„Az épület az nem egy tárgy” (hanem egy folyamat) – Yona Friedmanról

Yona Friedmant nem azért kell bemutatni Budapesten, mert magyar származású és, mint sokan mások, külföldön világhírűvé vált alkotó, hanem azért, mert az az egyéni illetékességen és részvételen alapuló, a modern építészeti „masterplant” elutasító gondolkodásmód, ahogyan a városi megastruktúrákat megközelíti, meglehetős hiánycikk ma itthon. A papírból, drótokból, parafa dugókból, WC papír gurigákból vagy hungarocellből összetákolt makettekből, amelyek az idős Friedman párizsi lakását is elborítják, a huszadik század második felének egyik legizgalmasabb és legismertebb vizionáriusának életműve bontakozik ki, amelyet egy nagyon egyszerű, mindenki által megközelíthető, ugyanakkor ellentmondásoktól sem mentes gondolkodásmód jellemez.

Yona Friedman műterme | fotó: Erőss Nikolett

Yona Friedman, akit Erőss Nikolettel, a Trafó  Galéria kurátorával a közelmúltban felkerestünk otthonában egy hosszabbtávú együttműködés tervével, 1923-ban született Budapesten. Építészetet tanult (igaz, a numerus clausus miatt nem nyert felvételt, csak „bejárt”), a második világháború végén, a német megszállás idején a Gestapo fogságába esett, majd ahogy a Vörös Hadsereg bevonult, ő úgy menekült el az országból, Bukaresten át Tel Avivba. 1956-ban a 10. CIAM (A Modern Építészet Nemzetközi Kongresszusa) konferencián ismerteti a mobil építészettel kapcsolatos elméletét, amely elsősorban nem az épületek, hanem a bennük lakók mobilitását emeli a középpontba. Olyan építészetet képzel el, amelyet annak lakója határozhat és változtathat meg, ellentétben az „átlagemberre” tervezett modernista iparosított lakástermeléssel. Az ötvenes évek Európa-szerte a lakáshiányról szóltak, és Friedmannak a budapesti mellett izraeli élményei is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a megoldást ideiglenes, könnyűszerkezetes, egyszerűen adaptálható, helyi, olcsó anyagokból előállítható épületekben lássa, amelyek a jövő mobil társadalmának adhatnak otthont.

A CIAM köreiben lanyha érdeklődést tapasztalva 1958-ra megalapította saját csoportját, Groupe d’Etudes d’Architecture Mobile (GEAM) néven. Ekkor dolgozta ki a „Ville Spatiale” tervét is, amely nemzetközileg ismertté tette. Az elképzelés lényege egy olyan pilléreken álló hatalmas (és bővíthető) vázszerkezet, amelyre az egyének rácsatlakoztathatnák saját igényeik szerint kialakított, könnyedén változtatható lakóegységeiket. A lebegő város nem beépíthető területek (vízfelületek, mezőgazdasági területek vagy már meglévő városok) felett kínálna terjeszkedési lehetőséget. (egy német nyelvű interjú itt)
 

Yona Friedman: vázlat a Ville Spatiale-hoz, 1958 | forrás: bdgblog.blogspot.com

Ez az ötlet egy olyan gazdag építészeti gondolati közegben bontakozott ki, amelynek képviselői – Cedric Price-tól az angol Archigramon át Constant Nieuwenhuisig – a második világháború előtt kodifikált modernista építészet válságát látva megpróbálták azt új élettel megtölteni, humanista alapvetését revitalizálni – hol egy új, demokratikus társadalomszemléletre, hol a modern technológia vívmányaira alapozva.
 

Peter Cook (Archigram): Plug-in city, 1964 | forrás: writingacts.wordpress.com

Bár a „Ville Spatiale”-t és Friedman egyéb munkáit sok szál köti a fent nevezettek elképzeléseihez, azonban az egyéni döntésbe és részvételbe vetett hit, az építészeti tervezés általi merev meghatározottság elutasítása, az autoriter építész figurájának sőt, általában véve a specializáció bármely formájának érvényen kívül helyezése, az alkalmazkodás, az adaptálhatóság fontossága és a megvalósíthatóságra helyezett hangsúly egy-egy ponton meg is különbözteti tőlük. Olyan alkotók is hatottak rá ebben az időben, mint Konrad Wachsmann, Kurt Schwitters és az ő Merzbauja, vagy a japán Metabolisták  – és később, a „harmadik világbeli” szegénynegyedek nehéz körülményhez alkalmazkodni kényszerülő, növekvő lakossága.

Konrad Wachsmann hangár rendszere, 1950-53 | forrás: columbia.edu

Bár megastruktúrákban gondolkodik, megközelítésének alapja mégis a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a véletlen, a tévedés, a dolgok kipróbálása, lebontása és újraalkotása. Véleménye szerint egy város nem más, mint a túlélés eszköze, és funkcionalitásához az építészeti tervezésnek nem sok köze van, hiszen azt az emberek viselkedésének összessége szabja meg – amit pedig a legbonyolultabb matematikai számítás sem adhat meg előre.

A Hans Ulrich Obrist által vele készített interjúkban arról beszélt, hogy gondolkodásmódját a második világháború élménye alapvetően meghatározta: „… amikor nagyon fiatal voltam, igen jó véleménnyel voltam a modernista építészetről. Csakhogy akkor jött a második világháború, és én gyakorlatilag ennek a háborúnak a terméke vagyok – egy világé, amelyben a szabályok valahogyan mind érvényüket vesztették. Semmi sem volt normális, és senki sem volt felkészülve erre a világban történt hasadásra. Így megértem, hogy a körülményekhez való alkalmazkodás késztetése és lehetősége hirtelen és brutálisan megváltozhat. Hogyan élsz egy olyan városban, ahol a vízszolgáltatás többé nem elérhető? Hogyan maradsz életben egy városban, ahol nincs élelem? … Egy ponton az utcán találtam magam – még mindig emlékszem. Nem tudom, tudod-e, mi volt a Katyusa: az egy olyan orosz rakétavető volt, amely egyszerre huszonnégy rakétát lőtt ki. Szörnyű hangja volt. Hallottad ezeket a süvöltő rakétákat és tudtad, hogy egyikük eltalálhat, még ha a fejed felett szálltak is. És higgy nekem, ezután a város egészen megváltozott. … nem volt forgalom, nem voltak hidak. Ahhoz, hogy átkelj a Dunán, egy darab jeget kellett használnod. A város hétről hétre változott. Az építészet nem számított – csak az esemény.” (Hans Ulrich Obrist: Yona Friedman – The Conversation Series. Walther König, Köln, 2007. 67. és 101-102. Saját fordítás)

Yona Friedman műterme | fotó: Erőss Nikolett

Yona Friedman műterme | fotó: Erőss Nikolett

Yona Friedman műterme | fotó: Erőss Nikolett

Friedman azóta sem járt sokat Budapesten: saját bevallása szerint egyszer a hatvanas években, majd a nyolcvanas években látogatott ide pár napra. Kiállításokon sem láthattuk sokszor a munkáit, én két alkalomról tudok: a második „Tisztelet a szülőföldnek” című, külföldön élő magyarok műveiből rendezett kiállításról 1982-ben a Műcsarnokban, és az orléans-i FRAC Centre gyűjteményének „Világépítészet – Vándorló utópiák” című kiállításáról 1999-ben, ugyanott.

Yona Friedman elképzelései tehát a helyi körülményekre, a majdani térhasználók aktív részvételére, toleranciára és improvizációra épülnek és nyitott rendszerekre irányulnak – akár az Internetre is alkalmazva. Nem alkot szabályokat, csak irányelveket, támpontokat nyújt – mint azokban a piktogramokkal telerajzolt kis könyvekben, amelyeket egy UNESCO program részeként Afrikában, Dél-Amerikában és Indiában terjesztett: az ezekben látható egyszerű instrukciók a nyelvi akadályokat is megkerülve egyszerű és hatékony struktúrák megépítéséhez adtak ötleteket a szakképzettséggel nem (feltétlenül) rendelkező lakosságnak. Ezeket demonstrálta az Egyszerű Technológia Múzeuma Madrasban, egyike igen kevés megvalósult munkájának.

Yona Friedman műterme | fotó: Erőss Nikolett

Ezen a ponton érdemes visszatérni a kiinduláshoz, egyelőre félbehagyva Friedman munkájának ismertetését. A poszt apropója, ahogyan a közelmúltbéli nála tett látogatásunké is ugyanis az a nem titkolt tervünk, hogy 2010-2011-ben több, kisebb-nagyobb, különböző profilú projekten keresztül bemutatjuk ezt a fél évszázadon átívelő életművet, és ezen keresztül vita tárgyává tesszük a benne megjelenő gondolatokat. A projekt fő helyszíne a Trafó Galéria és a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum lesz. Azt szeretnénk elérni, hogy elméleteivel és módszereivel egy, a képzőművészeténél vagy az építészeténél szélesebb közeg is találkozzon – előadáson, kiállításon, workshopon, vagy éppen az utcán. Ezért a projektet, amelynek már a kezdetektől résztvevője Lakner Antal is, Yona Friedman szellemében egy „sok lábon álló”, több közreműködő közös munkájaként megvalósuló folyamatként képzeljük – az ő elérésükhöz remélhetőleg ez a cikk is hozzájárul majd.

A szerző az Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa.

Vonatkozó linkek:
Yona Friedman + NAO
Interview: Yona Friedman
Megastructure Reloaded