Beke Laci első írása, amit olvastam, a Művészet című folyóiratban jelent meg, és a Párizsi Biennáléról szólt. Ez valamikor a 70-es évek első felében lehetett, vagyis én még gimnazista voltam. Laci szövegére alighanem azért is figyelhettem fel, mert ugyanazon az oldalon egy Duchamp repró is megjelent, akit akkor már ‘ismertem’, amennyiben Mezei Ottó Duchamp kismonográfiájának elolvasása (a Művészet Klasszikusainak Kiskönyvtára sorozat, 1970) és rendszeres átforgatása jelenthet bármi ilyesmit. Laci recenzióját ugyancsak több repró illusztrálta, köztük Szentjóby egyik művének – mint utóbb kiderült – részlete: két munkás áll egymás mellett az utcán. Képaláírása, A magyar Gilbert és George. S mivel róluk is olvastam már – Gilbert és Georges: az élő-, éneklő szobrok –, érteni véltem a parafrázist is.
Vagyis a Lacival történő ismerkedésem az ő írásainak olvasásával kezdődött. Egész biztos, hogy a legkorábbi kötete, ami a könyvtáramba került, az a Schaár Erzsébetről szóló album lehetett, amit aztán minden további más könyve is követett, méghozzá – sejtésem szerint – kivétel nélkül. És természetesen egy csomó további folyóirat publikáció is (Művészet, Fotóművészet, Magyar Műhely, Mozgó Világ, Vigilia, ami most hirtelen beugrik, ill. a Tartós Hullám antológiák, AL stb). Külön is kiemelném a Hajas Tiborról szóló írását (Mozgó Világ), de a neoavantgárd kronológiáját is (Művészet), emlékezetes esszéjét A művészet embertelensége címmel (Mozgó Világ), Paul Virilioval készített beszélgetését (Vigilia), miközben nyilván egy csomó minden mást is említhetnék, annál is inkább mert számos kortársamat – Szentjóbytól, Beuys-on, Hajason, Erdély Miklóson át, Major Jánosig és tovább –, nyilvánvalóan részben vagy egészben neki köszönhetően ismertem meg. Személyesen a Liget Galériában lettem neki bemutatva, ami azért maradt emlékezetes, mert a legelső mondata valami olyasmi volt, hogy “Tegeződjünk!” S tán még azt is hozzátette, mert “ez a mi szakmánkban így szokás.” Mondanom se kell, hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, már magát azt is, hogy eljött az egyik megnyitónkra. Azt már csak találgatni tudnám, melyik lehetett, de ha nem a legelső évünkben, akkor a másodikban, mert 1985 elejétől már egy közös projekten dolgoztunk. Ez egy performansz-színház lett volna a Kassák Klubban, melynek finanszírozásáért a Soros Alapítványhoz pályáztunk. Nem kaptunk támogatást, így maga a színház nem jött létre, de jónéhány előadást sikerült bemutatnunk. Ezek egyike Milan Knízak filmjeinek vetítése volt (1987. február 22.), melyek az ő akció-dokumentációi voltak, s egy pódium beszélgetés vele, amit Laci vezetett. A beszélgetés vége felé bejött az irodából egy munkatárs, mondván telefonon keresik Milant és Lacit. Szentjóby volt Svájcból, azzal az üzenettel, hogy „meghalt a legnagyobb csehszlovák művész”. Vagyis Andy Warhol. Milannak pedig volt mit mesélnie, mert járt a Factory-ban.
Ahol Laci dokumentálhatóan is jelen volt a mi korábbi megnyitóink közül, az Fákó Árpád Hal-Mosoly című performansza (1984); Szirtes János megnyitója (1985), amit a Hymnus együttes fellépése nyitott meg; Lugo László, A naki kultúra tárgyi emlékei (1985); Szilágyi Lenke kiállítása (1986), illetve Palotai Gábor és Peternák Miklós Hellas című kiállításának megnyitója (1986). Utóbbi azért is maradt emlékezetes, mert Laci nagyon nem szerette, ha fényképezik, és értett is hozzá, miképp kell elbújni a kamerák elől, illetve elrontani a róla készítendő képeket. Palotai Gábor és Peternák Miki kiállítását pedig a Xertox csoport nyitotta meg egy olyan akcióval, melynek első részeként a csoport három tagja a közönségünket fényképezte polaroid kamerákkal. Az azonnal megjelenő fotókat pedig üres befőttes üvegekbe tették, amelyeket egymásra tornyoztak. És mivel nekik sikerült lekapniuk Beke Lacit is, az én első fotóm róla az ő polaroid felvételük volt, az egyik befőttes üvegben.
Alig évtizeddel később Lacinak ez a fóbiája elmúlt, úgyhogy a 90-es évektől kezdve nekem is több felvételem létezhet róla, bár a későbbiekre jobban emlékszem
s különösen azokra, ahol már videózhattam is. S mivel ő fiatalon kezdett kopaszodni, azt kell mondjam, a megismerkedésünktől kezdve az utolsó hónapjaiig alig-alig változott. Mindenek előtt jellegzetes tartását említeném, amit nem is tudom miként lehetne körülírni. Mert leírva marha furcsán hangozhat, hogy álltában is mindig egy picit hátra dőlt. Valahogy törzsből(?), vállból(?), nyaktól(?), ami paradox mód egyfajta érdeklődést fejezett ki mégis. Vagy meglepetést? Elgondolkodást?
Kerekasztal-beszélgetés a Kossuth Klubban, Budapest, 1984.
Beke László, Körner Éva, Klaniczay Gábor és Pataki Gábor részvételével. Forrás. Artpool: https://artpool.hu/Erdely/Ujhullam.html
Erdély Miklós cikizte őt egy a Kossuth Klubban tartott nyilvános beszélgetés legelső hozzászólójaként. A beszélgetés az új hullámról szólt talán (az Artpool oldalán megtalálható), ahol Muki bácsi mindenkit kiosztott. Laciról például valami olyasmit mondott, hogy ő semmit se ír meg, vagy fogad el addig, ameddig teljes egészében meg nem érti. Amiben – és különösen az új hullám vonatkozásában – igaza is volt. Ugyanakkor ez mégsem volt igazán találó Lacira nézve, amit most azzal tudnék bizonyítani, amit ő akkoriban a Magyar Rádió Láttuk, hallottuk című műsoraiban a mi, azaz részben a Liget Galéria kiállításairól, részben a Helyettes Szomlyazók műveiről mondott. Gyors széljegyzetként, akkoriban a Magyar Rádiónak ez egy olyan napi kulturális műsora volt, ahol minden nap más-más műfajt szemléztek hozzáértő szakemberek (mozi, színház, könyv, és zene, és – tán péntek délelőttönként – a képzőművészetet, egész pontosan az elmúlt héten nyitott kiállításokat). És amiket Laci nyilatkozott ott fiatal, új hullámos alkotókról – mint a Láttuk, hallottuk című műsor egyik szakértője – Szirtes, Lugo, Szilágyi Lenke kiállításairól, a Helyettes Szomjazók műveiről (Stúdió ’86, MNG), az éppen azt bizonyította, hogy őt nagyon is érdekelte minden, ami új, sőt! A rádió-, és a sajtó nyilvánossága előtt mindent meg is dicsért, illetve mindenről nagyon pozitívan beszélt – mint utóbb kiderült – még akkor is, ha az adott kiállításokkal/művekkel kapcsolatban léteztek is fenntartásai. Csakhogy ezeket aztán majd csak négyszemközt osztotta meg velünk. Ti. tisztában volt a nyilvánosság előtt kimondott szavak iránti felelősségével, s azok lehetséges következményeivel. Ami különösen most, az internet, és a közösségi oldalakon bárki által megosztható posztok idején gondolkodtathat el bennünket. Laci tisztában volt vele, hogy amennyiben egy szélesebb nyilvánosság előtt szól le, vagy ítél el valamit, az könnyen hivatkozási alappá válhat olyanok számára, akikkel ő egyébként messze nem értene egyet, sőt! S épp ezért tette kritikai megjegyzéseit következetesen privát beszélgetések tárgyává. Magyarán: ő drukkolt nekünk, akár a legelső éveinél tartó Liget Galériának, de éppígy a pályakezdő Hejettes Szomlyazóknak, Lugonak, Szirtes Janónak, Szilágyi Lenkének, Vető Jánosnak, Palotai Gábornak, és hosszan sorolhatnám, épp ezért a szélesebb nyilvánosság előtt mindig arról beszélt, mi az, amit jól csinálunk, vagy mi az, ami abban érdekes. Ugyanakkor a hibáinkról, a tévedéseinkről, mellélövéseinkről, ezeket mindig csak négyszemközt olvasta a fejünkre. Vagy legalábbis, ami felől neki kétségei támadtak.
Tekintve, hogy évtizedeken át együtt, s egymással párhuzamosan dolgoztunk, ahol Laci mindig is referencia-személy volt számunkra – természetesen jónéhány más, nálunk idősebb kollégánkkal együtt – regényt lehetne minderről írni. Akár valamiféle ‘fejlődésregényt’ is, miképp változott ő, miként én magam, és a többiek. Ki lehetne térni konfliktusokra, összeütközésekre, nézeteltérésekre is, de ezeket most hadd intézzem el most azzal, hogy kevesebb, ritkább, lényegtelenebb volt mindez annál, mint ami összekötött bennünket!
Érdekes, izgalmas, felvillanyozó pillanat volt például, mikor kinevezték a Műcsarnok igazgatójává, és Szentjóby Tamás egy nagy vacsorát rendezett ennek tiszteletére a Kemenes utcai műtermében. Ahova kifejezetten azzal a céllal hívott meg kollégákat, hogy elmondhassák Lacinak, mit várnának el a Műcsarnok új igazgatójától. Hogyan is kellene/lehetne ezt jobban csinálni, mint bármikor korábban? És ahol Laci folyamatosan jegyzetelt – a maga hihetetlenül apró betűs kézírásával –, mert nagyon is értékelte a gesztust, és az eseményt! Ahogy mi magunk, a résztvevők is! Más kérdés, hogy Laci talán egész életében nem kapott, és húzott magára annyi kritikát, mint a Műcs igazgatójaként.
És számos esetben joggal. Én azonban most ezek részletezése helyett inkább arra emlékeznék, s azt mesélném, mikor a még általa lekötött budapesti Beuys Symposion megrendezésre került, akkor már nem ő volt az igazgató, hanem Fabényi Juli. De – és természetesen – Laci is ott volt, de olyan szinten, hogy mikor a Beuys emlékfát ültettük a Műcs mellett, akkor maga is hozta a vízzel telt vödröket a facsemetéhez az épületből. Szóval nem azok közé tartozott, akik csak álltak, és nézték.
Minthogy ez nem regény, nem térnék ki itt most az általa nálunk megnyitott kiállításokra, tárlatvezetésekre (léteznek róluk videók, ha nem is mindegyikről), viszont annál szívesebben mesélek egy olyan pillanatról, amit elvileg le is fényképezhettem volna, de szándékosan nem tettem. Mentem valahova, s “oldalra nézve” – ahogy Ujj Zsuzsi énekli –, azt látom, ahogy Laci lehajol az unokájához a Hunyadi téren. Megható pillanat, ráadásul nem is közismert, nem hiszem, hogy sokan láthatták/ismerhették volna őt nagypapaként. Jóllehet mire ő nagypapa lett, létezett már fészbukk, ahol ő is posztolt olykor, de csak szakmai dolgokat.
Végül az utolsó találkozásunkról, bár erről készült videó, amin talán ez látszik is, milyen súlyos volt a betegsége, ami elvitte, és ami akkor már visszafordíthatatlan volt (Filó Vera Kifutó című kiállításának megnyitója, 2021. július 6-án).
Ő a tudatában volt mindennek, de mégse hárította el, hogy jöjjön, ráadásul a covid idején, mert számára ez – a szakma, a szakmázás – fontos(abb) volt. S hozzá a humor, az önirónia, meg a szeretet. Ha valamiképp összegezhetném, akkor az az, hogy kivételes szerencsémnek érzem, hogy olyan kollégákkal – és kollégák egész sorával – dolgozhattam, mint ő. Mert – úgy néz ki – ez egy korszak volt, és egy igen jó, meg szép, és progresszív korszaka a mi országunk, és a világ kortárs művészetének, képzőművészetének. Ahol ő – és méltán – az egyik itthon és külföldön a leginkább ismert és elismert szakemberünk volt a 70-es évek elejétől kezdve. OK, mi ezt tudjuk/tudtuk, meg számunkra evidens, de miképp bizonyíthatnám? Olyasmikkel, hogy a Liget Galéria osztrák kapcsolatait ő alapozta meg? Hogy ő mutatott be annak az osztrák kollégának, akitől aztán minden más következett! Hogy Lengyelországban, Csehszlovákiában, sőt Németországban is referencia-személy volt számunkra! Hogy ő írta az első amerikai Hajas életmű kiállítás katalógus esszéjét, amit mi azért tudhatunk, mert ezt a kiállítást mi közvetítettük! Laci teljesen otthon volt a nemzetközi, és különösen az európai, és azon belül a közép kelet-európai szcénában, de részben az amerikaiban is. Úgyhogy nekünk – nála ifjabbaknak – volt mire építenünk, volt mit folytatnunk. S – hál’ istennek! – ő ezt megélhette, értékelhette. És megfordítva, mi pedig őt, az ő munkáját!
***
Jó, akkor egy második rész, ami bizonyos értelemben komolyabb, mert szakmaibb, és ami a mi konfliktusainkról szól, olyasmikről, mik voltak azok, amiben nem értettünk egyet. Rögtön a legelején, még a 80-as években volt egy olyan gyanúm, hogy Laci – mondjuk úgy, s persze nagyon leegyszerűsítve – ‘top listákban gondolkodik’. Ki tartozik a legjobb 10-be, 20-ba, 50-be, 100-ba? Ami óhatatlanul is magában hordozott egyfajta nemzedéki kötődést/elköteleződést is. Jó, ez nem vált nála kizárólagossá, de a ‘legjobbakban’ történő gondolkodásnak – legalábbis szerintem – mégiscsak létezik egy olyasféle hátránya, hogy amennyiben senki életműve sem egyenletes, minél fogva a legkiválóbbak teljesítménye is hullámzó, és – a másik oldalon – a kevésbé zseniális művészek is dobhatnak olykor jóval nagyobbakat, mint amiket különben tőlük várnánk… Vagy például léteznek művészek, akik nagyon erőteljesen kezdik a pályájukat, de aztán elhallgatnak, vagy akár el is hagyják a pályát – méghozzá nem is olyan kevesen –, nekem a legelejétől volt egy olyan érzésem, hogy Lacinak léteznek bizonyos elfogultságai. Jó, melyikünknek nem? Nála viszont ezt számomra messzemenően beigazolta az ő azon tézise, miszerint a rendszerváltás a hazai képzőművészetben már a 70-es években, vagy a 70-es évek végére megtörtént. Amiben benne van, hogy Laci az új hullámmal – amit ő a festészethez történő visszatérésnek látott – csakugyan nem, vagy nem igazán nem tudott megbarátkozni. Vagy – mondjuk úgy – nem értette, nem tartotta logikusnak, szükségszerűnek, s ennél fogva csakugyan idegenkedve fogadta.
Ilyen értelemben igaza volt – vele szemben – Erdély Miklósnak, aki élete utsó éveiben maga is ‘festeni kezdett’, méghozzá nagy élvezettel. Mert ő érezte mindebben ‘a lázadást’, a ‘punkoskodás’ átütő érzését, miközben Laci nem igazán. Ő inkább csak ‘elnéző’ volt ebben a tekintetben, semmint lelkes híve mindennek.
Lacit a 80/90-es évek fordulójától cikizni is kezdték, mikor a háta mögött többen is ‘Laci apuként’ kezdték emlegetni, olyasféle apafiguraként, akinek nézetei időközben elavultak, megcsontosodtak, s aki már nem képes ráérezni az újabb dolgokra, hanem csak a maga ifjabb kori élményeire fókuszálni, s azokból vezetni le mindent. Ráadásul úgy, hogy közben a maga ifjabb kori radikalizmusából is visszavesz, nem használja többé az általa megalkotott olyan erőteljes képleteket, mint pld. ‘a képzőművészet szexuálforradalma’. Miközben, s épp a 70-es évek második felétől egyre erőteljesebbé váló nőművészet mindennél jobban igazolhatta volna ezt az általa megalkotott, a maga idején rendkívül provokatívnak számító felütést. Úgyhogy az én vele kapcsolatos személyes csalódásaim legnagyobbika az volt, mikor a Műcsarnok igazgatójaként elhárította azt, hogy itthon is bemutassuk a CHIMAERA: Aktuelle Photokunst aus Mitteleuropa / Contenporary Photo Art from Central Europe című kiállítást. Ez eredetileg a Staatlichte Galerie Moritzburg Halle, Landeskunstmuseum Sachsen-Anhaltban került bemutatásra 1997 nyarán, Sabine Bitter, Anna Beata Bohdziewicz, Veronika Bromová, Krzysztof Jerzy Cichosz, M.C. Csáky, Ágnes Eperjesi, Stano Filko, Seiichi Furuya, Barbara Klemm, Elke Krystufek, Matthias Leupold, Clemens Mitscher, Irena Nawrot, Tomás Ruller, Rudo Sikora, Jindrich Streit műveivel, illetve több szatelit kiállítással, ahol tőlünk Nemes Csaba és Szabó Dezső szerepelt. Mindez egy nagyon komoly nemzetközi kurátor csapat hónapokon át tartó közös munkájaként jött létre, melynek tagjai Antonin Dufek, Monika Faber, T.O. Immisch, John P. Jacob, Lech Lechowicz, Václav Macek, és én magam voltam. Laci mindezt Elke Krystufek művei miatt utasította el, ami elég jól mutatja, hogy a nőművészet korabeli, radikálisabbnak számító vonala nála már kivágta a biztosítékot. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy Laci ezt követően is képes volt – és a szó abszolút nem pejoratív értelmében – tanulni, korrigálni tévedéseit, amit (bár alighanem teljesen véletlenül) történetesen az én róla készített videóim is igazolhatnak, amennyiben ő mind a négy 2011-ben, és azt követően készített videómon egy-egy kiemelkedő nőművészünkről beszél (Omara, Szelley Lellé, Filó Vera, és Gerlóczy Sári).
Egy másik probléma, amit annak idején felvetettem, de azóta se került tisztázásra, hogy ő bevezettt a 70-es évek második felében a képzőművészeti fotóhasználat fogalmát. Aminek a korabeli kultúrpolitikai viszonyok között valóban volt értelme, mert különben talán nem állíthattak volna ki fotókat akkoriban olyan festők, grafikusok, performansz művészek, mint Károlyi Zsiga, Erdély Miklós, Hajas Tibor a hazai fotóművészeti kiállításokon. Csakhogy amennyiben fogalmilag tekintjük, úgy elég nonszensz, hogy a fotó – mint műfaj – nem a képzőművészet része, hanem valami azon kívül, vagy azon felül álló dolog. Épp ezért nem szoktunk például szépirodalmi fotóhasználatról beszélni, holott tehetnénk, hisz számos írónk készít remek fotókat (Nádas Pétertől, Bartis Attiláig, hogy Szijj Ferencet már ne is említsem), vagy zeneművészeti fotóhasználatról, miközben Ujj Zsuzsi kiemelkedő fotós életművet (is) alkotott (nem beszélve Fred Frith-ről, Lou Reedről, Patti Smith-ről). Vagyis ez egy olyan tautológia, ami kizárólag nálunk létezik, és tkp. Lacinak köszönhetően. Gyorsan hozzátéve, ez annak idején kultúrpolitikailag hasznos, mi több, működőképes volt, miközben nyilván maga is tisztában lehetett vele, hogy egyébként ez egy nyilvánvaló sületlenség. A baj csak az, hogy ezt utóbb többen is átvették, és a mai napig használják. Ami – ugyanakkor – mégiscsak arra mutat rá, hogy Laci nem csupán teoretikus volt, hanem egy olyan művészeti gondolkodó, aki nagyon is szeretett részt venni, s akár blöffölni is a korabeli napi kultúrpolitikai csatákban, ha – és amennyiben – ott ezekkel a svindlerkedésekkel eredményeket tudott elérni. Amivel kapcsolatban az jut eszembe, mikor – s még a 80-as évek második felében – megkerestem valami pályázat ügyében, arra kérve őt, írjon számunkra szakmai ajánlást. Mire ő, írjuk meg mi magunk, s ő majd aláírja. És meg is tette, részben – s gondolom – mert ismert, s mert ennyire laza volt. Vagyis volt ebben valami cinkosság, ami nemcsak személyesen bennünket kötött össze, de valahol jellemző volt az egész korabeli hazai undergroundra, alternatív szcénára, avantgardra, nevezze bárki bárhogy, ahogy akarja. És ebben a bizonyos ‘Laci apu’-ban ez is benne volt.
Végül néhány dolog, amit csak tőle hallottam. 1987 legelején Lódzban jártam, ahol az én lengyel barátaim tudták rólam, hogy én egy Beuys-fan vagyok. Ezért el is vittek a Muzeum Sztukiba, melynek raktárában megmutatták nekem az 1980-ban Beuys által nekik adományozott gyűjteményt. A baj csak az volt, hogy Beuys 1980-ban ezt azzal a feltétellel adományozta nekik, hogy e műveket a falakon tartják, s nem a raktárban. Igen ám, de a szakszervezeti mozgalmakat Jaruzelski tábornok katonai diktatúrája követte, ahol első lépésben a múzeum falairól kellett betenni a raktárba Beuys műveit, majd ’87 elején a raktárból is el kellett volna távolítani azokat. Így ott mi azt találtuk ki, hogy próbáljuk meghívni hivatalosan is ezt a Beuys anyagot Magyarországra, ami – ha létrejöhet – bármiképp is, de megmentheti ezt az anyagot. Hazatérve rögtön telefonálgatni kezdtem, mely intézményünk volna képes meghívni ezt az anyagot, és akkor mesélte nekem Laci – aki Beuyst személyesen is ismerte – hogy Beuys elképzelése az ő életművével az volt, hogy annak egyik részét Kelet Európában helyezi el. S tkp. ennek első lépése volt a lódzi Muzeum Sztukinak adományozott anyaga, amit további hasonló lépések követtek volna, amennyiben talált volna hozzá befogadó partnereket. Ti. Beuys olyan szinten nem értett egyet Európa megosztottságával, hogy így szeretett volna ellene tiltakozni: aki meg szeretné ismerni az ő életművét, az ne csak Nyugat Európában utazgasson! Zárójelben: ebből lett 1989 tavaszán a Budapest Galéria által bemutatott legelső magyarországi Beuys kiállítás (Polen Transport).
A másik történetet már nem is emlékszem, kitől hallottam, vagy hol olvastam, de tény, alig néhány hónappal Laci halála előtt. Hogy ti., ő meghívta Beuyst kiállítani Budapestre, ami azért maradt el, mert a 70-es évek derekán – mikor ez történt – Beuys nem kapta meg hozzánk a beutazó vízumot. Így legutolsó találkozásunkkor – amiről persze nem tudhattam, hogy a legutolsó – erről próbáltam kérdezgetni Lacit. De nem állt kötélnek, s többszöri próbálkozás ellenére is eleresztette kérdéseimet a füle mellett, jóllehet a videón, amit akkor készítettünk, ő maga hozta szóba hozta Beuyst. Viszont ennek az általa kezdeményezett pesti Beuys kiállításnak a részleteit nem mesélte el. Miért, miért nem? Talán mert már nem tartotta fontosnak/érdekesnek, hisz csak terv, és elképzelés maradt.
