Bús magyar sors

Kommentár a Pátosz menedzsment beszélgetés-sorozat első alkalmához

Hecker Péter 2013-as festménye, az Izraeli drón a Hortobágy felett a magyar művészet egy régi toposzát értelmezi újra. A lehajtott fejjel a pusztán baktató gebe Tornyai János Bús magyar sors című, 1910-es festményéről származik, és ikonográfiai perspektívában a klasszikus motívumok vándorlásának és jelentésváltozásának izgalmas kérdéseit veti föl, amit csak még izgalmasabbá tesz, hogy a két mű közötti évszázadban Magyarországot és a magyar népet sem kímélték a történelem viharai. Az izraeli drón anakronisztikus motívuma azonban túlmutat ezen a klasszikus perspektíván, és olyan gondolatokat és érzéseket hoz mozgásba, amelyek az ikonológia eszme- és kultúrtörténeti dimenzióihoz vezetnek, ahol még az is lehetségessé válik, hogy Tornyai és Hecker vizualitását, avagy vizuális kifejezésmódját, valamint a kor problémáira, illetve probléma-horizontjára reagáló képeit összekapcsoljuk egymással.

A 21. század egyik meghatározó ikonológusa, Georges Didi-Huberman a képek erejének és hatalmának értelmezése során egy hosszú időn keresztül a feledés homályába vesző művészettörténész, Aby Warburg munkásságát elevenítette föl, aki Nietzsche nyomán a képeknek a reprezentáción túli, „lélektani” jelentéseket tulajdonított.[1] Ebben az ontológiai és ismeretelméleti perspektívában Warburg híres pátoszformulái nem csak a motívumok vándorlásáról szólnak, hanem arról is, hogy a képek az egykori pátosz, az erős érzelmi reakciók energiáit is képesek magukba zárni, majd újra ki is sugározni és ekként befolyásolni a társadalmi és politikai folyamatokat. Hecker műve azonban Warburg fennkölt ikonológiájától radikálisan eltérő irányba mutat, hiszen első pillantásra éppen a bús magyar sors közhellyé kopott pátoszából űz gúnyt. A tipikus magyar tájon kullogó, búslakodásában is tipikusan magyar gebe képét ugyanis összekapcsolja a 2010-es évek populista magyar nacionalizmusával, amely erőteljesen épít az antiszemitizmusra is, amikor Magyarországot olyan világpolitikai súlyú spekulánsoktól kívánja megóvni, mint George Soros, aki a sajtóból is jól ismert retorika szerint a migráció támogatásával Európát, és benne szülőhazáját, Magyarországot kívánja tönkretenni.

Hecker Péter: Izraeli drón a Hortobágy felett, 2013, akril, vászon, 140×200 cm, magángyűjtemény. A művész jóvoltából.

A Hortobágy felett repülő, égi jelenésként ragyogó drón a 21. századi haditechnika egyik csúcsa,[2] amely Hecker képén az atavisztikus magyar ló ellenpontjaként így leginkább korunk paranoid magyar antiszemitizmusát teszi nevetségessé, hiszen a kép elementáris humorának forrása éppen az amúgy is az utolsókat rúgó magyar mén high-tech elpusztításának abszurditásából fakad. A magyar tájon döglődő magyar ló azonban nem csak a szárnyaló magyar gazdaság vagy a fennkölt magyar néplélek szimbóluma lehet, mert az eredeti Tornyai motívum más, jóval komplexebb perspektívákat is felvet. Az 1910-es Bús magyar sors ugyanis az Önéletrajz alcímet kapta Tornyaitól, aki a festmény keletkezésének időszakában éppen felépült egy súlyos sorscsapásból (agyvérzés), és intenzíven hozzákezdett ahhoz, hogy néprajzi kutatásokra alapozva újítsa meg művészetét. Tevékenységének ráadásul az akkor Paraszt Párizsként is ismert Hódmezővásárhely adott otthont, és Tornyait magyar identitásának formálása során nagymértékben inspirálta a szintén az Alföldön szocializálódó Ady Endre munkássága is. A magyar művészettörténet már csak ezért is összekapcsolta Tornyai festményét Ady Lelkek a pányván című versével,[3] ami csak tovább erősíti a személyes és pszichés aspektusokat, hiszen Adynál a pányvára kötött mén a magyar művészi kreativitás, a szabadon szárnyalni képtelen, röghöz kötött alkotóerő szimbóluma. Ady pátoszától pedig már csak egy lépés Nietzsche pátosza, aki köztudottan nagy hatást gyakorolt a magyar költőre, és akinek dionüszoszi energiái kiválóan passzolnak a vad mén képéhez is. Tornyai gebéje ebben a perspektívában tehát nem annyira a magyar gazdaság és a magyar állam, mint inkább a magyar lélek szimbóluma lesz, ami még abszurdabbá teszi az izraeli drón akcióját, miközben felveti annak lehetőségét is, hogy a robotrepülőgép célja nem is annyira a pusztítás, mint inkább a kémkedés, avagy a magyar szellemi termékek eltulajdonítása.

Hecker festményének egy harmadik hangsúlyos eleme, a gémeskút viszont némiképp enyhíti a mű értelmezésének ikonológiai abszurditását, mivel játékba hozza a magyar képzőművészet, a magyar vizuális kultúra historiográfiáját is. A gémeskút ugyanis arra utal, hogy Hecker nem pusztán Tornyai különleges motívumával dolgozik, hanem a magyar művészet magyarságának kérdésére is reflektál. A jellegzetes kút ugyanis a magyar kultúra jó kétszáz éves történetét idézi fel a romantikus és egzotikus pusztától az akadémikus realista magyar tájon és az alföldi festészet szocialista toposzán át a vásárhelyi művészet újrafelfedezéséig. Tornyai maga is számos gémeskutat festett, miközben a magyar festészet megújítását éppen a Munkácsy-hagyomány újraértékelésével, Cézanne és Gauguin munkásságának recepciójával vélte megvalósíthatónak. A Bús magyar sors részben e kísérlet kudarcára is utal, hiszen a szűklátókörű magyar kritika Tornyai új műveit túlságosan is vázlatosnak, elnagyoltnak, a valóságtól elrugaszkodottnak ítélte, ami csak még fogékonyabbá tette Tornyait Ady melankóliájára.

Tornyai János: Bús magyar sors (Önéletrajz), 1910, olaj, vászon, 111 x 150 cm, Tornyai János Múzeum – Alföldi Galéria, Hódmezővásárhely. Forrás: mek.oszk.hu

Hecker műve viszont a magyar kreatív szellem pszichohistóriájától[4] eltérő kontextusban, a Magyar Tejföl című kiállításán bukkant fel, ami a magyar nacionalizmus toposzait figurázta ki, kezdve a címadó termék grisaille ábrázolásával és a hozzá társított német címmel: Sauere Sahne, azaz savanyú tejszín. Hasonlóan szatirikus regiszterben rajzolódik ki Árpád vezér képe is egy serpenyő alján az odaégett étel darabjaiból, amelynek képi mintája egy talált fotó, ahol az edény alján Krisztus arca jelent meg. A kiállításon a szürkébe fordított hungarikumok sorában felbukkant még a legendás 6:3, a magyar korona, a Magyar népmesék rajzfilm-sorozat, de csak a vége felirattal, valamint a magyar divat is: zsinóros mellény, turulos tarsolylemezzel ékesített övtáska, nadrágszíjra fűzött mobiltelefon tok és szűk ingből kivillanó szőrös has. A hungarikumok körében bukkant fel a magyar puszta és a bús magyar sors is, valamint a magyar antiszemitizmust oly sokat ostorozó Kertész Imre Nobel-díja a „magyar Nobel-díjasok” felirat kíséretében. A kiállításon két színes festmény is szerepelt, amelyek síró közalkalmazottakat, sebességet mérő rendőröket, illetve egy matematikát tanító tanárnőt ábrázolnak, akik vélhetően a közalkalmazottak sanyarú sorsa, illetve a magyar életszínvonal miatt olyan szomorúak.

A Hecker-féle Bús magyar sors az aranysárgában ragyogó dróntól eltekintve a grisaille ábrázolások, vagyis a hungarikumok körébe tartozik, amelyek kapcsán a szürke szín egyrészt a magyar kulturális valóság szürkeségének toposzát idézi fel, másrészt viszont utalhat egyfajta distanciára is, Nietzsche kifejezésével élve egy racionális, apollói attitűdre, amely a szimbólumokat és a sztereotípiákat megfosztja attól a pátosztól, amely a magyar politika tragikus utolsó évszázadában hozzájuk tapadt. Hecker alkotói intenciójához vélhetően az első értelmezés áll közelebb a szánalmassá silányult pátosszal, miközben éppen Tornyai fenséges tájba állított, bús magyar lova mutat rá arra, hogy a magyar kultúra megteremtésének pátosza legalább Kölcsey óta kísérti a magyar értelmiséget,[5] ami által Tornyai tipikus (sőt már-már karikatúraszerű) magyar Melancholia-ja meghökkentően szervesen kapcsolódhat ahhoz az intellektuális tradícióhoz, amely az antik istenektől Düreren és Michelangelon át Manetig és Rodinig ível. Hecker képe azonban azt is megmutatja, hogy Ady és Tornyai egykor valóban tragikus pátosza mennyire megszenvedte a Monarchia összeomlása utáni forradalmakat, Trianont, a Bécsi döntéseket, a holokausztot, a felszabadulást, Jaltát, a KGST-t és a Varsói Szerződést, és végül, de nem utolsósorban a rendszerváltás utáni pártpolitikát.

 

A beszélgetés hanganyaga:

Jegyzetek

[1] Warburg munkásságának a művészettörténetben Warburg-reneszánszként ismert jelensége nem Didi-Huberman posztstrukturalista ikonológiájával kezdődött el, hanem egyrészt Carlo Ginzburg szövegeihez, másrészt pedig a nyolcvanas évek német művészettörténetéhez, leginkább Martin Warnke és Horst Bredekamp tevékenységéhez kapcsolódik. Didi-Huberman azonban Freud és Lacan, illetve Nietzsche és Deleuze felől radikálisan átértelmezte a humanista tudós Ernst H. Gombrich által monográfiába foglalt képét. V.ö.: Ernst H. Gombrich: Aby Warburg. An Intellectual Biography. The Warburg Institute, London, 1970. Georges Didi-Huberman: L’Image survivante. Histoire de l’art et temps des fantômes selon Aby Warburg. Minuit, Paris, 2002.

[2] A pilóta nélküli harci drónok fejlesztésében Izrael a világ élvonalához tartozik, ami összefügg azzal, hogy az 1973-as jom kippuri arab-izraeli háborúban az izraeli hadsereg rengeteg pilótát vesztett.

[3] A vers így hangzik:

Kipányvázták a lelkemet,
Mert ficánkolt csikói tűzben,
Mert hiába korbácsoltam,
Hiába űztem, hiába űztem.

Ha láttok a magyar Mezőn
Véres, tajtékos, pányvás ménet:
Vágjátok el a kötelét,
Mert lélek az, bús, magyar lélek.

[4] Warburg saját magát a Naplójában (1929. február 4.) németül Psychohistoriker-nek nevezte, ami nagymértékben inspirálta Didi-Huberman pszichoanalitikus alapokra helyezett nietzscheánus Warburg-értelmezését is. Aby Warburg: Tagebuch der Kulturwissenschaftlichen Bibliothek Warburg mit Einträgen von Gertrud Bing und Fritz Saxl. In: Gesammelte Schriften, vol. VII., ed. Karen Michels and Charlotte Schoell-Glass. Akademie Verlag, Berlin, 2001, 429.

[5] Lásd ehhez Kölcsey Ferenc 1826-os Nemzeti hagyományok című írását.

© 2019 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány