Disztópiából utópiába 3

(c. A város mint mozi)

Seoulban néhány éve megállt velem a taxis az éjszaka közepén, jelezve, megérkeztünk a szállodámhoz. A helyet már ismertem, de kiszállva az autóból még közel fél órán keresztül bolyongtam a környéken, mivel nem találtam az épületet. Pontosabban nem ismertem fel, ugyanis a városkép meghatározó elemeit, a több emelet magas elektronikus kivetítőket késő éjszaka kikapcsolják, az én tájékozódási tér-képemben pedig az a környezet rögzült, amit úgy hívnak hogy „digitally enhanced environment” (digitálisan feldúsított környezet). E fogalom többet jelent a puszta elektronikus képfelületek sokaságánál, ennek ellenére e panellek a média-homlokzatok meghatározó látványelemei, akárcsak azok az elektronikus graffitik, amelyeket egy igen népszerű csodagéppel lehet előállítani.     

 Laser graffiti

Hogy egy városban mozogva, annak képei úgy állnak össze bennünk, akár egy film egymást követő szekvenciái, azt már Walter Benjamin is megemlíti a Passzázsokban. Az írás megjelenése óta eltelt időben a városképek sok változáson mentek keresztül, és ha nem is váltak olyanokká, miként azt a kilencszázhetvenes évek futurisztikus víziói előrevetítették, a szerkezetek és felületek kommunikációs szerepe sokszorosan megnőtt. (Érdekes, hogy e víziókban milyen nagy jelentőséget jósoltak a városi közlekedésnek a kommunikációval szemben.) Hogy az épületek számos szinten és csatornán keresztül kommunikálnak környezetükkel, banális megállapítás. Ám azon érdemes elgondolkodni, hogy mennyire gyökeresen megváltozik egy városi objektum hatása, ha vizuális felülete nem statikus, változtatható és kommunikációs célokra alkalmas.


Spots Facade Berlin

Ebben rejlik nemcsak a korábban említett média-homlokzatok, hanem például a hagyományos graffiti ereje is: kommunikációs interfésszé alakítja a város terét tagoló felületeket. Az előbbi látványos, ám sérülékeny és múlékony. Az utóbbi kevésbé látványos, viszont állandó, esetenként levakarhatatlan, maradandó jel, címke, tag. Az utcaművészet része, amelyről magyar nyelven is egyre többet lehet olvasni, többek között e blogon is.

Nem csoda, hiszen az utóbbi másfél évben e műfaj viharos karriert futott be: 2007-ben a Sotheby’s aukciós ház árverésén rekordáron (közel 300.000 fontért) kelt el az ismert utcaművész, Banksy egyik műve. A Tate Modernben jelenleg is látható egy nagyszabású Street Art kiállítás és 2008 májusában a New Yorki MoMÁ-ban mutatták be a Graffiti Research Lab-ről (GRL) készült dokumentumfilmet, amelynek egyik főszereplője – és meggyőződésem szerint a street art sikertörténet egyik meghatározó eleme egy technikai szerkezet – a lézergraffiti.

A nyílt forráskódú programra épülő kommunikációs eszközt a GRL fejlesztette ki az Eyebeam New Yorki médialaborral együttműködve. Egy nagyteljesítményű adatkivetítőből és lézermutatóból áll, továbbá kell hozzá egy videókamera, valamint egy szabadon hozzáférhető szoftver. Nem ez a GRL első és egyetlen ilyen típusú eszköze, mivel a csoport ars poétikája az, hogy „a városi kommunikációra alkalmas, nyílt forráskódú technikai eszközökkel szerelje fel a graffiti-művészeket ” Viszont ez az eszköz, a többiekkel ellentétben jelentős szerepet játszott a street-art átértelmeződésében. Egyrészről azért, mert az utcaművészek jeleit és üzeneteit méret és látványosság tekintetében a media-facade-ok szintjére emelte. Másrészt pedig, mivel használata nem hagy maradandó nyomot az épületek felületen, nem minősíthető vandalizmusnak – mely fogalom mindig is e szubkultúra marginalizációjának és kriminalizációjának egyik alapmotívuma volt. Így megteremtődött a magas kultúrába való veszélytelen integráció lehetősége, jöhetett a  a MOMA, a TATE és a Sotheby’s.. 

A fenti vázlatos összefüggéseknél nyílván összetettebbek azok az okok, amelyek e sikertörténethez vezettek, ám úgy tűnik a folyamat egyik feltétele a maradandó, emberléptékű jelhagyás és a gerillaromantika feladása volt. Az itt látható videón a GRL lelkesen ünnepli a street art „dekriminalizációját”, ami egyben  a kanonizációhoz vezető igen fontos lépés, én viszont a magam részéről egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy a MOMA partiján, a fent látható több méter magas fényüzenettel többet sikerült mondani, mint az alábbi néhány tíz négyzetcentiméteres stencil.
 

Forrás: http://tranzitblog.hu/wp-content/uploads/2008/07/dogr2stencil1.jpg
 

 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány