Fogalomtisztítás? Tendenciák? Jelenségek? Kortárs fotográfia?
“Fogalomtisztítás” – tendenciák és jelenségek a kortárs fotográfiában címmel rendezett konferenciát a Magyar Fotóművészek Szövetsége november 29-én a Fugában. Egy ilyen konferencia alapvetően fontos és örömteli esemény, melyre az adott területen dolgozó szakemberek és érdeklődők rendszerint elvárásokkal, jó esetben a témát érintő problémafelvető kérdésekkel is érkeznek. Kérdés, hogy kapnak-e válaszokat.
A fotográfiával kapcsolatban alapvetően, a kortárs (magyar) fotográfiával kapcsolatban pedig különösen sok a tisztázandó kérdés ma, az ún. posztfotografikus korban. Ha ezúttal fogalomtisztításról volt szó, akkor kezdhetjük rögtön azzal, hogy fotográfiáról és fotóművészetről beszélni nem ugyanazt jelenti. (l. még, ill. vö.: Szilágyi Sándor fotóművészeti író FFS Szerda programon tartott Fogalmi Tisztázások című előadásával).
Fogalmi tisztázások, Szilágyi Sándor előadása, FFS Szerda, 2013. november
Ha Roland Barthes gondolatmenetét követjük, aki a fotográfiához fűződő viszonyunkat háromféleképp értelmezi: mi csináljuk (operator), rólunk csinálják (céltábla/eidolon), vagy mi nézzük (spectator), akkor a fotó médiumához fűződő kérdésfelvetéseket kezdhetjük úgy, hogy kik művelik, kikről készül, s kik nézik, vagyis miképp osztályozható, miképp rendszerezhető, és milyen módokon tárgyalható a fotó. Ha tendenciákról szeretnénk beszélni, akkor talán inkább a szűken vett fotóművészet felől kellene közelednünk a témához, ha viszont jelenségekről, akkor maradhatunk a tágabban értelmezhető fotográfia kifejezésnél.
Amellett, hogy a konferencia címadásával – talán túlságosan is – tág értelmezési kereteknek adott lehetőséget, azt sem sugallta, hogy a fotográfia és/vagy fotóművészet magyar sajátosságai kerüljenek előtérbe a nemzetközi diskurzust foglalkoztató kérdések tükrében. Bármely diszciplína felől közelítsünk is – legyen szó akár történetírásról, magyar alkotók, alkotások nemzetközi kontextusba helyezéséről, vagy akár fotóesztétikai, fotófilozófiai fogalmak tisztázásáról és az ezzel kapcsolatos teoretikus szövegek magyarra fordításáról –, a fotográfiáról szóló diskurzusnak sok mindennel kellene még számot vetnie. Emellett fontos lenne megcélozni a fizikai és szellemi örökség feldolgozását célzó (illetve a fotográfia teljes intézményrendszerének jövőjét meghatározó) egységes(ebb) nézőpont kialakítását is. Az olyan, sokat vitatott kérdésektől indulva, mint például, hogy mit értsünk amatörizmus alatt (l. még Szarka Klára szerk. Profi vagy amatőr?, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2002.), melyik a helytállóbb kifejezés, az autonóm riport vagy a szubjektív dokumentarizmus, egészen addig, hogy miért zárult le a privátfotó-kutatás a Művelődéskutató Intézet 1989-es összeomlásával.
Míg ezek a kérdések nyitva maradnak, addig viszonylag nehéz kortárs tendenciákról és jelenségekről diskurzust indítani. Miként is definiálhatjuk ezen alapok megvitatása nélkül, az ezekből a mozzanatokból építkező ún. személyes fotót vagy épp az új dokumentarizmust, hogyan értelmezzük a megrendezettséget a fotográfiában, és mi is az a „selfie”, melyet az Oxford-szótárak szerkesztői az idei év angol szavának választottak. A konferencia hét előadója hét különböző megközelítéssel vizsgálta a fotó médiumát érintő kérdéseket.
Az első előadó, Horányi Attila, a kép mibenlétére az alkotási folyamatokat vizsgálva kérdezett rá, egyfelől felvetve az alkotási folyamatról mint sajátos aktusról, másfelől a fotografikus képről mint designról, vagyis „tervezési folyamatok eredményéről” való gondolkodás lehetőségét. Az első megközelítés, a képek által, a képek alkotása közben megvalósuló kommunikáció képaktusként (a kép mint beszédaktus) való tárgyalása egyelőre kidolgozásra váró teoretikus megfontolás, míg a másik felvetés inkább gyakorlatiasabb kérdésre fókuszál: Tekinthetünk-e a képre úgy, mint designtárgy? A képalkotási folyamat tervezői-designeri hozzáállásként való megközelítése helytálló, hiszen itt egy sajátos eszközökkel, megfelelő paraméterek (például sorozatokban való gondolkodás) mentén valamilyen problémamegoldási folyamatról beszélünk. Kérdés marad azonban az, hogy nem mosódik-e össze az alkalmazott és az autonóm fotó, hiszen itt különböző célok és különböző felhasználási módok érdekében létrehozott alkotásokról van szó.
Peternák Miklós anyu rokona című előadásában egy vizitkártyán megjelenő portrétól indulva jutott el a „selfie” telefonos alkalmazásig. Anyu rokona egy női portré, mely párhuzamba állítható, vagy akár megfeleltethető napjaink egy elhagyott és megtalált mobiltelefonban lévő, ismeretlenről készült fényképének. Kérdése, hogy ha elvész az emlékezet, ha az ábrázolt személy kilétét az ismeretlenség homálya fedi, segíthet-e árnyalni a problémát két képdefiníció: „A képek jelentésteli felületek” (Vilém Flusser) és „A kép egy szög szinusza” (Zbigniew Rybczyński), illetve miként változik mindez a médiumban bekövetkező változások által.
Hornyik Sándor az 1980-as évek végén megjelenő diszciplínát, az ún. vizuális kultúra tudomány (visual culture, visual culture studies, visual studies; magyarul: kritikai vizuáliskultúra-kutatás, vizualitás tudománya) történetét és az azt érintő kritikákat vette sorra a napjainkban teret nyerő „képtudományig” (Image Studies), a tekintet és a spektákulum terminusainak tükrében. Előadásának két fontos és vitákra lehetőséget adó állítása szerint, egyfelől a képek eltűnnek a kiállítótérből, a táblakép átalakul a kritikai biennálék és vásárok tárgyává, másfelől a kép maga írja elő azt a beszédmódot, ahogy vizsgálni kell, s mivel a kép napjainkban háttérbe szorítja a vizualitást (visual) és előtérbe hozza a kultúra (culture) fogalmait, már nem esztétikai kérdésekkel, hanem a képek politikájával kell foglalkozni.
Mélyi József Köztéri művészet és fotográfia címmel tartotta előadását. A társadalom nyilvános tereiben megjelenő fotó alapú köztéri művek bemutatása mellett a köztéri művészetről közvetítő, az azt dokumentáló fotó változásait mutatta be történeti és kortárs példákon keresztül. Előadása kevésbé egy fotográfiai (fotóművészeti) tendenciáról, mint inkább a fotó egyfajta alkalmazási területének és a helyi közösségeket megszólító, interakcióba vonó köztéri megjelenésének lehetséges szerepeiről szólt.
A következő két előadó közül sem Csatlós Judit, sem Frazon Zsófia a fotóművészeti diskurzus felől közelített. Csatlós a társadalomtudományokból ismert „kritikai elméletek” fogalmára építve az ún. aktivista fotósok hazai gyakorlatait mutatta be; előadásában – ha lehet ezt állítani a fotó kapcsán – az objektivitásra törekvő, hagyományos fotóriporteri attitűddel szemben a különböző társadalmi problémákról, feszültségekről kritikusan gondolkodó, határozott állásfoglalást felvállaló fotográfusokat mutatott be. Erősen megkérdőjelezhető azonban, hogy mennyire lehet ezeket a sorozatokat a fotóművészet szűkebb keretén belül (illetve tendenciaként vagy irányzatként) tárgyalni. Szintén társadalomtudományi (főként antropológiai és muzeológusi) attitűddel vizsgálta Frazon az általa bemutatott sorozatokat (Gabriele Galimberti: Toy stories, 2013, James Mollison: Where children sleep, 2010 stb.), melyek azonban megközelíthetőek lehetnének egyfajta fotóművészeti tendenciaként, amit a nemzetközi szakirodalom – definiálatlanul ugyan – mégis leginkább az „új dokumentarizmus” kifejezéssel illet.
A konferenciát Perenyei Mónika a digitális eszközökkel létrehozott, sokszor azonos módon ismétlődő képek, a „fotográfiai hulladékok” befogadásának módjairól (Jacques Ranciere: Az emancipált néző és Laura Mulvey: Késleltetett befogadás és analízis) szóló előadása zárta.
A konferencia egészét tekintve számomra nem derült ki pontosan sem az, hogy mi volt a szimpózium célja, sem az, hogy mi volt a tétje. Az előadások különböző megközelítési módokat kínáltak a fotó médiumához, és rávilágítottak a teoretikusok különböző kutatási területeire, de ebből a szempontból talán jobb lett volna, ha Horányi gyakorlatra és Hornyik teoretikus problémákra vonatkozó felvetéseit Csatlós, Frazon és Mélyi jelenségeket vizsgáló előadásai követik, majd Peternák és Perenyei az amatőr gyakorlatot vizsgáló előadásai zártak volna. Egy-egy ilyen alkalomnak a tematizálása során azonban nem is az előadások sorrendjének megváltoztatásával, hanem sokkal inkább a közös álláspontok kialakításával kellene foglalkoznia, szűkebbre vett, pontosabb koncepcióval és hívószakkal, teret hagyva az egyes témák megvitatásának és a konklúziók levonásának.
Gellér Judit
