Bajusz Orsolya és Básthy Ágnes: Nem minden az, aminek látszik

Politika és aktivizmus a művészetben - Milyen kultúrpolitikát szeretnénk? III.

A tudástermelés a félperiférián csak önreferenciális lehet. Nem magyarok, vagy csehek fogják meghatározni például azt, hogy mi az adekvát módja az új média használatának. Az adott eszközkészletünk és a kánon is külső forrásból, a gazdasági centrum országaiból érkezik, az ottani adott kontextusból kiemelve, mint adott jó gyakorlat” érkezik ide,  és ez nagyban meghatározza az itthoni művészek mozgásterét.

A részvételen alapuló művészet, illetve művészeti aktivizmus is már kész csomagként (illetve globális folyamatok termékeként) érkezett Magyarországra. Nem véletlen egybeesés, hogy a kortárs művészetet többen szociális munkaként vagy a politika spektákulummá tételeként kezdték felfogni, amelyben a politikai cselekvés esztétikai dimenziója került túlsúlyba.

Mivel a rendelkezésre álló eszközkészlet, amivel dolgoznak, átértelmeződik az eltérő társadalmi közegben, a mező szereplőinek ehhez az átértelmezett eszközkészlethez képest kell pozicionálniuk magukat. Mivel minden művészet társadalmi közegbe ágyazódik, így magára a művészetre is egyfajta társadalmi gyakorlatként tekintünk. Az avantgárdok sem tudtak volna normát szegni, ha nem léteztek volna  társadalmi normák. A maguk korában az impresszionisták képeit letépték a falról, Michelangelo pedig II. Gyula pápa alkalmazásában állt. A művészet tehát egy adott kor társadalmába a kor sajátosságainak megfelelően ágyazódik be.

A modernitás vizualitás-centrikus volt, napjainkban viszont a médiával való munka keretei megváltoztak, kibővültek, a reprezentáció helyett a mediatizáció (az érzékelést új módokon, új technológiákkal megközelítő, átalakító törekvések) vált  meghatározóvá. Amennyiben elfogadjuk, hogy a média behatolt a testbe, vagyis a testben van (amikor többé már nem egyértelmű, hol kezdődik és végződik egy test), akkor pedig bio-mediációról beszélhetünk. Érzeteket mediatizálni (a prekognitív, racionális, szinguláris szubjektum keretein túl) és azokat tőkévé konvertálni (itt konkrétan politikai tőkét kovácsolni belőlük) fontos  része annak, ahogyan az egyén működik és betagozódik a társadalomba.

Már Frederic Jameson is megjegyzi a nyolcvanas években, hogy a posztmodern korszak egyik jellegzetessége, hogy a kultúra demokratizálásával a magas és az alacsony kultúra” elkezdett egymásba vegyülni. Azóta ez a folyamat erősen felfokozódott, a technológiai apparátus és az internetkultúra kibővülésével és a munkaerőpiac átalakulásával, melynek következményeként a termelésben kreatív munka egyre inkább feloldódik látszik.

A médiaiparban, ahol a fogyasztás serkentése is az egyik alapvető cél, és amely ezt az ingerküszöb folyamatos emelésével éri el,  alapértelmezetté vált, hogy ezek a gyakorlatok a társadalmi közegbe is behatoljanak, hiszen ha nem tennék, az azt jelentené, hogy ’nem progresszíven’, ‘unalmasan’, ‘régimódian’ dolgoznak a médiával, tehát sokkal kisebb hatásfokkal. Ennek a folytonos expanziónak következménye pedig, hogy , szükségszerűen megváltozik a tágabb értelemben vett közönség befogadói gyakorlata, tehát szükségszerű a gyakorlat változása.

_pyramid1
A Heygate pyramid az Artangel projektje, nagy botrányt kavaró kortárs művészeti (participatory art) projekt volt, amelyet dzsentrifikációs céloknak eszközévé tettek. Egy kilakoltatott helyi lakos így nyilatkozott  róla: “Egy nagyon egyszerű gondolatra alapozták ezt, arra, hogy a művészetben van valamiféle semlegesség, így feladhatjuk a saját álláspontunkat. De számunkra sokkal nagyobb tét forog kockán.”

“Az intézményes válságra adott reakciók harmadik típusát a szakértői aktivizmus kifejezéssel írnám le. Ide tartoznak azok a kezdeményezések, amelyek egy adott intézmény-, és társadalomkritika alapjáról kiindulva elindultak valamilyen konkrét megvalósítás útján, s ennek kapcsán újfajta tudást és szakértelmet termelnek. Ilyenek azok a kulturális projektek, amelyek a kulturális intézményrendszeren kívül, más társadalmi szférákhoz kapcsolódva működnek, a kulturális munkát kollaboratív platformokban újraszervező kezdeményezések, vagy azok a projektek, amelyek társadalomkritikai céljukat új társadalmi-gazdasági szervezeti formák (új biztosítási rendszerek,szövetkezetek, politikai mozgalmakkal egybekapcsolt városátalakító vagy ökológiai projektek,public-civic partnershipek) létrehozása révén ültetik gyakorlatba.”

Gagyi Ágnes javaslatai akár módszertani iránytűk is lehetnének, azonban, mivel főként nyugati példákra támaszkodik, ezek alkalmazhatósága nem mindig egyértelmű. Az aktivista vagy politikai művészeti alkotások sajátja, hogy adott társadalmi dinamikákba ágyazódnak bele, ami itt egy sokkal szűkebb gazdasági erőforrásokkal rendelkező társadalmi közeget jelent, és alapjuk egy olyan bizalmi állapot, amelynek eléréséhez először a közös érdekek felismerése lenne szükséges. Mindezt nehezíti az áthiszterizált nyilvánosság, ami csak egyik tünete a kultúrharcnak.

A fentiek miatt érdemes részletesebben tárgyalni azt, hogy milyen belső, a magyar társadalom szerkezeti viszonyaiból adódó feszültségek teszik lehetővé a kultúrharcot. A kultúrharc fogalma alatt azt értjük, ahogy adott ügyek tematizálása többről kezd el szólni, mint maga az ügy. Értékviták, morális alapelvek, politikai szereplők (pozíciók) ütköznek egymással. Gagyi Ágnes szerint a kultúrharc olyan jelenség, melyet “a félperifériás integráció versengő felzárkózási programjai közti konfliktusok újra meg újra kitermelnek, s ami többek közt a külső, globálisan hegemón kulturális mintákhoz való konfliktusos viszonyban jelenik meg.”

Szeretnénk továbbgondolni ezt az állítást.

A nyugati, liberális progresszió letéteményesének, a felzárkóztató élcsapatnak lenni magyar kulturális és politikai szereplők számára régóta egy módja a legitimáció elnyerésének. Ez abból a tévhitből fakad, hogy a magyar társadalom problémáit valamiféle civilizatorikus deficit szüli, és ezért a megoldást is  a nép felvilágosításában” látják, vagy példát mutatni nekik “emberségességből”, egyszóval olyan mintát közvetíteni, amelynek mentén megvalósulhat az idealizált fejlett nyugathoz való felzárkózás. Számos probléma van ezekkel az elképzelésekkel. A leginkább szembetűnő talán az, hogy Trump megválasztása és a Brexit után egyáltalán nem lehet komolyan venni a nyugati felsőbbrendűség mítoszát. Magyarországon volt a nyugati mintáknak megfelelő intézményrendszer, volt (még van is) kulturális élet, művészeti kánon. A rendszerváltás gyakorlatilag egyetlen ígérete sem valósult meg. A stabil intézményrendszer önmagában azonban nem garancia a társadalmi igazságosságra, demokráciára vagy jólétre. Az ígéretek ellenére Magyarország nem lett sem Németország, sem Ausztria. Az életszínvonal és a jövedelmek sem közelítik meg a németországit vagy az osztrákot. Amikor pedig a hitelválság idején tömegek vándoroltak ki a művelt nyugatra”, sokuk számára lepleződött le a nyugat” idealizált képe, amely az egyes nyugati országok komplex világaival való szembesülésen keresztül, ezek megtapasztalása által történhetett meg.

Ai-Weiwei-Aylan-Kurdi
Ai-Weiwei művészi gyakorlatát kifigurázó karikatúra.

A szovjet blokk szétesése után Kelet-Európa bekapcsolása a neoliberális világrendbe új piacokat, valamint morális legitimációt is jelentett. Jelenleg a neoliberalizmus fenntarthatatlanságával, a nyugati felsőbbrendűség lelepleződésével együtt jár a fent említett közvetítői, felzárkóztatói pozíciók megrendülése. Egy másik, ezzel párhuzamos, gazdasági eredetű folyamat, amely a kultúrharcot gerjeszti, a középosztály lecsúszása. Az anyagiak terén, a keresetben és a fogyasztásban való disztingválódás helyett felértékelődik a morál(ok) terepe, ahol a szimbolikus tőke a valuta. Ezen a terepen elmosódnak a határok etikettek, stílusviták és morális kérdések között, mely egyre abszurdabb eseteket szül. Erre példaként hozhatjuk azt, amit Angela Nagle Kill All Normies című könyvében a felháborodás politikai gazdaságtanáról ír: nem elég baj, ha valakinek megeszi egy aligátor a gyerekét, a white feminism” vádja is rá fog vetülni, mert ebben az esetben a nyilvános gyász azt jelenti, hogy csak a fehér ember élete számít”. A WC-piktogrammokon, zoknikon, ajándéktárgyakon való nyilvános felháborodás, az erényfitogtatás mögött is hasonló mechanizmusok húzódnak meg: ha már mindenki felháborodik mondjuk a nők elleni erőszakon, vagy a melegek kirekesztésén, akkor emelni kell a tétet, különben inflálódik a felháborodáson keresztül megszerzett szimbolikus tőke. Az erényfitogtatók önjelölt cenzorokká válnak: a társadalmi jelenségeket, viszonyrendszerek kifejeződéseit, hierarchiákat valamifajta eleve létező szubsztanciákként érzékelik. Emiatt szimbolikus szintekre terelnek konkrét társadalmi érdekellentéteket, és ahelyett, hogy az okokat értelmeznék, felületesen tematizálják a tüneteket”. Valójában az történik, hogy a ‘progresszív’ ügyek képviselete az ezen ügyek képviseletére jelentkezőre is a liberális ‘progresszió’ dicsfényét” vetíti. Ezen felül hozzá kell tennünk, hogy, bár a jelenlegi politikai mezőben adottnak tűnhet, valójában hosszú folyamat következménye az, ahogyan társadalmi csoportok, ügyek képviseletére tekintünk, ezáltal semmi magától értetődő nincs bennük. Ezek a látszólagosnál valójában jóval bonyolultabb folyamatok, akár nemzetközi diplomáciai vagy politikai harcok is lehetnek a különféle képviseleti játszmák mögött.

pbox
Hillary Clinton a Pussy Riot két tagjával fotózkodik. forrás: Hillary Clinton twitterfiókja

Hasonló folyamatok játszódhatnak le abban az esetben, ha a művészeti mező ágensei koalícióra lépnek más társadalmi csoportokkal. Ebben az esetben a fő kérdés pedig az, hogy valójában kinek az érdekeit szolgálják ezek a koalíciók és mennyire egyenlőek a felek. Azt sem állíthatjuk, hogy az együttműködés önmagában jó, rá kell látnunk ehhez arra a kultúrpolitikai mezőre is, ahol  ezek a művészeti gyakorlatok kialakulnak és megjelennek. A részvételi művészet (participatory art), illetve a művészeti intézmények programjaiba való minél szélesebb közönség bevonása is egy adott politikai diskurzusba (New Labour és inclusion agenda) simult bele, és azt legitimálta. Feltehetőleg a participatory art, mint jó gyakorlat sem terjedt volna annyira el a New Labour és a British Council nélkül.

Ez persze ott és akkor jó befektetésnek és visszaigazolásnak bizonyult, a kortárs művészeti világ önképének, legitimitásának és reklámjának fontos részévé vált”. Azonban látnunk kell, hogy az a diszkurzív keret, amelyben a társadalmi problémákat értelmezi például az angolszász művészeti kánon, hogyan csapódik le Kelet-Európában, anélkül a kulturális és politikai agenda nélkül, amivel egymás kölcsönös legitimációját adnák.

Az aktivizmus nem csak minta”, hanem egy olyan módszertan, amely az állam és egyén viszonyát képezi le, illetve a különböző társadalmi csoportok egymáshoz való viszonyát beszéli el egyszerre újra is termelve azokat. A gyakorlatban pedig működése egy olyan interfacehez hasonló, ahol társadalmi csoportok találkozása szigorú szabályok mentén meghatározott. Az ebben a gyakorlatban előkerülő eszközkészlet alkalmazása és értelmezése pedig sok tágabb, rendszerszintű folyamathoz  kapcsolható. Tehát nem adott terepek, adott közegek sajátosságai indukálnak egyedi, specifikus gyakorlatokat. Amennyiben feltételezzük, hogy a kortárs művészet gyakorlatának van módszertana, úgy azt kell mondanunk, hogy ezen terepek és közegek tulajdonságai adnak lehetőséget adott eszközkészlet alkalmazására.

 

© 2018 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány