Boldogtalan korokban az emberek biztosan többet gondolkodnak az időutazás lehetőségén: intenzívebben vizsgálják, mit tehettek volna másként a múltban, vagy hogyan menekülhetnének a jelen elől a jövőbe. 2010 óta Magyarországon a sajtóban, az internetes fórumokon vagy a hétköznapi beszélgetésekben egyre többen, és egyre inkább csodálkozva elmélkednek arról, milyen korba érkezhettünk vissza. Elképedve nézik, hogy a rendszer, amely az elmúlt négy évben hihetetlen sebességgel írta át a mindennapokat, a tanult vagy átélt történelem mely időszakából tűnik a leginkább ismerősnek. Mit akar tervszerűen vagy csak ösztönösen átmásolni a mai világunkra: a Kádár- vagy a Horthy-korszakot, a negyvenes éveket vagy éppen a XIX. század végét?
Kun Béla-szobor a budapesti Memento Prakban Ι © agt.bme.hu
Nehéz mindezt egyértelműen megállapítani, hiszen már a „mai világ” meghatározásához is negyedszázados időutazás szükséges, viszonyítási alapként vissza kell helyeznünk magunkat 1989-be, hogy megvizsgáljuk akkori jövőképeinket, azaz mából nézve: illúzióinkat. Biztos sarokpontnak tűnik, hogy akkor közelebbinek gondoltuk Európát, úgy éreztük, csak néhány rövid évet kell kibírnunk a csatlakozásig, hiszen tulajdonképpen mindig is a Nyugathoz fűzött minket minden valódi kulturális, történelmi kapocs. Erre építettük aztán világunkat (utópiáinkat), ebből az alapvetésből kiindulva kezdtük – igaz tétován, mindig a múltba vissza-visszaragadva – átalakítani többek között kulturális intézményrendszerünket. És most itt állunk, kissé dermedten, és az 1989 előtti világokban keressük helyzetünk leírásának kulcsát.
Akinek megvan hozzá legalább negyven év élettapasztalata – még annak idején úttörő is volt –, az az első időutazást a saját életében visszahaladva teheti meg a nyolcvanas, de még inkább a hatvanas-hetvenes évek Magyarországára, a stabilizálódott Kádár-kor világába. Hiszen lehet itt élni… A rendszer nem biztos, hogy tilt, inkább eltűr, s ha néhány apró gesztust megteszel, akár még támogat is. A létező szocializmus magyar változatából itt ragadt ránk többek között a hatalom bekebelező, de legalábbis kiegyező szándéka, az összekacsintás, az öncenzúra, a sorok közt olvasás. A „nemzeti együttműködés rendszere” a régi minta szerint a hűséget is jutalmazza: a színészek, akik évekkel ezelőtt biodíszletként álltak sorfalat Orbán Viktor kampányrendezvényein, ma már csaknem mind színházigazgatók. De ugyanúgy a mérsékelt kritikusok is megkaphatják néha az állami alamizsnát a „jószándékúaktól”. Ebben a bonyolult, áthallásos világban újra megjelenik a régről ismert dilemmahelyzetek sora: meddig lehet elmenni, mit lehet még elfogadni, hol kezdődik az opportunizmus, és főképp: hogyan lehet „kibekkelve” túlélni?
Az MMA kirekesztő, a kultúra szabad, tüntetők a Pesti Vigadó bejárata előtt, 2014. 03. 14. l © nol.hu
A centralizált és azóta folyamatosan pártpolitikai propagandacélokra használt közszolgálati televízió 2013 legvégén új csatornát indított, amelyben a Kádár-kor tévéadásait ismétlik. Szórakoztató műsorokat adnak, amelyekben néha, véletlenül, a Kommunista Ifjúsági Szövetséget is dicsőítik, mindezt rendszeresen megszakítják a mai – leginkább az ötvenes évek hangulatát idéző – híradóval. Az időutazók, ha ma körbenéznek, azt is tudják, hogy az ideológia másodlagos, sokkal fontosabb, hogy mindenkihez eljusson a táncdalfesztivál és vele a „jobban teljesítő”, immár önfeledten szórakozni is képes ország képe.
Az időutazás következő állomása 1948, a második világháborút követő rövid átmeneti időszak után a demokratikus maradványok felszámolásának kezdete, az államosítások kora. A mai trendek mögött felsejlik a művészet irányításának akkori centralizálása, a központilag megszabott irányvonal, akkor a mindenek fölé rendelt szocialista realizmus, most a mindent kezébe ragadó Művészeti Akadémia tagságához elengedhetetlen „nemzeti elkötelezettség”. Fél évszázad múltán ismét használhatóvá vált a kultúrában a gleichschaltolás fogalma. Négy éven belül minden terület egy kézbe, ahogy akkoriban mondták erre, az „élet-halál urai” irányítása alá került: a kormány a kultúra egy-egy szegmenséhez egy-egy vezetőt rendelt. Nem feltétlenül a régi pártminta ez, inkább valamiféle „outsourcing”, ennek jegyében az elmúlt években egy-egy ember hatalmi érdekei vagy rögeszméi mentén rendeződtek át a film, a színház, a múzeumok vagy a komolyzene intézményei. A sokszínűségről és a területek koordinálásáról nagyrészt lemondó, névleg a kultúráért felelős államtitkárság pedig csak egy nagyobb konglomerátum, az Emberi Erőforrások Minisztériuma aprócska része – a névről az időutazónak eszébe juthat akár a Mátrixban az emberekből a gépek számára kinyert energia , vagy 1948 helyett: 1984.
Medvehagymával megkoszorúzott Jobbik-obeliszk a XII. kerületben l PR csoport
Az időutazások palimpszeszt-rétegei között a harmadik a két világháború közti időszak. Ahogy az 1919-es Tanácsköztársaságot követően a baloldali gondolkodókat az új rezsim kitörölte az ország kultúrájából – ebben az időben távozott Magyarországról többek között Polányi Mihály, Alexander Korda vagy Moholy-Nagy László –, úgy érezheti ma magát hontalannak a hazájában minden liberális, baloldali vagy a folyamatos politikai kategorizálás során annak elkönyvelt értelmiségi. A hatalom szájából a „kozmopolita” ismét szitokszóvá változott, a rendszer kritikusait a Művészeti Akadémia hangadói nem tekintik másnak, mint 19-es „vörösöknek”. Az országban itt-ott megtűrve Horthy-szobrokat állítanak, ismét minden hétre jut egy irredenta megemlékezés, a kormány a Parlament előtti Kossuth téren mindent elbont, hogy kinyilvánított szándékának megfelelően, szimbolikus módon az 1944 előtti állapotot állíthassa vissza. A Belvárosban az omladozó régi bérházak közül időközben kiragyognak a gondosan felújított, gazdagon kistafírozott egyházi oktatási, kulturális épületek, széles választékával mindenki előtt nyitva áll a Loyola Kávéház. Az elviselhetetlen légkör miatt talán még az 1956-os forradalom után sem hagyta el annyi magyar a hazáját, mint a Horthy-korszakban: új hazát választott Breuer Marcell, Robert Capa vagy Bartók Béla. Most nagy büszkeséggel emeljük őket zászlóra, mintha szellemi hazájukat megtalálhatnák akár ebben a rendszerben is.
Eleven emlékmű – az én történelmem, flashmob a Kossuth téren, 2014. 03. 23. l © latogato.blogspot.hu
Az időutazás negyedik kora a XIX. század vége, a K.u.K. Monarchia gazdasági virágzásának időszaka, amelyben szabadságunkat az osztrákoktól védtük, nem pedig – ahogy mostanában az országszerte szétszórt plakátokon hirdetve – az Európai Uniótól. A kormányzat valójában ide, az 1896-os millenniumi ünnepségek korába vágyik vissza, ezért válhat a legfontosabb programmá, egy ennek a tervnek minden tekintetben ellentmondó gazdasági környezetben, a megalomán Múzeumi Negyed gondolata. Ezért merülhet fel és realizálódhat, hogy akárcsak a Kiegyezés után, most is egy művésztársulás, a magyar kultúra önjelölt boldogítója, a Magyar Művészeti Akadémia kapja meg a művészet feletti hegemóniát, s rendezhet a boldog békeidőkből ismert szalonkiállításokat a váratlanul számára „kiszervezett” Műcsarnokban.
© Nemzeti Művészetért Alapítvány
Az időutazó persze egy rövid pillantással konstatálhatja, hogy nem egyetlen korszak átírásáról van szó: a mai Magyarországon több mint száz év elemei keverednek. A Magyar Művészeti Akadémia térnyerése egyszerre idézi a százhúsz, a hatvan és a harminc évvel ezelőtti világokat, a stadionépítés, az államilag támogatott futball, mint a kultúra helyettesítője viszont új fejlemény. Nem tudnék példát mondani a múltból olyan, kultúráért felelős minisztériumra, amely misét mondatott volna egy másik ország egykori labdarúgó-csillagának lelki üdvéért, ahogy tette ezt az Emberi Erőforrások Minisztériuma a portugál Eusébióért. Zsánerszobrokat minden korszak állított, de talán egyik sem vetemedett volna arra, hogy a történelemhamisítás netovábbjaként felállítsa a német megszállás emlékművét, amelyen a birodalmi sas rátámad az ártatlan Magyarországot megtestesítő Gábriel arkangyalra, akinek kezéből kiesik az országalma. Ez a rendszer kortalanul épít a Nyugattal szembeni sérelem hosszú hagyományára, arra a gyakran jogos, legtöbbször mégiscsak önfelmentő alapvetésre, amely a magyar kultúra elszigeteltségét szembeállítja azzal a nyugati civilizációval, amely nem hall mást, csak ha a saját nyelvén szólnak hozzá. Sőt, a rendszer kortalanul épít a törzsi berendezkedés mélyen húzódó törésvonalaira, a merjünk kicsik lenni, és a merjünk nagyot álmodni közötti kibékíthetetlen ellentétre.
Fischer Judit munkája a Kívül tágas projektben l fotó: Mécs Miklós
A hatalom számára nincs egyértelműen kiválasztható és másolható korszak, mert nincs egyetlen kizárólagos ideológia sem. Csupán maga a hatalom létezik, annak megszerzése és megtartása, s ehhez az alkotmány átíróinak nincs más eszköze, mint egyre lejjebb süllyedni a populizmusban, a nép morajához igazodva megtalálni az igénytelenség közös nevezőjét. Mindez, elsősorban az oktatás mélyreható átalakításával párhuzamosan maradandó károkat okoz majd a kultúra szövetében. Itt hagyja ránk majd egy időre az intézményesült cinizmust, amely megkérdőjelezhetővé teszi a nyugati civilizáció alapértékeit is. Itt hagy ránk majd egy centralizált, mégis személyekre, érdekekre szabott, az autonómiától egyre távolabb kerülő kulturális intézményrendszert. Ezekből a mondatokból a legnyitottabb kérdés: a „majd”. A jelenlegi rendszer ugyanis a jövőt akarja megszüntetni. Nincs jövőképe, mert megváltoztathatatlannak gondolja magát. Alattvalóitól pedig azt várja el, hogy a jövőről ne gondolkodjanak. De ez az, amibe az időutazók valószínűleg sohasem nyugodhatnak bele.
Leaving is not an option? / Menni vagy maradni?, 2014.03.09- 6., Hebbel am Ufer, Berlin I © hebbel-am-ufer.de
________
Mélyi József írása a berlini HAU-ban rendezett Leaving is not an option? / Menni vagy maradni? magyar kortárs művészeti pozíciókat bemutató fesztivál kiadványában jelent meg német nyelven, a német közönség számára felvázolandó a kultúrpolitika jelenlegi helyzetét Magyarországon. Adalékként annyit meg lehet említeni, hogy csaknem egy időben a berlini eseményekkel, a bécsi Burgtheater is színházi fesztivált rendezett a magyaroknak, kerekasztal-beszélgetéssel meg minden. Ez az, ahol nem mutatta be a Krétakör a Korrupciót, miután korruptsága miatt menesztelték a színház igazgatóját. A HAU-ban rendezett fesztiválról megjelent magyar nyelvű beszámoló az artmagazin.hu-n olvasható. Szóval magyar kortárs művészeti pozíciók Berlinben, magyar kortárs művészeti pozíciók Bécsben. Menni, menni?
A képeket szabad asszociációi alapján válogatta: Muskovics Gyula
