Amikor képeket helyezünk el lakásunkban, önmagunk körvonalait (is) igyekszünk meghatározni. A falra feltűzködött, felragasztott képekkel mondjuk el, hogy kik vagyunk a választott ikonokhoz képest. A Rembrandt – vagy Kentridge – reprodukció a falon könnyen helyet találhat a John Lennonról készült utolsó fényképfelvétel mellett. Később még rátűzhetünk a reprodukciókra néhány babafotót, esküvői fotót, válóperen készült búcsúfényképet.
Különösen gyakran emelünk oltárat a dolgozóasztal fölé. A dolgozóasztalra görnyedő, önmagára és éppen megszületett soraira oly büszke értelmiségi feltekint a falra, és “visszatekint” rá Yves Klein kékje, az apósa fényképmosolya és egy „szépművészetis” múzeumbelépő. A falra helyezett képek kicsiben képezik le a reprezentációkhoz általában kapcsolható politikai problémákat. Elegendő kép került-e ki minden családtagról, ki, hol kapott helyet és vajon milyen méretben. Hasonló kérdésekkel szoktak megküzdeni a nemzeti múzeumok muzeológusai, a kormányzati kampányok készítői és a nemzeti ünnepek programszervezői is: mely kulturális jelenség milyen súlyt kapjon és hogyan jelenjen meg a közösségi térben.
A laptop desktopjának háttérképtere izgalmas konkurenciát jelent a dolgozóasztal feletti fényképtájra. Ráadásul pár gombnyomással örökre süllyesztőbe küldhetjük a volt barát vagy barátnő mosolygós háttérképét. Ritka, egészen különleges eset, hogy a reprezentációs politika ilyen gyorsan tudja követni a valós eseményeket.
Asztalioltár Fotó: Sonnevend Júlia
Az otthonunkba emelt oltárok között kiemelkedő szerepet tölt be a hűtőszekrény mint egyedi kiállítási tér. A mosógép, a mikró, vagy éppen a porszívó nem vívta ki a reprezentációs tér vágyott pozícióját. Ez egyedül a hűtőszekrénynek adatik meg. A hűtőszekrény felülete a képhordozók széles arzenálját vonzza a mágnestől a matricán át a blue taggel felragasztott képeslapig. “Több SZDSZ, több hűtőmágnes” – szól a liberális párt hűtőmágnesének rejtélyes üzenete. Talán a szabad piaci szemlélet a javakhoz való szélesebb hozzzáféréshez vezet? Bár ez csak egy a lehetséges értelmezések közül…
Hűtőszekrény Fotó: Sonnevend Júlia
A lakásban található oltárokat nevezhetjük belső oltároknak. Ám sokan a képi vagy éppen textuális ábrázolások kifüggesztésével a külvilágnak kommunikálnak. A belső oltárok a lakásunkba belépőket látják el releváns üzenetekkel, szürrealizmus nem, pop art igen, New York és Berlin múzeumai megvoltak, és még lám, a pancsoló gyerekre is jutott elég idő. A külső oltárok, amelyeket ablakokban szokás elhelyezni, az ismeretlen tömegnek, a kinti világnak nyújtanak képi és szövegszerű üzeneteket. Az alábbi felirat Berlin Neukölln nevű török negyedében található, e negyed és a felirat is túlélte a török – német EB meccset.
Berlin Fotó: Sonnevend Júlia
Mások külső oltáraikkal az osztrák látványvilágot és rendeszményt kívánják megvalósítani a pesti szmogban.
Ordnung Fotó: Sonnevend Júlia
Megint mások képek és tárgyak kifüggesztése helyett saját jelenlétüket kívánják demonstrálni a térben. Napjaik bizonyos időszakait az erkélyen töltik, különösen tüntetések idején, vagy jelenlétüket és jelenlétük hiányát kintfelejtett hokedlivel ábrázolják. A jelenlét alapvető kérdése a művészettörténetnek és a vizuális kultúra tudományának is. Aligha képzelhetünk el finomabb megoldást a jelenlét érzékeltetésére, mint egy magára hagyott hokedli az erkélymagányban.
Hokedli Fotó: Sonnevend Júlia
Alkalmanként pedig a nem üzenetnek szánt öntudatlan eklektika hordozza a legtöbb üzenetet.
Eklektika Fotó: Sonnevend Júlia
Émile Durkheim, a kulturális szociológia atyja már a tizenkilencedik század végén biztosított minket arról, hogy a tárgyak és a személyek iránti rajongást nem érdemes távoli törzsek bogaras tulajdonságának tekinti. E tulajdonság velünk él, érjük el az egykor civilizációnak nevezett folyamat bármelyik fokát. A kiakasztott kép talán már nem Axl Rose-t ábrázolja, mint a kamaszkor idején, de ha végre megjelenik az Osztrák – Magyar Monarchia idején elkezdett Chinese Democracy című Guns n’ Roses album, akkor talán Axlt is vissza lehet rakni. (Bár reggeli puszit már nem fog kapni.)
A kortárs kulturális szociológia Freud elméletére építve állítja, hogy az ikonok, köztük hétköznapjaink fétisképei szimbolikus kondenzációk. Tömörített társadalmi üzenetet hordoznak, miképpen a sűrített paradicsom remélhetőleg paradicsomot is tartalmaz. Mások azonban a társadalmi üzenetküldést csak egy lehetséges indoknak tartják arra, hogy miért kötődünk ikonokhoz. Például W. J. T. Mitchell amerikai művészettörténész a képi fordulat kapcsán a képek hallgatásának, titokzatosságának fontosságára emlékeztet.
Mindenesetre körülvesszük magunkat képekkel, külső és belső oltárokkal, az otthonunk terét belakják kedvenc bútoraink, emléktárgyaink, könyveink, mindez éppúgy nevezhető önkifejezésnek, mint társadalmi kommunikációnak. Fényképezni annyi, mint jelentőséget adni valaminek – írta Susan Sontag A fényképezésről című kötetben. Képet kifüggeszteni annyit jelent, mint újabb jelentőséggel felruházni az egykor megítélt jelentőséget.
ennek a bejegyzesnek most mi az ertelme? azt ertem hogy mit ir a szerzo, de mi a hozzaadott ertek?