Ez egy végtelenül èrdekes szituàció számomra, mert az ő színhàzuk valahogy szabadabb a profikénál. A szabadságuk olyan színházi lehetőségeket fed fel, amiknek nem tudtam a létezéséről. Az első kérdés, hogy mi az a színház, amit ezek a színészek játszanak. A második pedig, hogy miért ezt a színházat játsszàk. Az első kérdés, amit magadhoz intézel: Kik is ők? És ekkor jelenik meg egy másik kutatási terület, az előadók egyedivé válása. Számomra lehetetlen ezt mellőzni. Az én színházamnak az előadó a lelke, akinek a lehető legteljesebb egyediségében kell megjelennie: művészként, dolgozóként, állampolgárként, szubjektumként és egy egyéniségként. Ez az egyedülállóság fedi fel nekem, hogy mire is képes a színház! — Jérôme Bel a Disabled Theater című darabja kapcsán. A francia koreográfus Gála című darabját március 16-18. között mutatta be a Trafó a Frankofón Fesztivál keretei között.
A kétfelvonásos darab első része egy diavetítés. A zsúfolásig tömött nézőtérről különböző, üres színházi tereket ábrázoló fényképeket látunk. Köztük van az a tér is, ahol éppen mi is ülünk, szemből, a színpadról fotózva. A sorozat segítségével olyan tereket hasonlíthatunk össze, melyek a nézés, a figyelemgyakorlás, az esztétikai kapcsolódás létrejöttét biztosítják. Mindegyiket egy másik közösség igényei szerint alakították ki. Van, amit sokáig terveztek, amire sokat áldoztak, van, amit spontán, de ugyanolyan tudatosan állítottak fel, van, ami kinti, van, ami felér egy egész tudatállapot szettinggel, van, ami olyan, mint egy szakrális tér. Mindegyikben az a közös, hogy azért csinálták őket, hogy elválasszák egymástól azokat, akik mutatnak valamit, azoktól, akik néznek. A nézők mocorognak — még nem egyértelmű, hogy ez a képsorozat hordozza a témafelvetést, és amúgy is túl evidensnek tűnik, amit látunk. Mindenki tudja, hogy ezeket a tereket azért építették és építik, hogy megjelenítsék a hosszú évek gyakorlásának átalakító erejét, ami elválasztja a két csoporthoz tartozókat. Jérôme Bel szerint ettől függetlenül helyet lehet cserélni a térfelek között — mert vannak olyan témák, amit hitelesebben tud megjeleníteni a színpadon egy nem-gyakorló. És egyáltalán: egy rendező bármit, bárkit felhívhat a színpadra, főleg, ha a épp a változatosság az uralkodó.
A második felvonás módszeresen válogatott emberek táncaiból áll, akik azokról a sokféle funkciójú színpadokról és nézőterekről érkeztek, amikről a képeket az első felvonásban néztük. A dramaturgia egy társadalmi utópia elveire emlékeztet: a tagokat az öröm vezérli, bíznak egymásban, mindenki ugyanannyi figyelmet kap, nagyjából ugyanannyi időt tölt a színpadon, bárki lehet vezető és lehet követő, csak annyit kell táncolni, amennyi jólesik, és még szakembernek sem kell lenni. Bevillan a kommunizmus képe — például a munkamorálja — csak itt táncelőadás a termék: mindenki táncol, aki eddig nem táncolhatott, még az is, aki nem ért hozzá és mindenki elvégzi a koreográfia rá eső részét, hogy a táncelőadás-termelés ne akadjon fenn. És bevillannak azok a mozgalmak is, amelyekben a tánc volt a közös tevékenység: például az 1930-as években az USA-ban munkásoknak szerveztek amatőr táncórákat és politikai közösséget.
Ahogy a Gála előadói a színpadra lépnek, magukkal hozzák a táncukat hordozó különböző tudatállapotokat: horizontálisan, egymás mellé helyezve és egymásra hatni engedve. Bel a színpad transzformáló erejét arra használja, hogy a legkézenfekvőbb módon jelenítsen meg a profi előadóművész jelenlététől eltérőeket is — nem előadóművészekkel. És minden ezekből következő testtudat élményt, mozgást, intenciót, ritmust, húst, minőséget. Felcseng az avantgárd szignálja: „anything goes, that has enough actuality“, vagy valami hasonló. Hasonló, amatőr előadásokat, hibákat, dokumentumértékű momentumokat igazából elég sok helyen láthatunk, de egy professzionális, kortárs művészeti előadótérben ez új — meg nem szoktunk pl. a pesterzsébeti művházba járni. A kortárs színpad univerzalitását ünnepli a szituáció: bármilyen más szubkultúra vagy kulturális jelenség kortárssá, kutathatóvá válik ebben a térben.
Csapjunk is bele a balettbe, hogy a lehető legteljesebben gúnyoljuk ki egyszerre a balettet és azokat, akik nem balettoztak eddig eleget. Mert a balett maga a látványtánc, egy elképzelt mozgásideál nagy erőfeszítések által megközelített leképezése. A műfaj, ami a személyes történeteket egy nagyba olvasztja össze, most a róla alkotott egyedi sztereotípiák bájos, félig elszáradt, félig műanyag csokrában jelenik meg.
A keringőre egy esküvői lakodalom táncos népe elevenedik meg. Az az abszurd kép villan be, amikor ismeretlen, teljesen más szubkultúrájú, életkorú és ritmusú családtagjaink táncolnak együtt. Már elmúlt éjfél, mindenki részeg, minden mindegy, ünnepelni kell. A moonwalk jelenségével az a populáris művészetparadigma kerül elénk, ami a művészetet teljesítményhez, képesség birtoklásához köti. Szerencsére, mostmár sok segítség van a gyakorláshoz. A darab közepébe szúrt meghajlások a fluxus performanszok szellemét idézik — vajon milyen esztétikai kapacitása van a meghajlásnak? Nyilván ugyanolyan, mint bármely más gesztusnak, ha a színpadon történik az igazi meghajlás előtt.
A társulati részhez érve rájöhetünk, egy uniós pénzből összehozott interkulturális tréning záróprezentációját látjuk: meghatározott, rövid időre összekovácsolt emberek csoportja játszik, mindenki a konfortzónáját elhagyva. Ez tényleg szép! A tökéletes közösség egy lehetséges modellje, ahol mindenki kap figyelmet, aki akar, mindenki jól érzi magát, akár úgy, hogy nem performál, nem teljesít, és ha van vezetői szerep, akkor az rotálódik. Ez amúgy miért nem működik a mindennapokban, a valóságban? Mert a mindennapokat nehezebb megrendezni, mert sokáig tartanak.
Összességében azt képzelem, hogy ez a sok karakter végeredményben egyetlen ember, és minden, ami valaha is lehet belőle. Ha akarja, ha el tudja képzelni. Persze nemet nem válthat, meg nem is fiatalodhat meg, de lehet titokzatos, lassú, aztán megint csak kirobbanó, lehet önazonos és lehet önmagát vizsgáló és bármi ezek között és ezeken túl. Sokféle módon élheti meg azt, hogy a testében van, és ahogyan ezt mások látják. Ez akár egy nap leforgása alatt is sokat változhat. A darab ereje ezeknek a különböző jelenlétminőségeknek az őszinteségében van. Egy homogén, színpadi jelenlétre való törekvést tapasztalhatunk az előadóknál — pl. az érzelmeiket igyekeznek minimálisra csökkenteni. De emögött megjelenik az a tapasztalat, ami az adott ember életét szavak nélkül teszi érzékelhetővé. A tartása, ahogy ki- és bejön a színpadon, ahogy megcsinálja a különböző elemeket, vagy amikor egymást követve, társulati formában mozog és azokat a mozdulatokat, amiket nem lát, ismer, azokat kiegészíti. Ezek azok a részek, ahol megjelennek az emberek kis mikrokoreográfiái, amit a mindennapjaikban már halálra gyakoroltak.
Mindeközben ott ülök én és párszáz nézőtársam, kiszolgáltatva a látványnak és a hatására rámtörő sokfajta, tabusított nézés megélése okozta érzelemhullámnak. Izgalom, csodálat, meglepettség, undor, aggodalom, gúny, perverzió, szeretet stb. De azért örülök is, hogy nem kell a jegy megvásárlásán túl semmit tennem, hogy olyan emberekkel találkozzak, akikkel amúgy, általában alig. Pl. nem kell elmennem travesztisóra, nem kell meglátogatnom a nagyszüleimet, ha még élnek, vagy önkénteskednem egy idősek otthonában, nem kell vigyáznom a barátaim gyerekeire, nem kell dancehall buliba se mennem, és nem kell átmennem néha a szomszéd nénihez, nem kell cigányok lakta kis faluban emberjogi projektben részt vennem. Jó, túloztam, a színház nem erről szól. Nincs ott lehetőség találkozásra, viszont esztétikai felfedezésre egy sötét fedezékből, annál inkább. Ami egy iszonyú fontos idő mindenkinek, hogy feldolgozza élményeit, amiket a másmilyen emberekről folyamatosan gyűjt. És ez egy olyan koreográfia, ami arra törekszik, hogy az előadóit – a vicces jelmezválasztással együtt – tiszteletreméltónak mutassa be. A nézők számára pedig ennek köszönhetően a katarzis élményét kínálja: aktív és dinamikus megéléseket tesz lehetővé, akár egy cirkuszban, itt is könnyedén lehet közbetapsolni, fütyülni, nevetni, sírni…
Aki mind közül a legismerősebb, az a kortárstáncos. Ő a referenciapont, egy darabig. Páldául a három perc néma improvizáció alatt. De aztán jön az ‘egymás gyakorlás nélküli utánzásának’ úthengere, ami egybedöngöl profit és amatőrt. Még, ha szeretnéd, akkor se tudod figyelemmel kísérni a profi táncost, hogy leellenőrizd, milyennek is kéne lennie egy-egy mozgásnak, egyrészt, mert nagyon sok az inger, másrészt mert a profi előadó is integrálódott az előadás hibákkal brillírozó retorikájába.
A legrettenetesebb közben pedig az, hogy a szép és fiatal lányok a legunalmasabbak. Mert tőlük megszoktuk azt a mindennapi performanszt, amelyben önmagukat figyelemfelkeltőnek reprezentálják, tőlük megszoktuk, hogy szívesen táncolnak, őket szeretjük nézni. Plusz a kerekesszékeseken akkor se nevetünk, ha amúgy viccesek, mint például a nem-kerekesszékesek. Ezek a feszültségek is oldódni fognak, ha Bel és asszisztensei még pár tucat városban megelevenítik ezt a koreográfiát. Vagy, ha egyszerűen csak a társadalmunk nem lesz ilyen kímèletlenül funkció alapúan elszeparáló. Akkor viszont Belnek valami más embertelenséget kell a színpad segítségével kiiktatnia.
