Óbuda
A nyolcvanas évek közepén összefutottunk az Árpád hídi HÉV-megállóban. Csak látásból ismertük egymást, soha nem beszélgettünk. Beke többször megfordult a Zichy-kastélyban, az Óbuda Galériában. Legelőször az Altorjai Sándor tárlat alkalmával – 1980. április; viharos megnyitója volt: az udvaron a szovjet invázióra utalva afgán agarak futkostak –, aztán a Tendenciák kiállítássorozat idején (1980–1981) láttam ott. A kastélyban működő Óbudai Klubházban dolgoztam 1979 óta; 1981-től vezettem az Óbudai Pincegalériát. A kolleganőim is – Merényi Judit és Janek Éva – tudták, kiről van szó, alkalmanként ismerősként váltottak vele pár mondatot.
A HÉV-nél viszont ő szólított meg; letette maga mellé a súlyos, fekete bőr aktatáskáját. Látszott, hogy ezúttal mondanivalója van számomra, és tényleg, rögtön a tárgyra tért: mivel az útja délutánonként hazafelé (a közeli Polgár utca 2-ben laktak) a Fő téren át a kastélykapu előtt vezet, ahová a Pincegaléria plakátjait rajzszögeltem ki, egy idő óta minden kiállítást megnézett. Eddig többnyire szép volt, jó volt, amit látott, de ezt a múltkorit, hát ezt „nem értette”. Hogy jön ez (a művész tapintatból nem szerepel itt) az eddigiekhez, és egyáltalán: ez tűz és víz, „nem a művészet fájának gyümölcse”.
Fotók: Rosta József
Megdöbbentem: Beke figyelme kiterjed a 40 négyzetméteres Pincegalériára? Mi tagadás, jól esett, de egyidejűleg a szakmai felelősségem súlyát is más, erősebb megvilágításba helyezte. Ugyanakkor kikezdte az autonómiámat; provokált, nem érzékeltem benne a tekintély-megnyilvánuláson túl a kollegiális gesztust. És – utólag beláttam – az a helyzet, hogy igaza volt. Akadtak kiállítások – és az általa megbírált is közéjük tartozott –, amelyeket később, az évek múltán már nem rendeztem volna meg. Nem sokkal a beszélgetést követően, 1986-ban pedig ő ajánlott egy művészt – „szerintem neked való”, mondta – a Nyugat-Berlinben élő, író-gondolkodó-zenész-képzőművész Csillag Ádámot. Ebben is igaza lett; Ádám fantasztikus-zűrzavarosan illusztrált küldeményeit, nyílt-önreflexív leveleit (ezek valójában xerox- és írásművek) azóta is őrzöm.
Párizs
1992 májusában a Centre Pompidou a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményére is építve Nemes Endre kiállítást rendezett (Endre Nemes, peintre surrealiste, hongrois et européen), ehhez kapcsolódott egy programsorozat Scénes hongroises d’avant-garde – Surrealismes et autres avant-gardes en Hongrie címmel. A kéthetes tárlat végül az alagsori Petit foyer-ba került; vele egyidejűleg a cseh kubizmus (építészet, design, képzőművészet) reprezentatív retrospektívje az egyik nagy galériában volt látható.
A pár napos magyar megjelenés részeként szerepelt egy kutatók, tanárok és diákok részére rendezett tudományos kollokvium is – Surréalisme, modernités et post-modernité en Hongrie, a Centre National de la Recherche Scientifique és az MTA szervezésében –, ahol az irodalmárok (náluk Déry Tiborra volt kihegyezve a megjelenés) mellett művészettörténészek is előadtak. Erre utaztunk ki négyen: Beke, Mezei Ottó, Pataki Gábor és én.
Párizsban Beke és Mezei ismerősöknél szállt meg, mi Patakival Passuth Krisztinánál laktunk. Az előadásokra nem a Pompidou-ban, hanem egy különös, koloniális-egzotikus atmoszférát árasztó intézményben, az IMSECO-ban került sor: Institut du monde soviétique et de l’Europe centrale et orientale. (Az épület a kapu felett olvasható eredeti felirat szerint a párizsi egyetem szlavisztikai intézete volt; tényleg csak alig módosult a profilja.) Valójában egy szemináriumi szobát kaptunk; mint kiderült, pontosan megbecsülték a várható érdeklődést: a nyolc-tízfős hallgatóság elsősorban Párizsban élő magyar művészekből és értelmiségiekből állt. Végül minden szépen lezajlott; Patakit Beke, engem Mezei Ottó segített ki a franciában; bár – az volt az érzésünk – a baráti hangulatú esemény nyugodtan futhatott volna magyarul is.
Amiért az egészet elmondom, egy újabb meglepetés volt: persze – hármasban Bekével és Patakival – elmentünk „kocsmázni” is (a bár kifejezés magyarul mást jelentene), megbeszéltük a minden jóindulat dacára „takarékra állított” magyar rendezvényt. Ekkor láttam először Bekét civilben, felszabadult társasági figuraként. Elemében volt, élvezte, hogy otthon érzi magát a francia közegben (1987–1988-ban a lyoni Lumière egyetemen tanított vendégprofesszorként), nagy hozzáértéssel rendelt, és elmagyarázta például, hogy a croque monsieur-t gruyère típusú sajt nélkül nem érdemes megpróbálni otthon utánozni. A szakmai program csak kicsit lombozott le minket, hiszen Párizsban voltunk, három évvel a rendszerváltás után. Úgy tűnt, végül valahogy még minden jóra fordulhat.
Műcsarnok, MTA
Miután 1995-ben eldőlt, hogy Beke lesz a Műcsarnok igazgatója, felhívott telefonon: találkozni szeretne velem. Úgy emlékszem, már a Dózsa György úti irodájába kellett mennem. Állást ajánlott; régóta figyeli, amit csinálok, ezek alapján arra gondolt: lehetnék a helyettese. Nem tanultam a tíz évvel korábbi esetemből, akkor Zsigmond Attilának, most Bekének is – igen udvariatlanul – azonnal nemet mondtam. De olyan jó dolgom volt Óbudán – és éppen akkor zajlott az egyéves nemzetközi nőművészeti sorozat, a Vízpróba – hogy nem volt mit mérlegelnem, bár akkor még nem fogalmaztam meg magamnak az axiómát: „a költségvetés fordítottan arányos a szabadsággal”. Meg is bántottam vele; utólag szóvá tette: ilyenkor illik legalább valamennyi gondolkodási időt kérni.
Sok évre rá, 2010-ben, mikor úgy éreztem, teljesítettem a vállalt és magamra rótt feladataimat a Kassák Múzeumban (egy négyórás „takarítónővel” – aki persze sokkal többre volt képes – kettesben lebonyolítottuk a teljes fizikai felújítást és némi segítséggel elkészült az új állandó kiállítás forgatókönyve [végül nem ez valósult meg], sőt, a pénzt is megszereztem rá), megkértem Pataki Gábort, puhatolná ki, vajon „befogadnának-e” a Művészettörténeti Kutatóintézetbe. Az igazgató akkor Beke volt; Gábor helyettesként hozzá fordult. Mikor annak idején Beke kért, én nemet mondtam, mikor – közvetve – Bekét kértem, ő igent mondott. Túltette magát az udvariatlanságomon és segítséget nyújtott. Aztán az Intézetben jó pár hasznos dolgot lehetett csinálni (hatvanas évek kutatócsoport; Ars Hungarica Hosszú hatvanas évek különszám, Mezei Ottó tanulmánykötet – mindet Patakival közösen). Három évig maradtam; sajnos még megértem Beke méltatlan, nyugdíjazásba csomagolt rapid leváltását.
Intézeti munkatársként kezdtem a PhD-t is; elvárás volt. A folyamat végén második nyelvvizsgára került sor, szakszöveg-fordításra egy Beke-tanulmányt választottam. Alaposan megküzdöttem a lille-i modern művészeti múzeum Hypnos. Images et inconscients en Europe (1900–1949) című kiállításának (ahonnan 2009-ben „kurírként” kölcsönbe adott Kassák műveket hoztam haza) katalógusában megjelent, az álomnak és a tudattalannak a magyar művészetben a szimbolizmustól az Európai Iskoláig kimutatható példáiról írt szöveggel, de azért jó lett volna tudni, mindent pontosan értek-e. Mint legilletékesebbhez, Bekéhez fordultam és ő – újabb kollegiális gesztusként – beült velem egy Király utcai kávézóba, és átnéztük a fordítást. Pedig akkor már nem dolgoztam az Intézetben, ahová ő haláláig szenior kutatóként járt vissza.
Power 50
A 2010-es évek végén egy megnyitón találkoztunk Bekével. Félrehívott és a Műértő Power 50-es listájáról kérdezett; de – legnagyobb meglepetésemre – nem szólta le, hanem fontos dolognak tartotta (utóbb tudtam meg, hogy ő is készített hasonló rangsort). Érdekelte az előállítás technikája és a zsűritagok anonimitása mellett szóló megfontolás is.
Nekem ez a Power nem volt túlságosan a kedvemre való, ám – ahogy mondani szokás – „először jó ötletnek tűnt”. Már szívesen lemondtam volna róla, de a szerkesztőségben a munkatársak zöme – elsősorban marketingszempontból – hasznosnak gondolta. Többség dönt alapon jelent meg 2011-től egészen a lap megszűnéséig. A fenntartásaimat rögtön elő is adtam Bekének, és azt is, hogy a lista legalább annyira veendő komolyan, mint amennyire nem. Játék is, meg nem is, és szerintem eleve ironikus power-ről beszélni egy olyan félperifériális mini-szcéna esetében, mint a magyar. Érdekes módon hajthatatlan maradt, egyáltalán nem győztem meg. Pedig azt gondoltam volna, hogy – mint Birkás Ákosnak, aki egyébként kedvelte és elő is fizette a Műértőt – a hatalom ilyetén megjelenítése (és indirekt legitimálása) miatt súlyos kifogásai lesznek a listával, mint olyannal szemben. Nem tagadom, némiképp belefojtottam a szót, ezért most már örökre talány marad, hogy Beke miért látta fontosnak a Magyar Power 50-et.
