Az ártatlanság múzeumától a Herceg-szigetekig

Már egy ideje különös érdeklődéssel figyelem az Isztambuli Biennálét, amelyet 1987 óta minden második évben, nemzetközileg elismert kurátorok koncepciója szerint rendez meg az Isztambul Kulturális és Művészeti Alapítvány (IKSV). Az idén mintegy 30 helyszínen megvalósuló, ezernél is több művet felvonultató kortárs művészeti programot magánalapítványok szponzorálják, amely nem csak egy figyelemre méltó modell, hanem ahhoz is kedvező hátteret biztosít, hogy a nemzeti kulturális reprezentáció helyett a kortárs művészet progresszív irányai mutatkozhassanak be.

kep_11.JPG

Adrián Villar Rojas: The Most Beautiful of All Mothers, 2015. Helyspecifikus installáció

A biennále gondolati ívét ezúttal Carolyn Christov-Bakargiev, a 2012-es kasseli documenta művészeti vezetője találta ki, aki több ízben is elhatárolódott a kurátori szereptől, és magát inkább egyfajta tervezőként, különböző gondolatok felvetőjeként határozta meg. Ez az attitűd mind a koncepció szokatlanul lírai vonulatait, mind pedig az egyes műalkotások laza, mégis koherens kapcsolódási módjait előre vetítette. A Salt Water — A Theory of Thought Forms, azaz a Sós víz — A gondolati formák elmélete című programsorozatot, amely a kiállítások mellett számos kísérő eseményt, filmvetítéseket, beszélgetéseket is magában foglal, Isztambul különleges történelmi háttere és egyedülálló földrajzi fekvése inspirálta. A Boszporusz tengerszoros két oldalán, különböző kontinenseken, Európában és Ázsiában elterülő 15 milliós nagyváros, a tenger szabad áramlása, a víz gyógyító, feloldozó ereje és az érzelmek hullámzó jellege ihlette Bakargievet, aki a városban rejlő lehetőségeket igyekezett maximálisan kihasználni.

A helyszínek sokszínűsége miatt a biennálén tett látogatás egy alternatív városnéző túrával is felér, amely Isztambul gazdag történelmén és Törökország a mai napig a keleti-és nyugati kultúra határán egyensúlyozó hagyományain kalauzol végig. Egyszer a hajdan szegények lakta, ma már művészek, egyetemisták birtokolta, galériák és bárok által szegélyezett Beyoglu kerület meredek utcáin, máskor az ázsiai oldalon fekvő konzervatív, vallásos városnegyed, Kadiköy partjaihoz vezet. Ma már nem számít különösebben meghökkentőnek, ha a múzeumok white cube terei helyett — melyeknek ezúttal is bőven jut szerep — iskolában, magánlakásban, egykori árvaházban, könyvtárban, egy tradicionális törökfürdő falai között vagy éppen egy tengeren ringatózó hajón találkozunk műalkotásokkal. Az élmény azonban, melyeket a figyelmesen válogatott terek és a közöttük való utazás nyújt, valamiféle meghitt hangulatba kerít, még akkor is, ha éppen az oceanográfia, az idegtudomány, a fizika, a matematika vagy Annie Besant brit teozófus és nőjogi aktivista elméletei kerülnek terítékre.

Ez a fajta intimitás a művek és a néző között, amelynek megteremtése a biennále nem titkolt célja, a leginkább kézzel fogható formát Az ártatlanság múzeumában ölti. Orhan Pamuk Nobel-díjas író azonos című regényét, valamint privát múzeumát párhuzamosan, a könyv cselekményét követve hozta létre, és gyarapította szinte egy egész évtizeden át az 1990-es évektől kezdve. Pamuk fiktív karakterei, a jómódú isztambuli család sarja, Kemal, és a színésznőnek készülő, bolti eladóként dolgozó fiatal lány, Füsun között kibontakozó, de egyúttal tiltott szerelmét kíséri végig a hetvenes évek Isztambuljában, ahol a romantikus házasság és a szabad szexualitás szinte még tabunak számítottak.

kep_2.JPG

kep_3.jpeg

kep_5.jpeg

Az ártatlanság múzeuma, Isztambul, enteriőr részletek

 

Az elsötétített, szűk épületbe lépve Pamuk manifesztuma olvasható, amelyben kifejti ellenérzéseit az olyan gigantikus nemzeti gyűjtemények kapcsán, mint például a párizsi Louvre vagy a szentpétervári Hermitage. Ezek szerinte olyan történeti narratívákat hoznak létre, amelyek elszakítják egymástól az embereket és a nacionalizmust táplálják. Az ideális múzeum Pamuk elképzelése szerint otthonos, az individuumra koncentrál, és olyan történeteket mesél el, amelyek egy kisebb, személyesebb léptékben értelmezhetőek, és teret engednek az érzelmek kifejezésének. Az ártatlanság múzeumában e szellemben elevenednek meg a regény egyes fejezetei az ócska piacokon vásárolt, innen-onnan összeszedett használati tárgyakon és fényképeken keresztül. A gondosan berendezett szekrényekben életre kel a lassan hömpölygő, már-már túlcsordulóan érzelmes próza, és párhuzamba áll a gyűjtés és a szerelem mániába hajló természete. Cigaretta csikkek, parfümös üvegek, szemüvegek, korabeli újságok és néhol komplett enteriőr részletek árulkodnak a regénybeli férfi vágyakozásáról, mely később drámai végkifejletbe torkollik.

Bakargiev ezt a sóvárgást Arshile Gorky örmény származású, amerikai művész absztrakt festményeivel hozza összefüggésbe.

kep_6_2.jpg

Arshile Gorky: The Act of Creating, 1947

 

A tragikus sorsú festő Törökország örmények lakta vidékéről származott, ahonnan azonban 1915-ben menekülni kényszerült a több százezer ember életét követelő örmény népirtás elől. Először Grúzia fővárosában, Tbilisziben telepedett le, majd az Egyesült Államokba emigrált, ahol meghatározó szerepet töltött be a New York-i iskola absztrakt expresszionista irányzatának megalapozásában. Festészetére a modern művészet olyan alkotói gyakoroltak hatást, mint Pablo Picasso, Joan Miró, Henri Matisse vagy Paul Cezanne, akiknek ecsetkezelését szenvedélyesen tanulmányozta. Szülőföldje és gyermekkorának helyszínei iránt érzett honvágya, az otthontól való elszakadás egy egész életen át tartó beteljesületlen kapcsolódási pontként jelenik meg absztrakt műveiben, hasonlóan Pamuk hősének szerelméhez. A zsúfolt, személyes emlékeket megjelenítő tárlók után, a múzeum legfelső emeletére érve Gorky elvont, minimalizmusra törekvő absztrakciója a vágyakozás csendesebb regisztereit tárja fel.

A nyüzsgő várost elhagyva, mintegy másfél órányi hajózással érhető el a Márvány-tengeren fekvő szigetegyüttes, az isztambuliak kedvelt nyaralóhelye, a Herceg-szigetek. Büyükada, azaz a „nagy sziget” idén először ad otthont a biennále egyes kiállításainak, és fontos gondolati fókuszt is képvisel: 1929 és 1933 között ugyanis itt töltötte száműzetését Lev Trockij marxista politikus. A kalandos életű forradalmár a varázslatos hangulatú szigeten írta meg memoárját és élénk, szamizdat jellegű publikációs tevékenységet is folytatott, mielőtt Mexikóvárosba menekült volna. Trockij radikális gondolatai révén vált Sztálin ellenségévé, a szocializmust ugyanis nem tartotta fenntarthatónak a munkásdemokrácia nélkül, alapvetően szociáldemokrata és humanista elveket vallott, és a társadalmi rétegek között húzódó kulturális egyenlőtlenség ellen emelt szót.

kep_7.jpeg

William Kentridge: O Sentimental Machine, 2015. 5 csatornás videóinstalláció (részlet) 

 

Trockij utópisztikus kinyilatkoztatási ihlették a dél-afrikai származású művész, William Kentridge videoinstallációját, amely egy 1910-es években épült art noveau stílusú szálloda első emeletén kapott helyet. A csukott ajtókra vetített fekete-fehér filmrészleteken az orosz forradalmár arról szónokol, hogy az ember szentimentális, de programozható gépezet, és mint ilyen, bukásra ítéltetett. A szónoklatot időnként a viharos tengert ábrázoló képek ritmusa töri meg, majd ismét felülkerekednek az utópia hangjai.

A szigeten tovább sétálva, ahol a lovaskocsi az egyetlen legális tömegközlekedési eszköz, egy impozáns palotához érkezünk: a Mizzi Mansion valaha szebb napokat látott hotelként működött, falain a málló tapéta a hajdani eleganciát sugallja. Susan Philipsz installációja egy kutató hajó történetét dolgozza fel, amely az után süllyedt el, hogy a második világháború során lövés érte. A hajón egykoron Gugliemo Marconi is dolgozott, aki a nagy távolságra ható rádiójeleket kutatta, és a vezeték nélküli telegráf korai prototípusát is kifejlesztette. Megállapítását — amely szerint egy rádión leadott jel sohasem tűnik el teljesen, hanem folyamatosan tovább rezdül — dokumentálja Philipsz hanginstallációja és a hajó roncsait ábrázoló fotósorozata.

kep_9.jpeg

Susan Philipsz: Elettra, 2015. Több csatornás hanginstalláció, fotósorozat 

 

A viharos, szeles időben különösen hátborzongató élmény belépni a néhány méterre álló Rizzo Palace ajtaján, amely nem olyan régen még kórházként működött. A 2010-ben elhagyott épületben látható Ed Atkins videója, amely egy floridai férfi utolsó napját mutatja be, mielőtt otthona alatt megnyílt a föld és hálószobájával együtt a mélybe zuhant volna.

A sokkot követően Trockij egykori háza felé vesszük az irányt, amelynek omladozó, vörös téglás falait burjánzó kert veszi körül: a romos épületet egyébként meg is lehet vásárolni, ha valaki vállalkozik a teljes körű felújítására. A vadregényes kert végében már a tenger csapkodja a partot, és Adrián Villar Rojas életnagyságú állatokat formázó szobrai ringatóznak a vízen. Nem könnyű kiverni a fejemből a közelmúlt képeit, azokról, akik egy jobb élet reményében, életüket kockáztatva indulnak el Európa partjai felé.

A visszafelé vezető úton ismét a sós víz az úr, és a kényelmes tempóban haladó hajó ideális helyszínnek bizonyul a látottak átgondolására. A tudományos igény, a huszadik századi történelem lenyomatai és a jelen kétségei villannak fel a különböző témákat feldolgozó művekben, amelyeket érzelgős, mégsem bántó pátosz köt össze. Ez az empátia teszi megragadhatóvá a biennálét, amely lehetőséget kínál arra, hogy kapcsolódni tudjunk a művek által felvetett gondolati síkhoz: így talán mégsem olyan nagy baj, hogy az ember szentimentális természete miatt sosem érhet fel a Trockij által konstruált, magasabb rendű utópiákhoz.

Megtekinthető: 2015. november 1-jéig. 

© 2024 Tranzit Hungary Közhasznú Egyeslüet

A tranzit program fő támogatója az Erste Alapítvány