COMING OUT LINKÖPINGBEN: workshop az aktivista tudományos írásról és a személyes névmások helyes használatáról

Az akadémiai írás eddig sem volt erős oldalam, ám igazán akkor kezdtem küzdeni vele, amikor nemrég elhatároztam – sokak tanácsa ellenére –, hogy a jelenlegi kutatásomat (a romaképek filmes és médiamegjelenéseinek kulturális értelmezéseit) nem könyv formájában teszem nyilvánossá, hanem kitalálok egy hozzáillőbb, rendhagyó formát a szövegeim közlésére. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy a kidolgozás kezdeti lépéseihez ösztönzést, inspirációt keressek, a kritikai szemléletre alapozott Excitable Writing! Trans_forming academia_art_activism címmel rendezett, linköpingi workshopnál alkalmasabb helyet nem is találhatnék.

still_ex_citable.png

Ex_citable, jelenet

i – We

És ez már a legelső, kiváló hangulatú és egyben nagyon bevonós előadáson beigazolódott: a „kick-start” lényege épp a tudományos önmeghatározás volt, elég sajátos módszertannal. Fénymásolt szövegeket kaptunk, amelyek a workshop résztvevőinek a rövid életrajzait és különféle elméleti írásokat tartalmaztak. Ezekkel lehetett, kellett bármit csinálni. Engem már a leírásban található sok „semble” tövű igével való játék (assembling, dissembling, resembling) elvarázsolt, hiszen amire az elmúlt évek munkáját egyfajta hitvallásként alapoztam, az Trinh T. Minh-ha, vietnámi származású feminista teoretikus, zeneszerző, filmrendező Reassemblage című munkája volt. Az, hogy a rám olyan nagy hatással bíró szerző egyik programadó írása, a Woman, Native, Other: Writing Postcoloniality and Feminism (1989) a fénymásolt lapkötegbe került, nem véletlen, ám hogy épp azt húztam ki, az igen. A másik, Rosi Braidotti Writing as a Nomadic Subject című írásának részlete, amelynek igencsak kedvemre való, Virginia Woolftól kölcsönzött mottója így hangzott: „I am rooted but I flow.”

Az életrajzi idézetek zűrzavarából értelmes szövedéket kreáló intervenció „Mit gondolsz, ki vagy te?” alapkérdésének megválaszolásához egyes és többes szám első személyű személyes és birtokos névmások keresésével láttam neki. Számomra ugyanis az elmúlt időszak feldolgozása és az elkövetkezendő feladatok megtervezése egyfajta hídépítés megalapozásával, az „én” és a „mi” között támadt szakadék áthidalásával telik. A kutatói magányt – kiváltképp a társadalmi irányultságú, politikai témáknál – az elkötelezettség, az aktivizmusba, ellenállásba hajló közösségi tevékenység képes feloldani, magát az elméleti munkát pedig, meggyőződésem, a gyakorlati tevékenység teheti értelmessé. Ám egyre inkább azt gondolom, a tudományos vagy személyes ambíciók könnyen korlátozhatják, az egyenlőtlen hatalmi viszonyok feltartóztathatják ezt a folyamatot, míg a jól működő, kiszámítható intézmények elősegíthetik azt. A linköpingi egyetem InterGender intézete úgy tűnik, ez utóbbira példa: korábban soha nem tapasztalt segítő gondoskodással, a kizárólag hierarchiát ismerő, arrogáns tudományos fennhéjazás helyett fokozattól független partnerséggel, őszinte figyelemmel találkozhattam. Nem véletlen: a feminista elméleti gyökerek helyes értelmezéséből, alkalmazásából egyértelműen következik ez a hozzáállás: a hatalmi érdekekkel szembeni küzdelem csak együttműködéssel, szolidaritással, ugyanakkor harcos, ám egészséges, nyílt, nem személyeskedő kritikai viszonnyal képzelhető el.

foto5.JPG

Sara Rosa „Rough Draft” című workshopja, 2014. december 10., Linköping

A workshop első, „igazi” előadója, Mara Lee, svéd költő és teoretikus a másság, a felelősség, az elméleti és poétikai tudástermelés kérdéseiről tartott előadása után érkezett egyik reakcióra vitathatatlan őszinteséggel azt válaszolta: „Köszönöm. Mennyire találó, építő a megjegyzésed. Bárcsak nekem jutott volna ez eszembe…”

A Minh-ha-szövegrészletben a képzeletben előadó teoretikus a saját motivációi, szándékai ismertetéséről hirtelen átvált a fiktív hallgatóközönség elvárásaira: „…i am not only given the permission to open up and talk […] We came to listen to that voice of difference likely to bring us what we can’t have…” (magyarul: „…nem csak arra kaptam engedélyt, hogy feltárjak, elmondjak dolgokat […] Azért jöttünk, hogy hallhassuk a különbség hangját, ami valószínűleg megadja nekünk azt, aminek híján vagyunk…”). A szövegek összefüggéseire szándékosan nem térek ki: sem a workshop bemutatása, sem a posztkolonialista teóriák megközelítése szempontjából nincs jelentősége.

still_viet_nam.jpg

Trinh T. Minh-ha: Viet Nam, 1989, jelenet I Forrás: dokrevue.cz

Az Egyesült Államokban élő és alkotó Minh-ha munkássága kevéssé ismert Magyarországon. Jelenleg a prágai tranzit.cz-ben van kiállítva néhány filmje. A „másik” reflexív megközelítésének elméleteit Minh-ha számos lényegi megfigyeléssel, gondolattal gazdagította. Számomra revelatív szövegeivel a When the Moon Waxes Red című, meglehetősen régi (1991), társadalmi nemről, reprezentációról és kultúrpolitikáról szóló tanulmánykötetében találkoztam: a bevezetőben többek között művészet és forradalom kapcsolatáról, az eszeveszett, féktelen „tudományosodás” rezsimjéről ír, a kínai mitológia férfi-nő viszonyról szóló holdtörténeteibe ágyazva gondolatait.

A kollektív szépírás gyakorlatával a workshopon két merőben eltérő formában találkozhattam: az egyik egy kényszerű helyzet eredménye. Két svéd és egy gázai költőnő írta a Writing During War című versciklust. Hanna Hallgren és Jenny Tunedal nyár elején utaztak volna Gázába, hogy találkozzanak Somaya el Sousival, akinek a munkáit készültek lefordítani. Vízumot sem kaptak, de a nyár közepén kitört háború végképp megakadályozta őket. Skype-on, Facebookon, e-mailben tartották, tartják a kapcsolatot, gyűjtik a másfél hónapig tartó háború alatt íródott nőműveket. A közben képződő kollektív versciklusból el Sousi Skype-on, Hanna Hallgren élőben olvastak fel, nekem pedig valóságos könnyeim folytak, ami még soha nem fordult elő velem konferencián.

Aztán három dán költőnő egy performansz, majd egy interjú keretében mutatta be a kollektív írás szépségeit és politikai erejét, hatékonyságát. Az elmondásuk szerint Dániában erősödő antidemokratikus folyamatok, homofób, idegengyűlölő megnyilvánulások kikényszerítik a művészek aktivista tevékenységét. Naja Marie Aidt, Line Knutzon és Mette Moestrup felolvasása és beszélgetése számos performatív elemmel tűzdelve (pl. a munkásságuk elismertségére vonatkozó kérdést követő válaszban az „old times” és „uncle structure” attitűdöt, értelmezést gúny tárgyaként bemutató mozdulatok) beégtek az emlékezetembe, s inspirációként, erőforrásként könnyen felidézhetőek és előhívhatók hasonló helyzetben.

Az én előadásom témája egy fotósorozatot elemző tanulmány volt (Kovács Endre fotóművésznek a közvetlenül az emigrációja előtt készült, privát talált képekből álló Vizafogó 1968 című sorozatáról), amelyben a képek kulturális értelmezését – Roland Barthes klasszikus esszéjének, a Világoskamrának a felhasználásával – egy személyes történet keretezi. Az előadás módját is gondosan megterveztem: az elemzéshez készített prezibe ékeltem az ötvenkét fotóból álló sorozat képeit, s közben felolvastam a történetemet, amelyben a „teremtő tekintetem” a képeken anyámat és gyermekkori önmagamat véli felfedezni.

foto2.jpg

Kovács Endre: Vizafogó 1968 I © kovacsendre.hu 

Ez egyfajta előbújás, „coming out” volt, mert az interszekcionalitás (faj, osztály és társadalmi nem összefüggéseinek) jelenségét „vonatkoztattam magamra”, és a saját, szegény származású, középosztálybeli, nem-roma női identitásomnak a kutatásomban betöltött szerepét elemeztem a képek segítségével. Mindezt azért tettem, hogy a pozicionálás fontosságát kiemeljem, rávilágítsak a korántsem elhanyagolható személyes, érzelmi motívumokra és azoknak az értelmezésekben betöltött szerepére. A visszajelzések alapján úgy gondolom, működött az elképzelésem.

Ő – a Más/ik: he/she helyett ze/hir; they/them; hen

A másság új tapasztalatát azok a találkozások, beszélgetések jelentették, amelyeknek a workshop szinte kizárólag LMBT tagjai között töltött időben részese lehettem: megtapasztalva az elmélet korántsem zökkenőmentes „működését” a gyakorlatban. A sérülékenység és a lendületes, dinamikus tettrekészség különös keveréke számos olyan helyzetet eredményezett, amelyben hol otthonosan, hol rendkívül idegenül éreztem magam. Az ismerősséget főleg a közös érzékenységek felismerése – vagy ahogyan Mara Lee épp Barthes nyomán nevezi, „shared Schmerzpunkt”-jaink megtalálása – teremtette meg. A megszokott prezentációk mellett/helyett az akadémiai közegben szokatlan, műfajt, tabukat sértő, előadásmódjukban radikális, a transzneműség eszköztárára építő performanszokat (pl. stand-up comedy-t vagy a zimbabwei diktátor paródiáját) láthattam. Ám később, beszélgetés közben, utalva az előadókra, gyakorta elvétettem a helyes névmáshasználatot, sőt, bizonyos esetekben félreérthető szóhasználatom heves indulatokat váltott ki.

Azonban nem bántódtam meg a kritikától: belátom, az elvárt tudatosságtól messze állok, és bár minden kétséget kizáróan szeretnék eljutni oda, a linköpingi egyetem InterGender intézetének falanszterjellege egyszerre volt biztonságosan vonzó és távolian rémisztő. (Noha ez utóbbi vonását egyértelműen felerősítették az északi fényviszonyok, a világosság ellenére soha fel nem kelő, vagy másképpen, a reggeltől kezdve folyamatosan lemenő nap.) Ám az épületben a mosdókon nem voltak férfi/nő feliratok, jelek, és ez az apróság valamiképp a Másik iránti tisztelet biztosítékát jelentette számomra.

foto3.jpg

Arthur Merton: Szimbolikus fej, 1879 I Forrás: galabri.com

Az utolsó kreatív írás workshopon egy különös véletlen segített hozzá a számtalan benyomás, kusza tudásköteg egyfajta kreatív, maradandó összegzéshez. Sara Rosa, egy Amszterdamban élő, dél-afrikai PhD hallgató a résztvevőket egy közös fanzine létrehozásába vonta be. Az izgalmas gyakorlatsor után írni, rajzolni, ragasztani kezdtünk a rendelkezésre álló színes papírok, magazinok, privát fotók felhasználásával. A választásom egy fénymásolatra esett: Katharine Harmonc You are here: Personal Geographies and Other Maps of the Imagination című könyvének egyik lapjára, amin egy 1879-ből származó rajz, Arthur Merton Szimbolikus fej című képe volt látható. Ezt egészítettem ki rajzokkal, fotóval és írással. A fiziognómiával foglalkozó frenológus jóval ártatlanabb elméletet dolgozott ki (és épített rá egy jól jövedelmező praxist), mint kortársai, például a magyar orvosantropológus, Török Aurél. A kutatásom során sokat foglalkoztam a kraniométer utóbb említett feltalálójának munkásságával, és a korszak megszállott „címkézési” gyakorlatával. Miközben erről írtam a fanzine lapomra, majd meséltem a csoporttagoknak, sikerült az egész linköpingi eseménysor hatására lezajló változást, az egyik napról a másikra férfiből nővé, nőből férfivá változó résztvevőkkel való találkozások lényegét megragadnom, élményszerűen, egyfajta „poétikus tudástermelés” formájában közvetítenem. Rengeteget tanultam a workshop résztvevőitől, de hogy nem eleget, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az utolsó otrombaságom. Karácsony felé közeledve, ahogy ott ültünk a színes papírforgácsok, ollók, ragasztók között, felidéztem a – ma már felnőtt – lányaimmal való ünnepi, kézműveskedő készülődést. Noha az emlék számomra is fájdalmas hiányt jelentett abban a pillanatban, a beálló csendben rádöbbentem, hiába mondtam ki hangosan, nem megosztottam, hanem kisajátítottam egy tapasztalatot, hiszen annak hétköznapisága ott, akkor Linköpingben korántsem számíthatott annak.

foto4.JPG

Sara Rosa „Rough Draft” című workshopja, 2014. december 10., Linköping

A fent említett Trinh T. Minh-ha kiállítás leírásában egy interjúrészlet szerepel, amelyben a nők társadalomban betöltött szerepét, a hagyományos és a modern dinamikus viszonyát elemző szerző – számomra az átmenetiséget igen találóan megragadva – így szól: „Az inappropriate/d other fogalmát kétféleképpen is olvashatjuk: valaki, akit nem tudsz kisajátítani, és valaki, aki alkalmatlan valamire, nem helyénvaló. Nem egészen más, nem egészen ugyanaz.” A transzneműség ma még sokak számára felfoghatatlan szélsőség. Nagycsaládos kutatónőként, akit mindig is a Másik foglalkoztatott, rendkívül fontosnak tartom, hogy lássuk a – például családalapításra alkalmatlannak tartott – kívülállók által nem kisajátítható világukat, értsük a kritikai elméletek nyelvét, amit beszélnek, s ha úgy adódik, képesek legyünk jól használni a személyes névmásokat. 

© 2017 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány