus”, Michel de Certeau» részletben például nem látom, hogy de Certeau mitől állna közel a szituacionistákhoz. Mert francia, mint a szituacionisták egy része? Henri Lefèbre is közel áll a szituacionistákhoz, mert a mindennapok gyakorlatával foglakozott? Walter Benjamin is, mert a sétát elemzi? Vagy mert nem lát kilátástalannak és véglegesen lehangolónak valamit? Netán a vasaló ember is majdhogynem szituacionista, mert valamit kisimít? Mitől «jezsuita “teológus”» de Certeau? Elképzelhetetlen, hogy egy jezsuita társadalomtudós legyen?
Vagy nézzük az egész mondatot: «a non-lieu fogalmát nem a francia „szürmodernitás” antropológiáján merengő Marc Augé találta ki, hanem a szituácionistákhoz közel álló jezsuita „teológus”, Michel de Certeau». A non-lieu franciául elsősorban egy jogi fogalom, a büntetőeljárás felfüggesztését jelenti például az elkövető beszámíthatatlansága miatt. De Certeau találta volna ki? Más: ha de Certeau a helyet olyan elvként határozza meg, amiszerint az elemek együtt léteznek vagy pillananyi konfiguáricóban egymás mellett állnak, másutt pedig a non-lieu-t retorikai eljárásként értelmezi, nem jelenti azt, hogy kitalálta a non-lieu fogalmát, legfennebb azt, hogy hasonló jelenséget más terminológiával, másként, más összefüggésben írt le, mint Augé.
Tisztelt Cervantes,
köszönöm mélyenszántó és némileg gunyoros kritikáját, amely elsősorban Michel de Certeau szerepére és helyére koncentrál írásomban. Igaza is van annyiban, hogy az általam használt kifejezések („közel álló”, „kitalál”) a szövegben nem a legszerencsésebbek. A félreértések elkerülése végett mondom, hogy nem arra gondoltam, hogy de Certeau és a szituácionisták kéz a kézben építették volna Párizsban a ’68-as barikádokat, sőt arra sem, hogy de Certeau a szituácionisták barátja, vagy politikai tanácsadója lett volna. Gondoltam viszont arra, hogy a kóborlás (dérive) és a nagyvárosi pszichogeográfia elmélete és gyakorlata nem áll olyan nagyon távol egy olyan társadalomtudóstól (ezúton is köszönöm a címkét), akit a mindennapi élet gyakorlatai (köztük a séta mint performatív beszédaktus) foglalkoztattak, és aki tagja volt az École Freudienne-nak, és „mellesleg” 1950-ben belépett a jezsuita rendbe, és 1960-ban teológiából doktorált. De persze az is igaz, hogy kreativitás ide aktivizmus oda, aki végigböngészi a The Practice of Everyday Life (1984; franciául: L’invention du quotidien, 1980; magyarul kábé: A mindennapok feltalálása) című könyvét, az sokkal inkább gondolhat Foucault-ra és Bourdieu-re, mint Benjaminra, Lefebvre-re és a szituácionistákra. Az viszont tagadhatatlan, hogy Marc Augé a non-lieu társadalomtudományi diszkurziválása során a szürmodernitásról szóló könyvében de Certeau gondolataitól indult el. Ennek kapcsán mondanám, hogy azt sem képzeltem, hogy de Certeau találta volna ki a non-lieu kifejezést, és tudom, hogy abból sem lehet messzemenő következtetéseket levonni, hogy Augé 1992-es könyvében (Non-lieux: introduction à une anthropologie de la surmodernité) kapcsolódott ehhez a de Certeau által társadalomtudományi kontextusba helyezett, alapvetően jogi konnotációjú szóhoz. Végezetül még csak annyit, hogy ha egy kiállítás „expressis verbis” utal egy teóriára, akkor nem érzem „túlcsinált”-nak, hogy erre a teóriára reflektálok. A fontoskodásról meg csak annyit, hogy köszönöm a Lefebvre-re, a Walter Benjaminra és a vasalásra vonatkozó megjegyzéseit.
Tisztelt Hornyik Sándor,
úgy véltem – tévesen -, hogy nem is feltétlenül az említett szerzők munkáiból, hanem másodlagos irodalomból merített, amikor több szerzőt vett egy kalap alá egy mondatban – és az azért túlzás, hogy egy korrekt, de nem is túl kiemelkedő kiállítás mellé ennyi elméletet fel kell felvonultatni, hogy megértsük. Bár erre szövegre nem illik, hiszen joggal mondja, hogy Augé elméletéhez kötődik Szigethy Anna munkája, mondhatni sokszor az elmélet valósággal eltakarja a kiállítást: számtalan, gyakran semmitmondó, a kiállítást valósággal alibinek tekintő, a szerző műveltéségét felvonultató írást olvastam már.
Félrevezető viszont a szöveg azok számára, aki sem de Certau (én úgy fordítanám az említett könyv címét, hogy a Mindennapok feltárása), sem Augé, se a szituacionisták munkáit nem olvasták – és Szigethy Anna munkáját nézegetve a dérive (ami egyébként nem séta, sokkal inkább gyors környzetváltoztatás) és de Certeau gyaloglása között (ami nem is az egyén, hanem a tömegek tudattanul választott útvonalait firtatja) von le messzemenő következetéseket. Nem akarok a vasalóval előállni, de Petrarcától Baudelaire-ig számos szerző írt a gyalogolásról, kirándulásról, csatangolásról, köztük de Certau is, de attól még a sétájuk nem áll olyan közel a szituacionisták pszichogeográfiájához. Ismeri biztosan azt a viccet, mely szerint valaki a verseit méltatja úgy, hogy Sándor vagyok én is (mint Petőfi).
Kérem ne vegye rossz néven a kommentet, lényegtelen is, csak ha már ezeket a szövegeket nem fordították le magyarra
(nem tudom mi szükség van arra 20-50 évre, amíg valaki rászánja magát), a közvetítés legyen tőlünk telhetően pontos.
@Süvecz Emese: Kristin Ross: Lefebvre on the Situationists: An interview. In: October 79, 1997 tel, 69-72