Egy art school keresi a gyilkosát

Az Ízlésficam (Art School Confidential, 2006; rend.: Terry Zwigoff) mint film nem akkora durranás, de néhány, mostanában a tranzitblogon felvetett kérdés szempontjából – művészképzés és a művészdiákok ismeretek megszerzéséhez való joga; a művész-személyiségről alkotott elképzelések – mégis érdekes lehet. Nekem egy horvát intézményvezető (Branko Franceschi) említette a filmet, aki arra figyelt fel, hogy a mozi által a képzőművészekről közvetített kép újabban csúnyán megkopott. Ezek a filmek parazitának, gerinctelennek, manipulatívnak és hazugnak mutatják a művészvilág szereplőit, jegyezte meg Franceschi.


Ízlésficam, rend. Terry Zwigoff


Nekem hirtelen még a Sírhant Művek jutott eszembe, ahol ugyan számos tekintetben szintén deviánsnak mutatják a művészpalántákat és cinikusnak a művésztanárokat, mégis megmarad e mélyérzésű különcök nimbusza. Nem így az Ízlésficamban, ahol az egyik művészdiák maga fejti ki, hogy az (addigi?) művészettörténet a férfiak önmegvalósításáról szól, s hogy a művészek túlnyomó többsége valamilyen módon életképtelen; művésszé is azért lesz, mert másképpen nem tudna partnert találni.

A főhős, Jerome, elsőévesként, az egyezményes maníroktól és viselkedésmintáktól mentesen, az aktuális trendekről és a művészeti világ működésmódjáról mit sem tudva érkezik a művészeti főiskolára. Számára a művészet olyan, ahogy azt Móricka elképzeli: a művészet a valóság leképezése, melyet modellrajzolás útján sajátítanak el; Picasso a valaha élt legnagyobb művész, akinek a művészi nagyság nemcsak időtálló hírnevet, hanem sok-sok nőt is hozott. A művészeti közegben Jerome hamar felismeri saját naivitását, s mialatt összedől a művészlétről alkotott ideálképe, lassan elsajátítja a művész-allűröket és viselkedési kódokat, mígnem váratlanul a hírnév közelébe kerül. Ismertségét az infotainment logikájának köszönheti: Jerome-ot tévesen a campus körül portyázó sorozatgyilkosként tartóztatják le.

A film kommunikációs modellje olyan, mint magáé a kortárs művészeté: miközben a szélesebb közönség figyelmére is számít, utalásait csak a beavatottak vehetik le igazán. (Itt a szerelmi szál és a gyilkossági motívum is a művészeti értékképzés dekonstrukciójának ágyaz meg csupán; a gyilkos kiléte a történet legvégén is lebeg.) Ezek a bennfenteseknek szánt utalások három fő téma köré csoportosulnak: a művészképzés mibenléte, az art world belviszonyai, illetve a művészvilág és a külvilág viszonya.


Ízlésficam, rend. Terry Zwigoff

A külvilágot a zöldfülű Jerome-on kívül egy „álruhás” művész képviseli, aki valójában rendőr, és a sorozatgyilkos után nyomoz. A nyomok azért vezettek a művészképzőbe, mert az iskolai galériában vérrel festett, gyilkossággal kapcsolatos szavakat tartalmazó képeket állítottak ki. Az egyszeri rendőrök pedig a valóság közvetlen leképezésének tekintik – és komolyan veszik – a művészetet. A nyomozó, Jonah, persze azonnal kilóg a művészdiákok közül lazának szánt, de inkább suttyó öltözetével, és még inkább szembeötlő „eredetiségével”. „Úgy dolgozol, mintha soha nem láttál volna még festményt” – csodálkoznak rá az iskolai feladványra beadott képeire. Jonah-ban így felfedeznek valami „képzetlen művésziséget”, s innentől ő lesz az évfolyam üdvöskéje. A hirtelen népszerűség alól Jonah sem tudja kivonni magát: már családját is elhanyagolja az alkotás kedvéért, s a járőrkocsiban is arról értekezik a gyilkosként letartóztatott Jerome-mal, hogy vajon tényleg jók-e a melói, és hogy vajon lehetne ő akár művész is?

Mivel mindenki többé-kevésbé bevallott mozgatórugója, hogy híres művész akar lenni, nagy érdeklődés övezi egy befutott végzett diák iskola-látogatását. A pódiumbeszélgetés során A Művész rendesen lealázza volt művésztanárát valamint a diák-hallgatóságot, és elhárít minden szakmai jellegű kérdést, mondván, azok érdektelenek, az egyetlen fontos téma, hogy hogyan válhatnak a mai tanoncok akkora művésszé, mint ő. Ez persze kiprovokálja a kérdést, hogy „Maga miért ilyen seggfej?” De ezt A Művész végre jó kérdésnek értékeli. Válasza kb. így hangzik: „Mert ilyen a természetem. És megszereztem a szabadságot, hogy kifejezzem az igazi természetemet. És nincs szebb, mint az igazság és a szabadság.” Taps.

Ekkora fokú arrogancia a művésztanároknak nem adatott meg, nekik a diákokkal szembeni lekezelő és gyakran megalázó hangnemmel és a váratlan indulatkitörések jogával kell megelégedniük. Eközben minimális érdeklődést sem tanúsítanak a diákok munkája iránt, érdemi visszajelzések vagy bármilyen szakmai tartalom helyett legfeljebb viselkedésmintát közvetítenek. A művésznövendékek hasonlóképpen érdektelenek egymás munkája iránt, s miközben állandóan véleményt csikarnának ki egymásból, csak a „szép munka”-jellegű megjegyzéseket képesek elfogadni.


Ízlésficam, rend. Terry Zwigoff

A film erénye, hogy nemcsak a művészeket illeti kritikával, és nem is csak a művészeti élet egyéb szereplőit (itt leginkább is a galériásokat; ezen a szinten, úgy tűnik, a kurátorok pl. nem sokat számítanak), hanem a néhány felbukkanó „civilt” is (a rendőröket, Jerome üzletember bátyját, stb.). Egy dolog azonban csak a művészekkel kapcsolatban merül fel: az önfókusz – mondhatni, „személyi kultusz” – megkérdőjelezetlen normává tétele.

Ez persze Amerika, ami messze van, és ahol a művészeti piac és a híres-művésszé-lenni követelménye sokkal nagyobb úr, mint például nálunk. De a művészeti értékek konstruált voltát, a képzőművészet társadalmi megítélését, és a művészeti képzés égbekiáltó deficitjeit a film a maga görbe tükrén keresztül is jól felismerhetően mutatja meg. És ezekkel jó minimum tisztában lenni.
 

© 2020 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány