A Mad Men című TV filmsorozat a 60-as évek elejei New York-i reklámiparba kalauzol bennünket. A lassan kultikussá váló sorozatban három dolgot csinálnak olyan intenzitással és gátlástalansággal, hogy a mai nézőnek tátva marad a szája. Ez a dohányzás, az italozás és a félrelépés. Nem véletlen, hogy a sorozat első évada után rendesen állt a bál, és a Mad Men a népegészségügyisektől, az antialkoholistákon át, a feministákig, mindenkinél kiverte a biztosítékot. Hogyan lehet ilyen leplezetlenül és kritika nélkül ábrázolni ezeket a témákat?! – tették fel a kérdést a felháborodott jogvédők. „Hát mert ez egy ilyen világ volt.” – válaszolták csípőből az alkotók. A reklám-guru, Jerry Della Femina, aki sokak szerint a Mad Men „pasi” húsvér mintája volt, a reklámszakmáról írt best-seller könyvében így írja le ezt a korszakot „A komplett Madison Avenue tele volt fiatal srácokkal, akik kb. ekkor jöttek rá, hogy egész életükben jó sok pénzt fognak kapni azért a valamiért, amit úgy hívnak: reklám. Ettől mindenki teljesen bezsongott.” Cigiztek, piáltak és nőztek, részben mert ez volt a természetes, részben mert a menő New York-i reklámszakmában erre korlátlanul adódott lehetőségük…
Ám ahogyan jöttek az új évadok, és tovább fejlődött a sorozat narratívája, rengeteg reklamáló átállt a rajongók oldalára, mondván – amit egyébként maguk az alkotók is állítanak –, hogy a Mad Menben van egy duplacsavar, és épp ennek az életmódnak és életszemléletnek a kendőzetlen bemutatása teremti meg azt a kritikai távolságot, amelyben a néző azt mondja, „Jeszusom, azért ez kicsit durva volt”. A PC uralta Amerikában ez igaz is lehet: az a mennyiségű dohányzás és piálás, ami a sorozatban van, tényleg az „overkill” mechanizmusát működteti. Egyesek szerint ez egyértelműen leesik, mások egy újfajta szexista hedonizmus tombolásától rettegnek.
Mad Women
A nőzés témája jóval bonyolultabb. Mi az alaphelyzet? A főszereplő, a kreatív igazgató Don Drapper (Jon Hamm), miközben a külvilág számára fess mintapolgár, úgy váltogatja a szeretőit, mint mások a TV csatornákat. A sorozat tényleg gyönyörűen láttatja, hogy az általában a viktoriánus korral azonosított polgári képmutatás (miszerint mindent lehet csinálni, csak beszélni nem szabad róla) mennyire él és virul a 60-as évek Amerikájában, sőt – és nyilván ez a lényeg – ma is. Továbbá azt is pontosan bemutatja, hogy a „mindent lehet” természetesen csak a férfiak privilégiuma. Hisz miközben a mintaférj és apuka végighódítgatja fél Amerikát, addig a mintafeleség, Betty (January Jones), csak végtelen kínlódások és önmarcangolás által képes egyáltalán fontolóra venni a hűségeskü felfüggesztését. Ezt a kontrasztot csodásan ábrázolják a sorozatban. Ráadásul a sorozat össztörténetében Don Drapper házastársi viselkedése nem a kivétel, hanem a szabály. Don főnöke, a szintén házas Roger Sterling (John Slattery) első infarkttusát (ld. cigitéma) akkor kapja, amikor irodájában alsónadrágban próbál lovacskásat játszani egy félmeztelen reklámstatisztával (a nő a ló, a pasi a lovas!) A nála sokkal erkölcsösebb ifjú kolléga, Pete Campbell (Vincent Kartheiser) magától érthetően ejti teherbe, majd hagyja magára aktuális titkárnőjét. Amúgy pedig az is magától értetődő, hogy a titkárnőket, gépírónőket, telefonos kisasszonyokat úgy általában fél-prostituáltként kezelik a cég férfi dolgozói, meg hogy az új ügyfél megszerzéséhez obligát módon egy kis közös kurvázással társul. (Egy menő bárban a „váratlanul” megjelenő lányokat az reklám-ügynökök úgy mutatják be, hogy „nini épp itt van az unokatestvérem és a barátnője”…)
Hogy a nemek mozgástere közötti rikító különbségeket ilyen élesen ábrázolják, az sokak szerint nem kis részben annak köszönhető, hogy a Mad Men alkotói gárdájában igencsak felülreprezentáltak a nők. A rajongók közül kevesen tudják, hogy a sorozaton dolgozó 9 író közül 7 nő, és igen sok epizódot nők is rendeznek. (Az amerikai film- és tévéiparban – 21. század ide vagy oda – ez az arány rendhagyónak számít. A 8000 tagot számláló Rendezők Szakszervezetének mindösszesen 13 %-a nő. A sorozat megjelenésekor – 2007-ben – a futó TV műsorok kreatív stábjainak 80 %-ában egyetlenegy női szerző sem kapott helyet.)
A Mad Men női figurái ikonikusak – majdhogynem tankönyvszerűek. A már említett Betty Drapper egy az egyben az a valaki, akiről a feminizmus ún. „második hullámát” elindító Betty Friedan (még a név is stimmel) megírta korszakalkotó könyvét, a The Feminine Mystique-et (A női misztikum). Az eredetileg 1963-ban kiadott későbbi best-sellerben, Friedan egy sok éves empirikus kutatásra támaszkodva azt vizsgálta, hogy az 50-es évek végén mi okozza a háztartásbeli „boldog anyák” érthetetlen elégedetlenségét és gyakran önsorsrontó szorongását. Friedan arra a konklúzióra jutott, hogy az ok nem más, mint a korszak konzervatív világnézete által propagált "női misztikumnak" nevezett hamis ideológia, mely azt hirdette, hogy a nők csakis anyaként és háztartásbeliként válhatnak igazán kiteljesült nőkké. (Friedan nekrológ a Mancsban)
A sorozatban a diplomás Betty Drapper, aki egy kicsit manökenkeddet is, mindent felad, amikor találkozik Donnal, akitől három gyermeke születik. Az egyértelműen Grace Kellysre dizájnolt Bettyben kiválóan kidolgozták a férje állandó félrelépései és életterének teljes beszűkülése által destabilizálódó és dezintegrálódó nő figuráját. Ld. itt.
Ha Betty a háztartásbeli "női misztikum" csődjét hivatott ábrázolni, a másik két női szereplő az (akkor) lehetséges női érvényesülés két útját jelentik meg.
Joan Holloway (Christina Hendricks) a titkárnők irányítójaként a „bomba nő” figuráját hozza, aki egyfelől „első az elnyomatottak közt”, hisz Ő a nagyfőnök szeretője, és olyasvalaki, aki kinézete által bárkitől kérhet bármit, másfelől – mint a későbbi epizódokból kiderül – intelligenciája és szaktudása által nyugodtan felvehetné a versenyt a cégnél dolgozó pasikkal – ám ezt szándékosan nem teszi.
A sorozat másik főhőse, Peggy Olson (Elisabeth Moss) viszont pontosan ezt teszi. Bár Don titkárnőjeként kezd, szövegíróvá küzdi fel magát (még saját irodát, sőt saját titkárnőt(!) is kap). Egyértelmű, hogy Peggy figurája az, amely a modern karrier-nő első bizonytalan lépéseit hivatott ábrázolni, aki egyfelől folyamatos kihívást jelent a férfiak számára, másfelől – klasszikus módon – maga is maszkulinizálódni kényszerül. Peggy ugyanakkor egyáltalán nem a mai könyörtelen női top-manager prototípusa, hanem egyszerűen egy olyan nő, aki képes elvégezni mindazt, amit a férfiak, és nem érti, hogy ezt miért nem teheti…
A Mad Menben az a bájos és az ütős (a duplacsavar megközelítés szerint egyben ez a „pedagógiailag elrettentő”), hogy bizonyos dolgokat magától értetődőnek kezel.
Az, hogy a dohányzás káros lehet az egészségre a Mad Men szereplői számára kinevetni való vicc.
Az, hogy az ember, mielőtt beül a kocsijába, megiszik egy pár felest, hogy a hosszú út előtt „ellazuljon”, a Mad Menben olyan természetese mint télen a hó.
Az, hogy egy reklámötlettel elégedetlen üzletfelet úgy lehet jobb belátásra bírni, hogy a cég kurvákat közvetít ki számára, a Mad Menben rutinszerű üzleti fogás.
Az, hogy egy férjnek ahhoz, hogy elmehessen a szeretőjéhez csak annyit kell mondania a feleségének, hogy „sajnos későig bent kell maradnom”, a Mad Menben teljesen „normális” – ráadásul úgy, hogy igazából mindketten tudják, hogy ez mit jelent.
A ma már gázos (alkalmasint elfogadhatatlan) dolgok egykori természetessége, ez adja a Mad Men duplacsavarját, de paradox módon ez a népszerűségének kulcsa is. Talán még mindig nem múlt el a viktoriánus kor képmutatása…
Csillag Gábor
