Edward Krasinski (élet)vonalai

© Gallery of Contemporary Art Bunkier Sztuki
Van egy régi művész-legenda, melyet az idősebb Plinius ír le híres Historia Naturalisában. Főhőse Apellész, az ókor legnagyobbnak mondott festője, aki Rhodosz szigetén meglátogatja riválisát, a nem kevésbé elismert Protogenészt, de nem találja otthon. Apellész névjegyül egy végtelenül finom vonalat húz Protogenész éppen készülő képére, majd távozik. Amikor Protogenész hazaér, egyből felismeri, hogy csak vetélytársa lehetett a vendég, s válaszul egy másik, még vékonyabbat húz Apellész vonására. Apellész másnap visszatér, de Protogenészt megint csak nem találja otthon, – s a történet csattanójaként olyan hajszálvékony harmadikat húz a két meglevő nyom közé, amely mellett már nem marad hely a folytatásra. Krakkóban Edward Krasinskinek, a vonalairól elhíresült művésznek nyílt kiállítása.

Gallery of Contemporary Art Bunkier Sztuki, kiállítás enterieur Fotó: Székely Júlia


Edward Krasinski (1925-2004) a II. világháború utáni periódus egyik legjelentősebb lengyel művésze, akinek nemrég bekövetkezett halála óta ez az első nagyobb, retrospektív kiállítása Lengyelországban. Több irányzathoz is kötik a nevét, egyfelől a klasszikus avantgárdhoz sorolható konstruktivizmushoz, szürrealizmushoz, másfelől az ettől már többé-kevésbé eltávolodó minimalizmushoz, konceptualizmushoz is. 

Annak ellenére, hogy a Krasinski márkajegyévé vált kék ragasztócsík (scotch blue) csak 1968-tól jelenik meg konkrétan munkáin, már korai objektjein is egyfajta lineáris struktúrára való törekvés figyelhető meg. Ez már csak azért is érdekes, mert a korszak általános irányelvei a szobor tömegének a térbe való kitágításában, vagy legalábbis a szobor térrel való megtermékenyítésében összegezhető. Gondoljunk csak Picassora, aki már a század elején egy 4 dimenziós szobor megalkotásán kísérletezett, vagy éppen a lengyel konstruktivisták egy csoportjára, az unizmus képviselőire, akik szintén a szobor és az azt körülvevő tér egyesítésén dolgoztak. Krasinski tehát mindezek ellenére a szoborból legtöbbször egész egyszerűen egy vonalat csinál. Ennek egyik prototípusa a térbe behatoló, a teret átszúró, ha úgy tetszik „kilyukasztó” lándzsa, melyet hol függőlegesen, hol vízszintesen, de legtöbbször  a plafonra függesztve állít ki, – nem véletlenül hívják ekkori műveit overhead sculptures-nek („fej fölé magasló szobrok”), illetve spear-snakes-nek („lándzsa-kígyók”).

Gallery of Contemporary Art Bunkier Sztuki,
kiállítás enterieur, fotó: Székely Júlia

A bármelyik boltban beszerezhető kék ragasztócsík a 60-as évek végétől Krasinski végleges médiumává válik: ráragasztja kisebbik lánya hasára, a fákra és különböző épületek falaira, megjelenik a párizsi Musee d’Art Moderne de la Ville udvarán, az ahhoz közeli Rive Gauche Galéria ablakain (az akciót egyébként a galéria tulajdonosai nem éppen fogadták jól, kihívták a rendőrséget, mondván Krasinski profán gessztusai tűrhetetlenek), axonometrikus festményein és más helyszín-specifikus alkotásokon is. A kiállításon külön szekciót képeztek azoknak a műveknek a dokumentációi, melyeket Krasinski saját stúiójában (2007 óta Avantgarde Institute néven működik) készített. A kék vonal itt is mindent beborít: építészeti elemeket, tárgyakat, festményeket, fotókat, személyes tárgyakat, nézőt, látogatót; – a stúdió válik műveinek tárgyává, anyagává. Installációkat hoz létre, melyben a tér folyamatosan új tér-szituációkká változik, és aminek az állandó (kép)rendezője, több szerepének alakítója és díszlettervezője maga Krasinski. A kék ragasztó már-már fetisizáló alkalmazása tehát elsősorban nem szisztematikuságga, hanem szabadon variálhatósága miatt érdekes.

Sol Le Witt úgy definiálta a konceptuális művészetet, miszerint az egy „gép, mely a művészetet csinálja”. Nos, esetünkben épp hogy a scotch blue lenne ez a bizonyos gép. Egy ragasztó, mely „javít, díszít, azonosít”, – áll a dobozán. Egy ragasztó, mely felcímkézi, egy szintre emeli vagy épp érvényteleníti az útjába kerülő tárgyakat. Egy ragasztó, mely kijelöli, de egyben meg is hosszabbítja Krasinski területének határvonalait. Ahogy ő mondja: egy „műanyag kék ragasztó, 19 mm széles, ismeretlen hosszúságú. Mindenhova és mindenre odaragasztom, horizontálisan 130 cm-re a földtől. Mindenhol megjelenik, mindennel összekötöm. Nem tudom, hogy ez művészet-e. De az biztos, hogy kék ragasztó, 19 mm széles, és ismeretlen hosszúságú.”

Nem mellesleg, Krasinski egy 1969-es műve (Elvesztettem a fonalat!!!, 12 fekete-fehér fotó) június 13-ig Dunaújvárosban is látható, – mindezt azért is jegyzem meg, hogy – ahogy Apellész mondta -: „Egy nap se legyen vonás nélkül”.

Edward Krasinski „ABC”
2008.04.11. – 2008.05.22.
Krakkó, Gallery of Contemporary Art Bunkier Sztuki

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány