Minél jobban tépdesi a sebeit, annál hangosabban sikoltozza a kreatív szubjektum: “Láthatjátok, hogy nincs olyan módozatú humántőkém, ami nektek kell, kopjatok le rólam, és akkor végre szabadabb lehetek!” — Előző cikkemben azokról a toposzokról írtam, amelyek a Katalizátor díj 2014 keretében megvalósult Státuszromboló workshop során foglalkoztattak. Ezúttal a workshopon végrehajtott gyakorlatokat, a Kolduló jógát, a csapatépítő játékot és az önsegélyezést mutatom be.

1. Kolduló Jóga

A workshop első gyakorlata a Kolduló Jóga volt, ami azzal vette kezdetét, hogy a jógik Hódi Csilla vezetésével kihúzták egy kukából, milyen pózt kell felvenniük. Ezt követően a csoport résztvevőivel a Corvin Pláza előtti téren folyt a koldulóverseny, aminek az volt a lényege, hogy ki tud több pénzt gyűjteni 20 perc alatt. A Kolduló jóga a legnyilvánvalóbb olvasatban feltárja a hatalmi önkényt, a kirekesztés strukturális mivoltát, másfelől úgy szól az önfejlesztésről, a szó szoros értelmében vett emberi erőforrásról, hogy nem termeli újra a kapitalista kliséket. Nem kell a jógához drága ruha vagy profi oktató, nem lesz áru a gyakorlatokból, vagyis nem fizetnek érte a gyakorlók, hanem inkább ők kérnek érte pénzt! A Kolduló jóga egy megtűrt utcai performansz, miközben az, aki elég meggyőzően játssza a szerepét, akinek a testét — és nem a mozdulatait — hatja át a szegénység, az törvényt sért. A performansz az egyensúly megtalálására tett kísérletként tekinthető önfejlesztő gyakorlatnak: lavírozás a szegénység érzetei, a közterek használatát szabályozó törvényi és társadalmi rendelkezések közt, féllábon és kézállva.

A Kolduló jóga, a koldulás és az egyéb olyan önfenntartó tevékenységek kapcsán, amelyek tulajdonképpen kényszerűen performatívak, és egyszerűen nem tudnak rutinszerűvé válni, rákérdezhetünk arra, hogy milyen fajta kreativitást is hajlandó jutalmazni a társadalom. Miért lenne kreatívabb például alsógatyákat tervezni, mint egy éjszakán át az utcán életben maradni? A Katalizátor díjátadó eseményén volt, aki gúnyosan nevetett ezen a példán. Nyilván sok művészt (bocsánat, kreatívot — vagyis fajátékokat faragó, hajat vágó, papírszalvétát tervező, fehér termekben a kitömött nyulakat LED-ekkel bevilágító embert) nem érdekelnek az identitás(kreáció) politikai vonatkozásai vagy az ego-rombolás misztériumai. De nekik se legyenek illúzióik: ideáljaik nem egy 3D nyomtatott csipkebeton táblán hullottak alá az égből.

Ezzel az egész “kreatív osztállyal”, vagyis a szolgáltatói szektor azon csoportjával, akik nem rutinszerű feladatokat oldanak meg, hanem mindig egyéni, alkotói módon álnnak a problémákhoz (legyen szó bárkiről a péktől a programozóig), Richard Florida jött elő. Attól függetlenül, hogy jól megszedte magát a különféle városvezetéseknek tartott konzulenskedésből, volt annyira jófej, és az (egyébként őáltala szerkeszett) Atlantic-ban figyelmeztetett minket,  hogy ne vegyük túl komolyan a hülyeségeit. (Itt van magyarul egy nagyon vicces cikk, két amerikairól, akik — Florida tanácsait megfogadva — a “kreatív osztály mekkájába” költöztek, és nem jött be nekik.)

Ha az ember valóban kreatívan akar élni, és olyan praxist kíván folytatni, ahol az élet és a művészet a konform fogyasztási kliséken túl összeér, ahogy az szabad emberhez méltó, akkor valahol minden a saját farkába kezd el harapni, vagyis a saját farkába kellene, hogy harapjon. Végső soron a saját lába alól húzza ki a talajt az, aki a fájót, a kínosat keresi a járt út, “A Módszer” helyett (amiről művészeti oktatás címén három éven át ködösítenek, mintha valóban és nagy általánosságban episztemológiai dimenziói lehetnének a kortárs művészetnek). Az ön-alázással pedig talán éppen az ön-tőkésítéstől menekül. Minél jobban tépdesi a sebeit, annál hangosabban sikoltozza a kreatív szubjektum: “Láthatjátok, hogy nincs olyan módozatú humántőkém, ami nektek kell, kopjatok le rólam, és akkor végre szabadabb lehetek!”

2. csapatépítő játék

A workshop további gyakorlatainak, a csapatépítő játéknak és az önsegélyezésnek a helyszíne egy 8. kerületi, nem túl látogatott romkocsma udvara volt. Középen egy nagy felfújható csúszdát helyeztünk el, és arról kellett belecsúsznunk a nyers tojásokkal teli medencébe. Ezután tojásos testünkkel az udvar egy gázlámpákkal körülhatárolt részére telepedtünk, hogy “omletté szárítsuk magunkat”. Extrém körülmények között (decemberben, egy félig nyitott térben) a csapat igazán összekovácsolódhatott. A workshopot egyébként előző nyáron Londonban is megtartottam, ahol az “ősomlett megsütéséhez” kézi hajszárítót használtunk.

De mi is ez a “státusz”, amit le akarunk rombolni? És miért kell hozzá koldulás és nagyipari tojáslé? Valami ego, valami szelf, valami performatív maszk — szét lehet ezt így szedni egyáltalán? Mikor Michel Feher az emberi erőforrásról ír, a következő gondolatkísérletbe kezd: szerinte mind a munkásmozgalom, mind a feminizmus első hulláma a tőke és a patriarchátus által működtetett szubjektumkép elfoglalásával, majd annak felhasználásával ért el társadalmi változásokat. Ehhez hasonlóan most eljött annak az ideje, hogy a neoliberális szubjektum pozíciót is kisajátítsák az új baloldali mozgalmak. Feher szerint a humántőke a neoliberális paradigmában nem más, mint az egyént definiáló skill-ek összessége. Ennek megfelelően, amit az egyén megkeres/amihez hozzájut, az humántőkéjének a megtérülése. Az önbecsülésre és önméltányolásra törekvő neoliberális szubjektum kapcsán a szerző kifejti, hogy a neoliberalizmusban nem fogyasztókról beszélünk, hanem olyan befektetőkről, vállalkozókról, akik saját magukba fektetnek be. Feher humántőke definícióját alapul véve, a Státuszromboló workshop vajójában státuszt épített, ahol a humántőkéinket csillogtathattuk. Voltaképpen csupa olyan készség került elő, ami “elvárható” egy kortárs művésztől:  például a vonzerő (fehérneműre vetkőzni), önmagunk elfogadása (koszos, tojásos ruha, kínos gondolatok), miközben gyors reakciós készségre és némi humorra is szükségünk volt a workshopot lezáró, intellektuális hangvételű beszélgetés során.

Ezt a gyakorlatot az állásinterjúkról ismert csapatépítő játékok inspirálták, ahol az emberek igazából nem szórakoznak, hiszen nem vicces egy irodaházban kelletni magad a pénz reményében, mégis mosolyognod kell. Egyszer például részt vettem egy olyan játékban, ahol azt kellett elmondanunk, ki mit csinál, amikor hazaér egy nehéz nap végén. Persze nem mondhattam el, hogy valójában mit csinálok, és a többi emberről sem hittem el, hogy ennyire unalmas az élete. Ilyenkor mindenki felméri, hogy meddig mehet el, “mivé kell változtatnia magát” annak érdekében, hogy a legjobbat kihozza magából az adott helyzetben, hiszen nyilvánvalóan itt nem az a lényeg, hogy az illető valóban mivel tölti az idejét, csak demonstrálnia kell, hogy tud és hajlandó ennek a kultúrának a része lenni.

Kevésbé volt fájdalmas számomra, mikor tüntetések és engedetlenségi akciók szervezése kapcsán játszottam csapatépítő játékokat Londonban különféle mozgalmak aktivistáival. Inkább érdekes volt megfigyelni, ahogyan visszaszerzik az aktivista közösségek ezt a fajta (“corporate-álódott”) toolkit-et, miközben team-mé válnak. Az is figyelemreméltó egyébként, hogy mennyire különböznek egymástól az ilyen workshopok mondjuk Londonban, Berlinben vagy Budapesten, és mennyi csapatépítő játékkal szimpatizál ugyanaz a csapat. Arra jutottam, hogy még a baloldali mozgalmak szervezői is alapértelmezettnek veszik, hogy a londoniakat már betörték, vagyis velük már lehet ilyeneket csinálni.

3. önsegélyezés

A workshopot záró önsegéyezés során az érdekelt, hogy a közös élmény — és egyben megalázkodás — mit hoz ki az emberekből, vagyis milyen önmagunkra erőltetett kulturális mintákat “rombol le rólunk”. Londonban majdhogynem csak a halálról beszéltünk, Budapesten erre nem volt sok idő, mert mindenki elkezdett fázni, de azért jó volt nagyon. Nem írnám le részletesen, hogy ki mit mondott (legyen annyi elég, hogy az életről és a halálról beszéltünk, és volt aki megállapította, hogy mindenkit megszeretett, aki eljött), és szándékosan nem készítettük el az egész esemény fotó dokumentációját sem, hiszen egy kamera jelenlétében mindenki a kamerának szerepelt volna. Az önfeltárulkozás veszélyes és vigyázni kell vele — hiszen könnyen önsajnálatba, “ressentiment”-be, kicsinyességbe, nárcisztikus dagonyázásba fulladhat —, ezért is érdemes rituális keretek közé terelni.

Az önterápiás körök kapcsán a radikális eko-feminista Lierre Keith így fogalmaz: “Az aktivista körökből egy nagy terápiás csoport lett. Nem az számít, hogy mit érünk el, hanem az, hogy hogyan érzünk eziránt. Már nem az a cselekedetek célja, hogy a konkrét hatalmi viszonyokon változtassanak, hanem hogy megerősödjünk általuk (…) Lehet, hogy jó érzés betörni a Starbucks kirakatát, de használ ez valamit? Úgy mondom ezt, hogy már én is betörtem éppen elég kirakatot. A politikai változások előremozdítása helyett a személyes változtatások elérése lett a cél, ami az elkényeztetett, önmagával eltelt emberre vall, és felfedi a teljes kétségbeesést az iránt, hogy tenni tudjunk bármit, akármit.”

Összefoglalás

A projekt során szándékosan nem foglalkoztam azzal, hogy minél többen lássanak, és minél többekhez eljusson az üzenetem — limitálva volt a résztvevők száma is. Szeritem a kortárs művészet nagy előnye, hogy művészként nem kell magunkat intézménynek tekinteni: ha valóban praxist folytatunk, önazonos lehet a praxisunk, vagyis összeérhet az életünk a művészettel, ahogy szabad emberhez illik. Számomra ezt elfogadni az autonóm művészeti gyakorlat elengedhetetlen feltétele.

Míg Judith Butler szerint mindenki egyéni és sajátos relációkba lép a hatalmi struktúrákal (ami természetesen igaz, és ezen formálódások különböző módozatai már most is könyvtárakat töltenek meg), én az általa értelmezett szubjektum-formálódást kifejezetten problematikusnak tartom. Az önazonossággal és szabadsággal kapcsolatos gondolatmenetet inkább a következő kérdéssel folytatom: Hogyha az én valóban egy asszamblázs, és elhisszük, hogy nincs mit felszabadítani a kapitalizmus, a patriarhátus vagy akármi alól, hiszen ebből lettünk, ez van bennünk, s ennél fogva nincs semmi a hatalmi relációkon keresztül formálódott szubjektum alatt-előtt, ami elidegeníthetetlenül saját lenne, akkor lehet-e valami utána? Azt hiszem, az igazi radikalizmus manapság hinni abban, hogy lehet alternatíva.

Nagyívű politikai programok helyett engem művészként az érdekel, hogyan lehet élni ebben a világban (vagy hogyan lehetne abban, aminek el kellene jönnie). Sok művészi munka játék a szubjektifikációval, és ezért is lesz önterápia: “Nem tudok az lenni, akinek lennem kellene, tahát akárki lehetek. Művész lettem, mert amit el akarok mondani, azt én tudom a legjobban, és ha nem lennék elég bátor vagy kétségbeesett ahhoz, hogy ezzel kiálljak az emberek elé, nem én lennék a művész.”

Legközelebb, ha valami bajunk lesz, elvesznek tőlünk valamit, kudarcot vallunk, csalódunk, visszadobják a pályázataink, kidobnak az intézményeink, sírnak a telefonunkba a művészettörténészek, és ha már az önerőszaktól csupa kék-zöld folt vagyunk, a szánk is felrepedt, szivárog a vér belőle, elkezdhetünk végre a fontos dolgokkal foglalkozni: odaállhatunk egy tükör elé, és feltehetjük a kérdést: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legnagyobb művész e vidéken? És ugyan ki más lenne, ha csak te állsz ott egyedül.

Az e-flux szerzői a következőképpen gondolják tovább Max Weber klasszikus tételét, miközben a neoliberális szubjektumról írnak: “A Weber által leírt kapitalista vasketrecből még mindig nem sikerült kitörtni, sőt, már mindenkit arra buzdítanak, hogy épitse meg a sajátját”. Saját ketrecet építeni, vagyis egyéni relációba lépni… De mivel is, és minek? Gyakran lát az ember művészeket, akik a trend forecasting ügynökségekkel (K-Hole!), a globális brandekkel, a mindent lefedő hálózatokkal lépnek egyéni relációba — és tekintsünk el most attól, hogy lehet-e bárki tényleg kívül egy globális hálózaton.

Ott a láthatatlan kés a torkunknál, meg kell a ketrecet építeni, de tényleg megkerülhetetlen, hogy esztetizáljunk ezen a ketrecen? Miért? Mint ahogy Keith Lierre is elmondta, hogy betört már elég ablakot, én egyszer egy manchesteri IKEA mellet egy üres warehouse-ban laktam egy hétig, és csapatépítő játékokat játszottunk egy héten át 6 vadidegennel, akiket 6 különböző open call-lal szedtünk össze, majd az IKEA kávézójába szerveztünk szimpóziumot, szóval megvoltak az egyéni relációk, köszönöm.

Na és kérdés az is, hogy a művészek lépnek-e a legjobban egyéni relációkba, ők a legérdekesebbek, vagy bárkinek lehet mondjuk a facebook profilja olyan érdekes, hogy egy galériában lehessen bemutatni? Azt gondolom, hogy nem.

Annak, hogy valaki művész, ugyanúgy megvannak az érzett, megélt, testen át kifejezett dimenziói — mint ahogy lassan a “középosztályhoz” tartozás” feltéltele lesz, hogy valaki hajtogassa, hogy szereti a munkáját (lásd Angela McRobbie újabb munkáit). Valójában nem is járható út a legtöbb ember számára a teljes mobilitás és prekariátus lét, vagyis az, hogy pár havonta üljenek valamelyik európai városban egy bőrönddel hetekig, miközben nincsen állandó jövedelmük. Ki kellene mondani végre, hogy ez áldozat, nehéz, és jellemzően kell valami biztos alap hozzá. Talán nem azok lesznek a művészek, akik legjobban és legérdekesebben “lépnek egyéni relációba”, vagy a legcsicsásabb egyéni vasketrecet építik, hanem azok, akik a legtöbbet tudják, hajlandóak és képesek tenni a csicsás vasketreceikért.

A cikk első része itt olvasható: Az ön-erőszak művészete 1.

A következő részben Gagyi Ágnes a társadalomtudós szemszögéből reflektál a felvetett gondolatokra.

________

A Státuszromboló workshopról:

A Státuszromboló workshop performatív módon járta körül a szakmai és a személyes siker feltételévé vált önkultiválás toposzainak megélt dimenzióit, avagy azt, ahogyan a kortárs művészet módszerei is az önmagunkon tett erőszak, az önmagunkkal kötött kompromisszumok eszközeivé válnak, illetve hogy ez a fajta kényszer mennyire és hogyan kapcsolódik össze a szakmai és a személyes siker feltételeinek való megfeleléssel.

2015. december 10-én a résztvevők három jellemző gyakorlattal dagonyázhattak az öngyarmatosítás mocsarában, kifigurázva, ahogy Alexander Kiossev blogár szociológus szerint Európa perifériáinak országaiban a mindenkori elit az “Európai Kultúra” letéteményese, és az európai értékek elhozójaként legitimálja a saját pozícióját.

Először Kolduló Jóga gyakorlatokkal összekomponáltuk testünket a közszférával, a képzőművészet legnemesebb hagyományait folytatva.

Ezt követte a csapatépítő játék, amely során a résztvevők megsütötték az ős-omlettet – vagyis igazán összekovácsolódtak. Az extrém közösségi élmény célja az volt, hogy ideiglenesen levetesse velünk azt a maszkot, amit mindenki magára kényszerít, hogy „professzionálisnak” tűnjön, miközben szó szerint egy szintre kerülnek a résztvevők, a tojás-misztikában feloldódva.

Végezetül önsegélyező csoporttá formálódtunk. Az önsegélyezés a pszichés sebek csoportterápiaszerű feltárásának egy olyan formája, amely a közösségi élményekre nyitott kortárs művészeti közegben is egyre gyakrabban megjelenik. Némely aktivista csoportosulásokban azonban megfigyelhető az a tendecia, hogy az önsajnálatból fakadó önsegélyező attitűd aktív cselekvők helyett passzív “résztvevőkként” legitimálja ezeknek a csoportoknak a tagjait. A workshopon rituális teret nyitottunk ennek a folyamatnak, amellyel ezt a passzívvá válást kordában tarthattuk.

»»» A Katalizátor díj 2014 megvalósult és megvalósulás alatt lévő projektjeiről itt lehet olvasni «««

________

Az idei Katalizátor díjra » melynek kiírása itt olvasható « 2016. február 22-ig lehet jeletkezni!